Szlukovényi Katalin



IDŐJÁRÁS


Télen nagyon hideg van,

nyáron nagyon meleg van,

soha nincs jó idő,

mindig esik az eső.

(Népdal)


Január



Egy pitypang. Vajon az emlékezésnek

is volna saját évszaka? A köd

papírjára grafittal hevenyészett,

tar fák gyorsírás-ágai fölött

híg tejbe ejtett tízfillér a nap,

s az avarban színefosztott, lehullt,

önemésztő mozaik csak a múlt,

fölötte jégbe dermedt harmat-csillár:

egy pitypang gömbölyű sziporkázása,

tudod, nem szabad leszakítanod,

mert amint megérinted, szétgurul,

nyűtt pelyhei a kesztyűdre tapadnak.












Rézkarc-finomságú, tar téli fák

a vízfesték-szürke ég hátterén,

s a folyó fölött ott függeszkedik

gyerekrajz-kereken a telihold.

Fogom valaha nem azon át látni

azt, ami van, ami valaha volt?



Február


A jégbuckás latyakban csuszkorász

e vers egyes szám harmadik személye,

gyomrában híg kávé, szemernyi frász:

ki hág ma vajh' a lelki tyúkszemére.
















Egyik vasárnap este – klasszikus

depresszió: tél vége, jön a hétfő -

több pohár bor után egyszerre rájössz,

hogy végleg ez van. Nem az, ami lesz,

az élet nem jövő időben zajlik,

nem elérhető túlpart, rév, hova

kellőképp felkészülve majd elérsz,

nem rímre kifutó sor, csattanóval

visszamenőleg értelmet nyerő

szonett, nem az vagy, aki majd leszel,

hanem most kivédhetetlenül most van,

ez vagy: a nyomott, koraesti részeg

időelbaszás, cigik, a kutyád,

a barátaid, és függetlenül

attól, ami leszel - ha más, ha ez -,

mi voltál már, el nem törölhető.



Március


Séta a beborult, télvégi utcán,

tavasznak nyoma sincs, csupa latyak,

fáradtan lavírozok, s hirtelen

- íratná most velem a megszokás -,

de épp nem váratlanul, hanem úgy,

ahogy mindig is volt, elémbe áll

az utca: a lámpák, a házak, a

trolibuszok, még a nyolcvanforintos

öngyújtóm is, a felvillanó fénynél

- pillanatnyi megvilágosodás -

belátom, hány ember munkája van

abban, hogy én itt most kényelmesen

hazafelé ballagva nyavalyogjak,

- csak tippem sincs, mihez kezdjek vele.












Kora március, szélcincálta nap,

tavasz be nem váltott ígérete,

annyira hideg, szürke és nyomasztó,

hogy úgy érzed, depressziózni is

megtűrhetetlen stílushiba volna.

Pedig lifeg a csizmád sarka, és

az influenza miatt elmaradt

a nyelvóra, a könyvtár pedig zárva.

Ilyenkor persze mindenki és minden

influenzás, lifeg és zárva van,

hiába keresed a helyed, végül

leülsz valami meleg kocsmazugban,

vagy helyet csinálsz magadnak egy versben,

ha nincs rád szükség sehol, csoda-e

hogy Mansfield módján hajlamos az ember

az időjárásból messzemenő

konklúziókat levonni, bár sejti,

hogy a lélek a filozófia

művelésére alkalmatos eszköz

helyett inkább afféle barométer

- mindenesetre igencsak gyanús.



Április


Bent neonfehér falra mázolt sárga napsütés, kint

- túlbuzgó evangelista - a bádogeresz ragyog.

Felizgult szélroham cibál a fákba,

szétborzolja a fényt, szalad tovább.

Nem tavasz még, csak lelkes kiskamasz,

esőt sodor, havat, nem tudja, hova kapjon,

valószínűtlen színeket kavar,

vakító kéket, fényes feketét,

s úgy kacag tőlük, majdnem bepisil.












negyvennapos eső álomvidék

három fénypont három udvari lámpa

metszi a ház súlyosabb feketébb

tömbjét a hígabb sötét éjszakába



Május


A fáradt pirkadat pirosra sírt
szemét megint új felleggel takarja,
mint aki nem győz látni ennyi kínt.

A nem-figyelni nem-tudás kudarca.












Ritkulófélben az emlékeim.

Rég részletesen fel tudtam idézni

az épp eltelt hét történéseit,

most meg a tegnap is beleveszik

a többi célszerű nap szövetébe.

De könnyen ment a romantika is:

elég volt egy pohár finom vörösbor,

egy jó vers, pár jó szó, némi madárpitty,

s az ember lánya máris lelkesen

elhitt majdnem bárkinek majdnem bármit.

Manapság már a kaland is steril:

a légkondicionált vonatfülke

megóv a kinti melegtől, nem hagyja,

hogy mélyen belélegezzem a tájat,

ami a vonatablakban pereg:

olyan távoli, mintha tévén nézném.



Június


Így harminchoz közel már minden érintésre

úgy peregnek a lélekből az evidenciák,

akár a nebáncsvirágból a mag.












Ó, kutyasétáltatás gyönyörű

monotóniája, Városliget:

ágak árnyékának titkosírása

a fényfoltos, üdezöld pázsiton

- csak azt látom, mit sokadszorra nézek.

Ó, boldog jelentéktelenség, semmi döntő

fordulat, semmi esemény, mikor

mindegy, hová megyek, és mit csinálok,

a szakasz, amit minden nagyregény

egy rövid, retrospektív bekezdéssel

elintéz: de miféle elv, milyen

narratíva alapján szelektálunk?

Hányszor elismételt percek nyomán

ért össze élménnyé, milyen magas

nyomás alatt alakult hangulattá,

meghitté ez a látvány, amiben már

nem véletlen részletek káoszára

ismerek, hanem otthon vagyok benne,

mitől csap át egy másik minőségbe,

s lesz azonosítható az egész?



Fotó: © Fisli Éva



[Köszönjük az alkotóknak a versek és a képek egymásra találásában nyújtott segítséget!]