Stiller Kriszta



A Dunánál


Szél, sodord odébb a hotdog-illatot,

ha a parton csak a dinnyehéjt adod.

Változz át csillaggá, őrizd a Dunát:

bármilyen vihar van, mégsem fordul át.

Katalinka maradj, rég nincs itt török,

helyettünk a föld sír, azért mennydörög.

Hullámzik a vízzel pár papírdarab:

júniusi színük mocskos, mint a nap.

Rosszul tanult lecke, rajta tintafolt,

szétszakított térkép, régen minta volt.

Keletre tűnt Erdély, közel van nyugat,

őrangyalok nézik törött szárnyukat.

Itt a lépcső alján nincs jövő idő,

az ember karja a korlátokra nő.

Felszállott a pára, mint egy kismadár,

mert ott fent az égben nincs országhatár.



Szóda-villanella


Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.


Az isten hallgat. Hátradőlve, jazzt.

A hangerőt direkt nem vette le.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.


Vodkát hozol, hogy velem elfelezd,

de ettől csak a szívem lett tele.

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.


Ünnepi vagy, akár a széderest.

Jó pincér az Úr, fényt is tett bele.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.


Fújhatom, mint a forró csontlevest,

fontos az exem, hogy mi lett vele?

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.


Ámor, itt egy szív: rajta célkereszt.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.



Születésnapodra

Azt hiszem, tavasz volt.

Látod, nem emlékszem.

Apu, mikor sír az utca,

úgy vagy itt, hogy mégsem.


Tenger helyett tócsa.

Guggolok a földön.

Apu, amit elvittél, most

mégis visszatöltöm.


Tiszta víz lehetne.

De csak cseppek mentek.

Nem látszol már a tükrében,

épp úgy, mint a szentek.


Apu, most vihar van.

Ki mondja meg, merre?

Ez izgat, mint részeget a

kamaszlányok melle.


Hazug minden meséd.

A földszint beissza.

Köntösödet, mint a bőgést,

úgy tartottam vissza.


Szárnyaid kitárva.

Ragyogsz, mint az ablak.

Apró dolog lehetsz fent, mert

néha visszakaplak.


Nem csak a szél ordít,

ha a képed kérdi.

Isten beszél angyalul, de

ezt még ő sem érti.



Nulladik szonett


Páran már megírták, azt, ahogy én fájnék,

hamis, szép szavakkal. Ez a szív, ha szúr.

Tőlük lopok testet, pont úgy, mint az árnyék,

bár az ajkam szürke, azért a víz azúr.

Biztos, hogy hazudnék. Színjáték az ember.

Súlya, mint a szélnek. Fecseg a felszín, és

horvátul szól Elvis, csak te love me tenger:

most éppen azt játszom, hogy könnyre fel, színész.

Mégis álmot adnék, csillogó szemekkel,

mint egy kurva Splitben, ha még egy kört kikér.

Nyálkás nyomot hagynék, mint az őszi reggel,

mely azért termékeny, mert megváltást ígér.

Látod, most te tartasz: a minden ennyi lesz,

ha nem foghatlak többé, csak a semmihez.





[Fotó: Stiller Kriszta]