Vitus Ákos



Téli gyermekek – két szonett


I.

Félelmében feltámadt.

Szét nem rohadt izmaival

kiásta magát a fertőzött földből

s elkezdte vonszolni csontjait.


Felkereste a magányban hallgatót.

Kitépte beleit lehúzta bőrét és

megette szivét a sötét sarokban.

Üvöltött miként ember nemtud.


Nehézzé tette a szív a testét.

Kimászott a felhők alá.

Az emberek puskákkal messziről lesték.


Ráküldték a vérebeket.

Cafatait összeszedték.

Elégették s mindannyian hazamentek.


II.

Megjöttek és elvitték.

Lebegett fölöttük mint leláncolt felhő.

Kivágták méhét majd összevarták.

Combjai alá kötözték karját.


Meggörbült a háta.

Látta

körmeit, ahogy húsába nőnek.

Bőrét, ahogy kékre-zöldre

veri a félhomály börtőnőre.


Elsorvadt melle és kiszáradt.

Csontjai kiszúrták bőrét, majd torkába

virágok nőttek és megfulladt bennük.


Ráfolyt a szeme az arcára.


Eltépte láncait, s kiment az utcára.


Halálra rémisztett valakit s eltűnt.



Elszabadult Algoritmusok és Anyák Szeretete


Azt hiszem, a legtöbben soha még csak nem is gondolják át, milyen lehet valójában ébren álmodni.


A lány hanyatt fekve bámulta az árnyékok ismétlődő rövidfilmeit a plafon káprázó hidegén, és erős hányingerrel küszködött. Rég voltak az éjszakák, amikor még a súlytalanság állapotában élvezhette a valóság részleges felfüggesztését. Ma csak a csendre vágyott, semmi másra az értelmetlen haláltáncból. A hangok olyan gyorsan üldözték egymást körbe fülei mögött, hogy követhetetlen volt, és a lehető legrosszabb módon szédítő. Felült és a szoba forgott vele. Kirohant a lépcsőházba, a fémkorlát fenyegetően görbült dereka köré, kitépte magát és leszaladt a lépcsőn.


Kétségbeesetten menekült mindenhonnan, ahol bárki is láthatná izzadt széttörtségét a monokróm holdfény alatt. Vannak dolgok, amikről nagyon jól tudjuk, hogy soha senkinek nem fogjuk megmutatni, és ahányszor átéljük őket, vagy egyszerűen visszaemlékezünk rájuk, a kilátástalanság fojtogató kétségbeesettségében pusztul el még egy darabja annak, ami lehettünk volna valaha. Csontjai hangosan reccsenve nőnek szaladtában. Hatalmas karmok szakítják ki belülről az ártatlanság apró körömházait, és erős bunda borítja el testét. Eltorzult arcában megfullad a fény, és soha nem hallott dühben és fájdalomban ereszti szabadjára embertelen hangját. Felüvölt a holdra.


Ilyen és hasonló történeteket írtak nekem igazgatónő, nem tudom, hogy mit kéne tennünk. Úgy érzem, valami nagyon szörnyű készül történni nemsokára. A jelek mindenhol ottvannak. Csak látni kellene őket.


Tanárunk ekkor már természetesen nem emlékezett hozzánőtt ikerpárjának elválasztáskor bekövetkezett halálára. Arra sem, hogy hosszú évekig tartottuk az üveg mögött gépekre kötve. Félelmeink mindenesetre régen bebizonyosodtak, nincs különösebb tétje semmilyen felvilágosításnak, amit megtehetnénk, mostmár tudjuk, a kísérlet nem vezet sehova.













[Fotó: BalóLevi]