Molnár Sára



Istók


Istók ácsorogni tudott a legjobban. Ha megállt valahol, zsebre dugta a kezét, és órákig álldogált egy helyben, anélkül, hogy mozdult volna, esetleg csak a táskáját tette át egyik válláról a másikra. Sötétkék vasutas táskája volt, meg hozzá sötétkék vasutas sapka, nadrág, és kabát, ezeket hordta mindig, nagyanyám szerint azért, mert nem is volt másik ruhája. Ő is jegycsípő akart lenni, mint az, akitől a ruhát kapta. Ezt apunak mondta egyszer, kétszer, háromszor is, amikor pénzt kért tőle a jegyre, hogy el tudjon menni Szebenbe vizsgát tenni. Este sem vetkőzött le, nadrágban meg kabátban aludt, a sapkát meg a szemére húzta, és az ágyat sem vetette meg, egyszer láttuk a nővéremmel, mikor nagyanyám reggel küldött Istókhoz, hogy hívjuk el fát vágni.
Ácsorgott a buszmegállóban, a bolt előtt, a határban, az út mellett, de nálunk is ácsorgott sokat, a ház előtt, az udvaron, a konyhában, meg a kertben. Ha megálltunk a pajtánál, az udvar legmagasabb pontján, és kihajoltunk a tyúkketrec fölött, lábujjhegyre állva, hogy jó messzire lássunk, és végigkémleltük az utcát, ezt a, felőlünk nézve, aránytalanul elnyújtott ipszilont, ahogy a híd előtt szétvált, és balra elkezdett mindjárt emelkedni Felszeg felé, hogy aztán a templom után hirtelen eltűnjön a szemünk elől, mert onnan meg már ereszkedni kezdett, jobbra meg, a hosszabbik szár elnyúlt a boltig, és még azon is túl, míg egy éles kanyarban véget nem ért az utcacsík, ami után már Kányádszeg következett, de azt a pajtától nem láttuk, mert eltakarta a kanyar, na, ha ezen az ipszilon alakú utcán láttunk álldogálni valakit sokáig, mozdulatlanul, táskával a vállán, az biztosan Istók volt.
Mi is szerettünk kiállni a kapu elé, főleg ha jött a csorda, vagy a városi busz, de Istók az üres utcát is sokáig tudta nézni. Nagyanyám azt mondta, azért jön olyan sokat hozzánk, mert papónak első unokatestvére, és mert a többi rokona nem törődik vele. Először a kapunk előtt állt meg, zsebre dugta a kezét, a sapkáját a szemébe húzta, és hátat fordított, mintha be sem akarna jönni, úgy bámulta az utcát, meg a szemben lévő házat. Nagyanyám kinézett az ablakon, és mondta, hogy na, Istók már megint itt van, de nem hívtuk be, kivártuk, amíg megunta az álldogálást, és magától bejött. Először csak a kapun jött be, és az udvaron is megállt egy kis időre, háttal a konyhaablaknak, úgyhogy jól láttuk a sovány, hajlott hátát. Kicsit szétrakta a lábát, és a hajlottság miatt úgy állt ott, mintha azon igyekezne, hogy minél jobban tudja nézni a földet. De egyszer sem nézett be ránk az ablakon, még véletlenül sem. Ha nagyapám az udvaron volt, Istók odaszólt neki, hogy adjon Isten, bátyám, na, dolgozunk?, nagyapám meg általában megkérdezte tőle, hogy most ugyan hova indult. Istók soha nem azt mondta, hogy hozzánk, hanem, azt, hogy Bögözbe, vagy Kányádba, vagy esetleg a városba. De sietni egyáltalán nem sietett, csak a beszéddel, mert egy kicsit hadart, hanem ácsorgott még egy darabig. Később bejött a konyhába, és mondta nagyanyámnak, hogy adjon Isten, ángyom, majd megállt a pinceajtó előtt, a kályha mellett. Nem vette le a zakóját, és a táskáját sem tette le, úgy állt a törülközők meg a kabátok között, amik a pinceajtóra voltak felakasztva, mintha mindjárt indulni akarna kifelé.








