Horváth Előd Benjámin
Tálalt szonett, körettel
A színek, a színek, az ősz,
van árnyékod, belenősz,
ha visszamehetsz az elég,
de nincs benned keverék,
az utca magában üres,
a festék fröccs, ideges,
csakúgy belefázik a fény,
lehajtod, bármi igény,
de semmi vagy, édesem, itt,
a kezdőségbe megint
kivitt ez az ősz, vele jársz,
csak ordít rád, kocsikázz,
magába begyűr a manír,
ha nem tetszik, kiszakít,
s kilengsz te, a kozmosz elejt,
nem villansz már, kicsi sejt.
(A lényeg tán, ha van törés a versben,
hogy elkezdődik s máshová gurul,
s a végén kezd, talán ma éppen innen,
de másik versben régi is puhul,
a lényeg tán, ha összetörtél végleg,
a száraz csempén rád mutat egy ujj,
lehetne öl, körút, vagy bármi képzet,
hogy kinn is, benn is, táncolj és lazulj,
és lényegében semmiből köret lesz,
s onnan lehetsz asztal, plakát, lebuj,
hogy szépen sorban mindig így következz,
a legfelül rakódik legalul,
a kikötőben üres a hajód,
az írógéped üt belakhatót.)
Talán ha kilengsz, van esély,
szerelvény úszna feléd,
tehervonat, éjjeliőr,
ha kérnél egy kis időt,
kitálal akárki talán,
te űrben súlytalan árny,
a színek, a színek, az ív,
ha festészet kivetít,
s egy díszletben kitalál,
ha egy napon útba kerülsz,
s a többit játssza tán az ősz.
Délutáni ballada
És hull a korpa, mindenen világít,
buszok zörögnek, csikkviláglanak,
az élet itten mindent egyre tágít,
szerelmesek vodkába ömlenek,
cserélnek egy-egy újabb körre, szép ív,
a főtéren verekszik két csöves,
a csapvíz unja posztját, mától szennyvíz,
a politikától a szív korog,
nagy tornyok esnek szét s én csak: szarok.
Az álma falhoz vág néhány delikvenst,
a kávé rég kihűlt, ebéd ma nincs,
a cirkuszban a hintaló is megment,
vérmes szemekkel hűl a város is,
a hóhérok gázért tüntetnek éppen,
aszfaltra lép a metró egy kicsit,
a dékán sztriptízbárba ül be csendben,
a bevándorlót verik s a dobot,
hisztiznek itt a nők s én csak: szarok.
Ki tudja már, hogy hányadik világban
a Vatikán bordélyházakra gyűjt,
a hullaházban nem segít a számtan,
pár junkie pattog, elalszik, kihűl,
vadásznak rám a kék ruhás barátok,
és minden parkban csak visít a fű,
és minden film egy Orwell-féle átok,
folyók vizébe lőtt szatír-sorok,
a pápa pornósztár s én csak: szarok.
Ajánlás
Herceg, tudod, minden babér kopott,
alsógatyát sem könnyű erre húzni,
nagy lyuk-világ, recepcióján senki,
megehettek, csak szarni hagyjatok.
Az elbújás megfontolása
Ilyenkor jön a cirkusz is Nyugatról,
bejárja városát a lovardák szaga,
ilyenkor mindig elhull minden holló,
a mozgatás mosoly és éjszaka,
az égen mindenképpen húzz egy átlót,
suttogja minden kívül és belül,
ilyenkor van, hogy begyullad a fül
és almákat röpítget ki a torka.
*
Ha nő lennék, a nevem Daphne volna,
a vágtatásból élnék végtelen,
a körúton egy villamos egy monda,
a könyvek hullnak minden pénteken,
az eső őket összevissza hordja,
az ágak így mosódnak egybe itt,
a holdfényben, hol mindenütt egy kontúr,
a térképeken hányszor körbevisz,
de jön egy pont, hol valami talpon szúr,
majd ott már nem lát senki, semmi nincs,
csak a gyökérzés itt belül, ha szétnyúl.
*
Mert felcsigázva van már minden ekkor,
a majomketrec reszket hang szerint,
és ordibálnak, vigye végbe újból!,
mikor elkezdtük még jelvényeit
kabátján hordta. S mindenen a rozsda
egy újabb karnevál és újabb maszk,
és Pagliacci verssorait húzza,
én voltam az, kin én is gyakoroltam,
te elhagytál, én elhagytál, nebassz,
és a kerub, kit kalapjába horgolt,
csak szárnycsapkodik túl üres fején,
mikor javában húztad, merre is tolt?,
de ekkor már nem tudja hangszerét,
a hegedűje ágyba hányt, szegény,
már nem mondhatja azt se, neki nyolc.
*
Az égen mindenképpen húzz egy átlót,
de én már nem csinálok rendrakást,
a nappaljárás délutáni mámor,
de vak lennék egy újabb állomástól,
elnyúlni jobb a fény utálatán,
e kamravédte art nouveau-s díványon,
itt érzem vérem mennyi rejtett háló,
hogy pattognak, pumpálnak szépen engem,
kifestem házam minden ajtaját,
az angyal így be se lát, be se lát.
*
Keretben feketén a kép, a nulla,
tátongó űr és semmi villanás,
elfogyva minden perc és minden tárgy,
igéje nincs, a karnevál kinyúlva,
a puha semmit így tapogatózza,
a nagy sötétben sincs sötétje már.
*
Ha férfi lennék kígyóul beszélnék,
elhúztam már ecsetjeim a téren,
az évkönyvekben van néhol sorom,
csak belül voltam szárnyszegett és félénk,
pofámon már meghalt minden szemérem,
köpködtem pár sofőrnek pár buszon,
határidőnaplóm fákkal teli,
beköltözöm faként egy lapra én is,
nincs kedvem többé túszként ejteni
érzéki nőket, gyöngecsontú férfit,
temessen el a ragasztó a lapban.
*
Olyan ez is, hogy minden egy nagy alma,
teljesen mindegy, hogy az oldalán
piros és zöld, vagy nyüvek-mosta barna.
Van úgy is, hogy nem jön már senkisem.
És kérem, mindenképpen húzzad újra,
csak ott elöl, meg ott, a szívtől balra,
és dobog is, csak nincsen rá ütem.
Ilyenkor, hogy nem néz már semmire,
pont ekkor jön szokás szerint a cirkusz,
a trombitákban fölkacsint a virtus
az albumában mozdul pár affér
és akkor támad újra fel a szél.
[Fotó: Bartis Noémi Public Space c. albumából]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése