Bertók Beatrix



1 se


kicsit még várok, és ha nem jelentkezik

(nem fog, ne félj), eltűnök. csak egy

bukfenc és már nem is vagyok. vagy

két bukfenc (ha az első megbukik

(szokott)). esetleg áttűnök, mert ez

izgalmasabb (ha megjön!), valami

másba. és akkor lehetek bármi: veszélyes,

szeszélyes, vérengző, eszelős, kezes, hízelgő,

nyafogó, kúl. ami tetszik. hiába ismer,

már nem ismer rám. és nem is mer.

ember ez vagy állat? nézhet. nem az vagyok,

aki vagyok, aki vagyok, az nem én

vagyok. nem az vagyok, ami vagyok,

ami vagyok, az nem én vagyok. már.

meresztheti a szemét (a szemét, legalább

azt látnám, hogy a szemembe mer

nézni, azt!). port hinthetek beléje,

amennyit csak jólesik. és ameddig csak

jólesik. és ahogy csak jólesik. és jólesik.

maroxám. 1x, 2x, meg még 1x. tele.

és nem lesz visszabukfenc ez 1x. 1 se.


Bertók Beatrix



lám, mik vannak


ezen a csodaszép napon szépen elterpeszkedem,

és nem csinálok semmit, gondoltam. egy szál

bugyika, más (póló, cicitartó, ilyesmi)

semmi rajtam. a teraszon fekszem, tágas placc, kilátás, néha

igazítok egyet a vágáson, a szomszéd szemközt pont

idelát, rám irányíthatja, ha teccik, ha közelebbről

akar szemügyre venni, a látcsövét.


lám, mik vannak. de most nincs képben, esetleg

a függöny mögül kukucskál (rohadt vojőr), és

elvégre jól teszi, hisz – nem bírok ellenállni! – neki

csinálom ezt. és ő hisz neki (mármint nekem). az egészből

persze max annyi lesz, hogy feláll neki, aztán kiveri

előbb-utóbb az egészet a fejéből. mert nem mer lejönni,

azt nem, régóta figyelem, pláne nem ugrik


fejest az űrbe, nem landol direkt az ölembe, nem

torpedóz meg, nem egy bombázó, gondolhatja – inkább –

rólam. csak lenézni tud. ahogy ott lát feküdni, azt

gondolhatja, mit akar ez a mániákus csitri, ha már

ennyit kitakar, ennyire kiteszi magát, mért nem mindjárt

teljesen pőrén?!... amikor idáig jut(ok), enyhe terpeszben

megemelintem a fenekem, és lesodorintom a bugyimat,


nesze!!