 Nagyanyám odatette elé az egyik kicsi széket, és mondta, hogy na ülj le, Istók, de ő csak rázta a fejét, és mondta, hogy nincs időm, ángyom, dolgom van. - Hát neked milyen dolgod van, Istók?, kérdezte nagyapám, ha bent volt. Megyek Bögözbe, hadarta Istók, és az ajtó felé bökött a fejével, de aztán csak ácsorgott tovább. Aztán mit csinálsz te Bögözben?, kérdezett vissza nagyapám, mert nem tudott belenyugodni a dologba. Dolgom van, vágta rá kurtán Istók. Nagyapám csak csóválgatta a fejét, mint amikor elmeséltük neki, mit meséltük, dicsekedtük, hogy apu azt igérte, egyik nyáron elvisz a tengerre, ő meg félig gunyorosan, félig komolyan legyintett, hogy nem lehet, nem mentek tük súva, a töngör martjára, mikor itt olyan sok a dolog, inkább jösztök ide, né, a Kuvarra, kapálni, meg a Pázsintra, szénát csinálni. De Istóknak nem ezt mondta, hanem azt, hogy menjen ki az erdőre, és gyűjtsön egy kicsi fát, mert hanem megfagy a télen. - Hagyjon békén, bátyám, én az én dolgomat elintézem!, hadarta erre sértődötten Istók, aztán összeszorította a száját, úgy, hogy az álla még jobban előreugrott, mint máskor, és nagyanyámat nézte, ahogy ki-be járt a pinceajtón, mert ahányszor elment Istók mellett, mindig a kezébe nyomott valamit, no me, nesze, mondta, és odaadta neki a hideg puliszkát, meg a száraz kenyeret az asztalfiókból, aztán almát is hozott, amiből már kivágta a rosszat. Ha volt maradék főtt étel a pincében, azt is hozta a lábasokban, és kirakta Istóknak egy tányérra. Ilyenkor rakott a kisszék elé egy hokedlit is, ahogy nekünk szokta, ha az udvaron ettünk, és a hokedlire rakta a kanalat, meg a nagy, bordópiros pléhtányért, aminek az aljáról le volt menve a máz. Miután elment Istók, csak akkor mondta nagyanyám, hogy bennebb nem lehet hívni, mert büdös, és hogy biztosan tele van bolhával, sőt, lehet, hogy tetves is, vagy rühös, mert ki tudja, hol jár, és hogy éjszaka is hol hál. Istók nem kérdezett semmit, hanem azonnal leült a hokedli mellé, és falatozni kezdett. Mindent megevett, amit kapott, pedig nagyanyám csak azt rakta elé, amit már nagyapám sem evett meg, de ő nem nézett a tányérba, bár egészen közel hajolt hozzá, mégis másfelé nézett, a szék mellé, le a földre, így nem látta a penészt, csak csámcsogott, és habzsolt, amíg üres nem lett a tányér. Nagyanyám mondogatta is nekünk, ha valamit meghagytunk, hogy ne válogassunk, mert bezzeg Istók megenné, és hogy mi is megennénk még, ha ő már nem lesz, de akkor már az sem lesz, amit megegyünk. Aztán almabort töltött neki egy csuporba, az meg anyu szerint ecet volt, de Istók megitta, az utolsó cseppig, aztán ahogy letette a csuprot a hokedlire, nagyanyám siránkozós hangon faggatni kezdte: Hát lesz-e mit enned a télen, te Istók? - Hagyjon békén, ángyom! Én az én dolgomat elintézem!, vágta rá Istók, és durcásan rándított egyet a fején. A szája is rándult, mintha akarna még valamit mondani, de csak az álla ugrott előre, mintha grimaszkodna. Nagyanyám azonban megint rákezdte, hogy éhen halsz a télen, Istók! Van itt alma elég, menj ki a kertbe, szedjél egy zsákkal, és rakd el magadnak, hogy legyen mit egyél! Istók erre a vállán rándított, az arca meg bosszús volt, mintha zavarná, hogy annyiszor el kell mondania ugyanazt, és azt hadarta, hogy neki nem kell alma. De aztán mégis meggondolhatta magát, mert miután sokat álldogált a konyhában, és mamától sem kapott már semmit, csak megindult, ráérősen kiment az udvarra, aztán a kertbe. Megállt az egyik almafa alatt, telerakta a zsebét almával, és addig ácsorgott a fa alatt, amíg meg nem ette az egészet. A csutkáját is megette, átharapta az almát, eltűnt a szájában az egész, csak a magokat, meg a szárát köpte ki a tenyerébe, úgy dobta le a földre.
Egyik reggel nagyanyám elküldött Istókhoz, hogy hívjuk el fát vágni. Tejet is küldött kantáros fazékban, azt mondta, ne menjünk üres kézzel sehová, mert megszólnak. Sokáig ácsorogtunk az ajtó előtt, a verandán, és kopogtunk, de nem jött válasz. Az ajtó nem volt rendesen becsukva, volt egy kis rés, azon beleskelődtünk, de nem láttunk semmit, mert a reggeli nap éppen a szemközti ablakon tűzött be. Jó lett volna tudni, hogy vajon bent van-e Istók, és hogy ha bent van, de alszik, akkor mi mit csináljunk. Végül a nővérem meglökte az ajtót, hogy nyíljon ki, és akkor láttuk, hogy Istók ruhában alszik az ágyon. Köszöntünk, hogy jó reggelt, mintha nem aludna, a kantáros fazekat meg az asztalra tettük, jó nagy csörömpöléssel, hogy ébredjen fel, és vegyen észre minket, aztán mikor mocorogni kezdett, kimentünk a verandára és ott vártuk, hogy felüljön legalább. Kicsit csodálkozott, és dörzsölgette is a szemét, mikor meglátott minket, de aztán már a kannát bámulta az asztalon, végül felkelt, helyrerángatta a nadrágját, megitta a tejet, hogy tudjuk visszavinni a fazekat, aztán megigazította a fején a sapkát, és jött velünk, szó nélkül, Alszegbe. Ott először a budiba ment, és cigizett sokáig, mert láttuk, hogy jön ki a füst a deszkák között, aztán komótosan megreggelizett a hokedlin, a bort is megitta, amit mama töltött neki, és mikor azzal is kész volt, hátrament az árnyék alá, ahol a balta volt, meg a fa, és ott ácsorgott egy darabig, mintha még várna valakire. Végül felvette a fejszét, elhasított néhány rönköt, aztán megint ácsorgott, zsebredugott kézzel, és sokáig nézegette a kerítést, mintha rést keresne rajta, de végül nem a kertbe ment, hanem a budiba, és ott megint jó sokáig ült. Nagyanyám zsörtölődött, hogy ő mennyi mindent ad Istóknak, eteti-itatja, mégsem ér semmit a munkája, még azt a kicsi fát sem tudja rendesen felvágni, és hogy nézzük meg, hova lett már megint, de akkor már hiába néztük, mert nem volt sehol, és nem is került elő többet, napokig a nyomát sem láttuk.








