Szlukovényi Katalin
IDŐJÁRÁS
„Télen nagyon hideg van,
nyáron nagyon meleg van,
soha nincs jó idő,
mindig esik az eső.”
(Népdal)
Január
Egy pitypang. Vajon az emlékezésnek
is volna saját évszaka? A köd
papírjára grafittal hevenyészett,
tar fák gyorsírás-ágai fölött
híg tejbe ejtett tízfillér a nap,
s az avarban színefosztott, lehullt,
önemésztő mozaik csak a múlt,
fölötte jégbe dermedt harmat-csillár:
egy pitypang gömbölyű sziporkázása,
tudod, nem szabad leszakítanod,
mert amint megérinted, szétgurul,
nyűtt pelyhei a kesztyűdre tapadnak.
Rézkarc-finomságú, tar téli fák
a vízfesték-szürke ég hátterén,
s a folyó fölött ott függeszkedik
gyerekrajz-kereken a telihold.
Fogom valaha nem azon át látni
azt, ami van, ami valaha volt?
Február
A jégbuckás latyakban csuszkorász
e vers egyes szám harmadik személye,
gyomrában híg kávé, szemernyi frász:
ki hág ma vajh' a lelki tyúkszemére.
Egyik vasárnap este – klasszikus
depresszió: tél vége, jön a hétfő -
több pohár bor után egyszerre rájössz,
hogy végleg ez van. Nem az, ami lesz,
az élet nem jövő időben zajlik,
nem elérhető túlpart, rév, hova
kellőképp felkészülve majd elérsz,
nem rímre kifutó sor, csattanóval
visszamenőleg értelmet nyerő
szonett, nem az vagy, aki majd leszel,
hanem most kivédhetetlenül most van,
ez vagy: a nyomott, koraesti részeg
időelbaszás, cigik, a kutyád,
a barátaid, és függetlenül
attól, ami leszel - ha más, ha ez -,
mi voltál már, el nem törölhető.
Március
Séta a beborult, télvégi utcán,
tavasznak nyoma sincs, csupa latyak,
fáradtan lavírozok, s hirtelen
- íratná most velem a megszokás -,
de épp nem váratlanul, hanem úgy,
ahogy mindig is volt, elémbe áll
az utca: a lámpák, a házak, a
trolibuszok, még a nyolcvanforintos
öngyújtóm is, a felvillanó fénynél
- pillanatnyi megvilágosodás -
belátom, hány ember munkája van
abban, hogy én itt most kényelmesen
hazafelé ballagva nyavalyogjak,
- csak tippem sincs, mihez kezdjek vele.
Kora március, szélcincálta nap,
tavasz be nem váltott ígérete,
annyira hideg, szürke és nyomasztó,
hogy úgy érzed, depressziózni is
megtűrhetetlen stílushiba volna.
Pedig lifeg a csizmád sarka, és
az influenza miatt elmaradt
a nyelvóra, a könyvtár pedig zárva.
Ilyenkor persze mindenki és minden
influenzás, lifeg és zárva van,
hiába keresed a helyed, végül
leülsz valami meleg kocsmazugban,
vagy helyet csinálsz magadnak egy versben,
ha nincs rád szükség sehol, csoda-e
hogy Mansfield módján hajlamos az ember
az időjárásból messzemenő
konklúziókat levonni, bár sejti,
hogy a lélek a filozófia
művelésére alkalmatos eszköz
helyett inkább afféle barométer
- mindenesetre igencsak gyanús.
Április
Bent neonfehér falra mázolt sárga napsütés, kint
- túlbuzgó evangelista - a bádogeresz ragyog.
Felizgult szélroham cibál a fákba,
szétborzolja a fényt, szalad tovább.
Nem tavasz még, csak lelkes kiskamasz,
esőt sodor, havat, nem tudja, hova kapjon,
valószínűtlen színeket kavar,
vakító kéket, fényes feketét,
s úgy kacag tőlük, majdnem bepisil.
negyvennapos eső álomvidék
három fénypont három udvari lámpa
metszi a ház súlyosabb feketébb
tömbjét a hígabb sötét éjszakába
Május
A fáradt pirkadat pirosra sírt
szemét megint új felleggel takarja,
mint aki nem győz látni ennyi kínt.
A nem-figyelni nem-tudás kudarca.
Ritkulófélben az emlékeim.
Rég részletesen fel tudtam idézni
az épp eltelt hét történéseit,
most meg a tegnap is beleveszik
a többi célszerű nap szövetébe.
De könnyen ment a romantika is:
elég volt egy pohár finom vörösbor,
egy jó vers, pár jó szó, némi madárpitty,
s az ember lánya máris lelkesen
elhitt majdnem bárkinek majdnem bármit.
Manapság már a kaland is steril:
a légkondicionált vonatfülke
megóv a kinti melegtől, nem hagyja,
hogy mélyen belélegezzem a tájat,
ami a vonatablakban pereg:
olyan távoli, mintha tévén nézném.
Június
Így harminchoz közel már minden érintésre
úgy peregnek a lélekből az evidenciák,
akár a nebáncsvirágból a mag.
Ó, kutyasétáltatás gyönyörű
monotóniája, Városliget:
ágak árnyékának titkosírása
a fényfoltos, üdezöld pázsiton
- csak azt látom, mit sokadszorra nézek.
Ó, boldog jelentéktelenség, semmi döntő
fordulat, semmi esemény, mikor
mindegy, hová megyek, és mit csinálok,
a szakasz, amit minden nagyregény
egy rövid, retrospektív bekezdéssel
elintéz: de miféle elv, milyen
narratíva alapján szelektálunk?
Hányszor elismételt percek nyomán
ért össze élménnyé, milyen magas
nyomás alatt alakult hangulattá,
meghitté ez a látvány, amiben már
nem véletlen részletek káoszára
ismerek, hanem otthon vagyok benne,
mitől csap át egy másik minőségbe,
s lesz azonosítható az egész?
Fotó: © Fisli Éva
[Köszönjük az alkotóknak a versek és a képek egymásra találásában nyújtott segítséget!]