Este, mikor jött a csorda, és mindenki kinyitotta a kaput a tehénnek, aztán, amíg jött a tehén, az emberek ki is álltak a kapuba nézelődni, mi is odaálltunk a kapu elé, és olyankor néha láttuk Istókot is, ahogy a tehenek között dülöngélt. Lehajtott fejjel ment, mintha nagyon nézné az utat maga előtt, a ruhája meg sáros volt, és vizes. Nem nézett a kapuban ácsorgó emberekre, nem is köszönt nekik. Az útkereszteződésnél Felszeg felé kanyarodott, ahol lakott, és sokáig láttuk még a görbe hátát, rajta a zakót, meg a táska szíját, a domb tetején meg már csak az imbolygó alakot, ahogy apránként eltűnik az emelkedő mögött. Nagyanyám mondta, hogy biztosan a városban volt, a bodegában, és ott kiitta a maradékokat a poharakból, mert pénze nincs, hogy ennyit igyék. Azt is mondta, hogy amikor Istók kicsi volt, az anyja a fejére ejtette, azért álldogál ennyit, ahelyett, hogy dolgozna. Apu mást hallott, mert egyszer félig nevetve mondta, a faluban azt beszélik, hogy Istók pólyás korában egyszer megfázott, az anyja meg berakta a kemencébe, hogy melegedjék meg, de a kemence túl forró volt, azért lett ilyen. Nagyapám erről nem beszélt, pedig az ő rokona volt, csak a fejét csóválgatta, nekünk meg gyakran mondta, hogy aztán nehogy mi is úgy elintézzük a dolgunkat, mint Istók.
Egyik télen Istók tényleg megfagyott. Különösen nagy tél volt, az udvaron nekem derékig ért a hó, és a tyúkokat könnyű volt megfogni, mert elsüllyedtek benne, csapkodtak ugyan a szárnyukkal, és káricsáltak eszeveszetten, de nem volt kiút, úgyhogy később már ki sem engedtük őket az udvarra, hanem ahogy kinyitottuk a tyúkketrec ajtaját, egyből betereltük őket a pajtába. A konyhaajtón csak úgy dőlt ki a fehér pára, befelé meg a fehér hideg, a külső kilincs kifehéredett, és hozzáragadt a kezünk, amikor nyitottuk, vagy csuktuk az ajtót. Nagyapám somolygott, és biztatott, tegyük csak rá a nyelvünket is, aztán meglátjuk, mi lesz, de nagyanyám leintette, hogy ne csúfondároskodjék velünk. A patak vastagon befagyott, még a gátnál is lehetett korcsolyázni, pedig ott volt a legmélyebb a víz, nyakig ért, nyáron oda jártunk fürdeni. A gát alatt nem volt biztonságos a korcsolyázás, ott nem is fagyott be soha teljesen, mert télen is csorgott le a jég alól a víz, de a gát fölött, ahol szinte megállt és kiszélesedett a patak, tekintélyes nagy korcsolyapálya lett, és ugyan recsegett a jég, de minket megbírt. A patak fölé kopasz, agyagos hegyoldal meredt, amiből néha leszakadt egy-egy darab, és leesett a patak mellé, vagy bele a patakba, fölötte meg, jó magasan, ott volt a Kiserdő, ami télen a mi házunkra is árnyékot vetett. Addig korcsolyáztunk, míg be nem sötétedett, sőt, tovább is, egészen addig, amíg meg nem hallottuk üvölteni a farkasokat, mire válaszul a kutyák is vonítani kezdtek a faluban. Akkor már mi sem akartunk tovább maradni, a patakon visszacsúsztunk a hídig, ott meg kimásztunk a patak martján, és a korcsolyával hazabicegtünk.
Nagyanyám a kisszéken ült, a kályha előtt, ahogy szokott, és mikor meglátott minket, sötétpiros arccal, taknyosan, nyakig havasan, összecsapta a kezét, hogy jaj-te-te-te, kicsi leánkák, ti hol voltatok ilyen sokáig? Megesznek a farkasok, mert azok télen lejönnek a Kiserdőről, be egészen a patakig. Azt is elmesélte minden nap, hogy egyszer egy ember ment haza az erdőn keresztül, a legnagyobb hidegben, és körbevették a farkasok, az meg ijedtében nem tudott mit csinálni: először a bundasapkáját dobta hátra, hogy elriassza a farkasokat, csakhogy azok nem ijedtek meg, hanem egyre közelebb jöttek. Erre az ember gyorsan felmászott egy fára. De a farkasok leültek a fa alá, és addig vártak, míg az ember megfagyott, mert még a jó meleg bundasapkája sem volt a fején, és leesett a farkasok közé. Otthon aztán hiába várták, sopánkodott komor arccal nagyanyám, még a véres ruháit is csak tavasszal találták meg az erdőn.
Anyu nem szidott meg, nem szólt semmit, csak kirázta a kötött nadrágunkból meg a pulóverekből a vastagon belefagyott havat, aztán a ruháinkat felakasztotta a kályha fölé száradni, hogy másnap is legyen, amit felvegyünk. A forró kályhán pörögve szaladtak a vízcseppek, mi meg ültünk harisnyában az ágyon, ittuk a teát, és hallgattuk a sercegést.
Imahét volt, olyankor minden este imaházba kell menni. Igaz, hogy mi most sötétedés után minden nap Juci néniékhez mentünk, mert télen ott tartották az összejöveteleket, hogy az imaházat ne kelljen fűteni. Az út fehér volt, és csúszós, végig lehetett csúszni Alszegtől Kányádszegig, és még apu meg anyu is csúszkáltak, mert könnyebb volt csúszni, mint járni. A nagy fehérségben semmi nem mozdult, csak a kémények füstöltek. Mi főleg az imaóra végét vártuk, mert Juci néni minden este egy nagy vájdling pánkót, csörögét, vagy kürtös kalácsot sütött. Juci néniék olyan tüzet raktak az első szobában, hogy a levegő is remegett, nem is lehetett a kályha közelében ülni, az arcunk meg kipirosodott, mint a rózsa, mondta volna nagyanyám, ha ott lett volna, de ő soha nem jött el. Azt mondta, olyan emberek közé nem jön, akik a szomszéd pártjára álltak, és nem jöttek el tanúskodni neki, milyen hívők az ilyenek, pedig nagyon jól tudták, hogy hol volt a régi kerítés, amit a szomszéd ledöntött, idébb rakott, és elvett tőlünk egy méter helyet. És hogy bezzeg az ő szülei olyan hívők voltak, hogy annak a maiak a nyomába sem érnek, és mi sem. 








Öcsi arca volt a legpirosabb, Juci néni mindig megcsipkedte, amikor megérkeztünk, és mondta, hogy milyen jó színe van ennek a kisfiúnak, milyen jó húsban van, látszik, hogy tud enni, de beszélni vajon tud-e? Irmus néni azonnal beleszólt, hogy válaszolj ügyesen, Öcsike, ha kérdeznek! Öcsi tényleg nem beszélt sokat, még otthon sem, nemhogy máshol, de én szívesen beszéltem helyette, és most is azonnal mondtam, hogy tud beszélni, csak most nem akar, hátha akkor Irmus néni is békén hagyja. Mert Öcsi egyszer csak megelégeli, ha bosszantják, és bömbölni kezd, vagy földhöz vágja magát, akkor aztán mindenki csodálkozik, hogy mi lelte ezt a gyermeket, mitől lett ilyen rossz.
Irmus néninek nem nagyon tetszett, amit mondtam. Halljunk oda, csapta össze a kezét, egy ekkora gyermek ne akarjon semmit, hanem fogadjon szót!, jelentette ki kicsit éneklős hangon, de most szerencsére el volt foglalva a táskájával, az olvasószemüvegét kereste, meg az énekeskönyvét, hogy kikeresse a kezdőéneket, mert ő volt a kántor, úgyhogy nem leckéztette tovább Öcsit.
A szoba közepén volt az asztal, és Juci néniék padokat, meg székeket raktak köréje, így csináltak imaházat a szobából. Mi az asztal jobb oldalára ültünk, egy padra, Irmus néni pedig velünk szemben, az asztal bal oldalára, úgy, mintha az asztalfőn ülne. Irmus néni az imaházban is legelöl szeretett ülni, de még ott is folyton nyújtogatta a nyakát, hogy mindent lásson. Kicsi Józsi bácsi, és Erzsi néni a kályha mellé ültek, Juci néni, és Jóska bácsi pedig az ajtó mellé, a sarokba. Apu az asztal mögé ült, egyedül, mert ő tartotta az imaórát. Ültében kihúzta magát, és előre-hátra himbálózott a padon, az ének ritmusára, úgy, mint Irmus néni. Aztán, ahogy véget ért az ének, apu felugrott, hogy elkezdje az imaórát. Kedves testvérek, így kezdte, nemcsak ő, hanem mindenki, de aztán én később egy kicsit elaludhattam, mert láttam ugyan, hogy áll az asztal mögött, de nem hallottam, amit mondott, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy mások is tátott szájjal bóbiskolnak. Kicsi Józsi bácsi horkolt is, de a felesége, Erzsi néni, mindegyre oldalba bökte. Olyankor horkantva felébredt, aztán nemsokára újra hátraesett a feje, a szája meg kinyílt, és nem volt benne egy fog sem. Apu egyszer csak mondta, hogy ámen, és hogy most imádkozzunk. Letérdeltünk a padok mellé, kivéve anyut, mert Öcsi aludt az ölében, és egy ideig csend volt, aztán Irmus néni, Juci néni meg Jóska bácsi imádkoztak. Apu mondta az utolsó imát, aztán nagy mozgolódás támadt, ahogy mindenki felállt, és visszaült a helyére. Irmus néni még kikeresett egy záróéneket, azt elénekeltük, és utána már senki nem volt álmos. Juci néni kiszaladt a konyhába és egy nagy nyújtódeszkán hozta a pánkót. Lerakta az asztalra, és addig ehettünk, amíg el nem fogyott az egész. Juci néni Öcsiben gyönyörködött, hogy milyen jól tud enni. Apu azt kérdezgette az idősebbektől, hogy hányban volt utoljára ekkora tél, ha egyáltalán volt. Jóska bácsi meg azt tudakolta aputól, hogy vajon ki tud-e jönni hozzájuk vasárnapra a lelkipásztor, ebben a nagy hóban.
Irmus néniék majdnem szemben laktak, és a végén még ő is behívta apuékat, hogy nézzenek be Boriska mamához, és beszélgessenek vele egy kicsit. Apu mindig szívesen ment, szeretett beszélgetni, meg Irmus néni mindig meg is kínálta őket valami finomsággal, kompóttal, süteménnyel, háziborral. Mi Öcsivel kint maradtunk az utcán csúszkálni. Jött egy autó, én meg mondtam Öcsinek, hogy feküdjünk be gyorsan az árokba, mintha megfagytunk volna. Az árok tele volt jó puha hóval, aludni is lehetett volna benne. Észrevehettek, mert hallottuk, hogy megáll az autó az Irmus néniék háza előtt, aztán csizmás lábakat láttunk, ahogy szaladnak felénk, és közben mondják, hogy milyen emberek vannak, itt hagyják ezeket kint, ebben az istenverte hidegben. Jöttek, megfogták a lábunkat, és elkezdtek rángatni kifelé az árokból. Kicsit megijedtem, hogy tényleg elvisznek a piros Skodával, úgyhogy mondtam Öcsinek, menjünk be gyorsan a kapun. A kerítés lécei között még láttuk, ahogy lógatják a kezüket és csodálkoznak, de aztán, mire visszaültek az autóba, már nagyon mérgesek voltak.








Mi azt hittük, Istók is így fagyott meg, mert nagyanyám mindig mondta, hogy egyszer majd, mikor este jön haza a városból, befordul az árokba, és megfagy, de ő otthon fagyott meg, nem az úton, és nagyanyám jajgatott is eleget, hogy na ugye, nem volt fája, mert nem volt arravaló, hogy gyűjtsön, pedig van az erdőn elég, csak be kellett volna hozni, és hogy bezzeg nekünk milyen jó dolgunk van, pedig nem dolgozunk semmit, mégis jó melegben hálunk, és az ételt is készen kapjuk, de nagyapám csak ingatta a fejét, mert Istók akkor már egy fabódéban lakott, a háza mögött, a házat eladták a feje fölül, az édesbátyja, az a tolvaj Dénkó, óbégatott nagyanyám, a fabódét meg az új lakók állították neki, hiába szólt úgy a megállapodás, hogy kettőből az egyik szoba az övé, nem tűrték meg a házban, mert azt mondták, büdös, mint a disznó, meg tetves is, és hogy ők sokan vannak, kell nekik a hely, na, ebben a fabódéban találták meg egyik reggel, felöltözve, a vasutas ruhájában, de az sem segített, mert nagyon hideg volt, a bódé meg nem tartott semmi meleget.

[Purkersdorf, 2012. május.]

Képösszeállítás: Szabó Péter


Győrfi Kata

START

2/2
tisztességesen távol a megbeszélt
helytől két órával a megbeszélt időpont
előtt kidobtam a vasmacskát a teraszon
hogy én innen el nem

aztán megint én kapcsoljam ki a
melltartót miután annyi szóban
levetkőztem már és annyi egyes szám
második személyű szájat és alsógatyát
nedvesítettek be jelzők és melléknevek

egy saroknyira kettő előtt három perccel
remélem nem virágot veszel
hanem egy egész buszjegyet
oda s vissza a sorokra

 


2/3
ha kihűl végre a sör leizzad
az egész sor és úgy dőlingélnek
rajta a szavak mintha buszon
volnának s ha féket nyom
úgy ragadnak egymáshoz
mintha cukrosak volnának s ha
szétszedem őket úgy pattannak
szét mintha darabjaira ejtettem volna
egy hideg sörösüveget

 

Grafika: Parászka Máté



Serestély Zalán



Talán kissé homorítottak is

A talaj Szkufundroszban köztudottan süppedékes volt. Nem kimérten vagy egzotikusan, mint Pizzában, és nem is úgy, ahogy az épp kiöntött házi csoki bőröző, kráteres felszíne, vagy a frissen felcsiszolt lápoké. Elemibben, céltalanabbul, híján bármiféle esztétikai minőségnek: hatalmas, kérges hámú fagocita módjára.
Az építkezések – ennek ellenére, vagy éppen megfelelően – szilárd topográfiák viszonyaihoz igazodtak. A város lakói mintha ezáltal próbálták volna kiküszöbölni a végérvényes enyészet időtlen közelségét. Úgy tettek, mintha... s talán ez tartotta őket, utcáikat, lakásaikat, meszelt autóabroncsokba ültetett fokhagymáikat a felszínen.
K. nem volt otthon, amikor a város süppedésnek indult. Előbb csak egy láncra vert kutya utolsó vonításait nyelte el a homok, akár egy hatalmas hangtompító – kurta hörgéssel, selymes habzással a végén. Sonkás szendvicsének utolsó darabját még lenyelte, mielőtt e halvány állati nyögések étvágyába rondíthattak volna, s egy pillanatra olyan parttalannak érezhette a raktárhelyiség törött ablakán mozdulatlanul, már-már elhaltan csüggő napfényt, mint Orpheusz azt a bizonyos lépést, mely fölött a nyak még semlegesen, de bármilyen mozdulat kibontására készen tartotta a tér számára immár mindörökre elveszett látást.
Tömbháza egyenletesen, az exhumálások és újratemetések embertelen pontosságával tartott a nemlét origójába – koncentrikusan és lavinaszerűen magával ragadva Szkufundroszt, életterét, lakóit,  viszonyaikat egymáshoz és a tájhoz.
Amikor jelét vették, hogy elkezdődött, a legcsekélyebb megrökönyödés nélkül nyugtázták az ügyet. Talán kissé még homorítottak is, miközben karjaikat mindnyájan a magasba lendítették, akkurátusan ügyelve arra, hogy a tíz ujjbegy pontosan összeforrjon egy-egy háromszög csúcsaként.
A két, tengeri homokkal telitömött hatliteres flakon sem jutott eszébe, melyeket azért cipelt fel még a múlt augusztusban a teraszra, hogy ha netán süllyedésnek indulna lépcsőháza, legyen mit ballasztként kivessen a méregzöld gyomokkal gyéren beszőtt blokkudvarra.
Egy cigiző szomszéd a katasztrófa előtti pillanatban a konyhaablakból még látni vélte, amint K. teraszára lassan, súlytalanul leereszkedik egy lepke. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonított neki, nem is tulajdoníthatott, ugyanis nem láthatott a terasz höbörcsös, öntött beton mellvédje mögé. A kávéscsészét a mosogatóba tette, talpával hangtalanul szétzúzott néhány kifőtt és átázott kávészemcsét, s bár e látvány szemének mindig is kedves volt, most nem fordult utána, valószínűleg homorított, karjait feszesen a mennyezetnek emelte, gondosan ügyelve arra, hogy tíz ujjbegye egy háromszög csúcsaként pontosan összeforrjon.
A katasztrófa oka mindörökre feltáratlan marad, tanúkat ugyanis nem hagyott hátra, felkutatására – vallják – ilyetén nem maradt érv.
Mondják azonban, hogy forró augusztusi délutánokon Szkufundrosz helyén, a meddő, sugárzó homokban – mintha szemcséi megörökítették volna bizonyos pillanatait a talajt az univerzum egy röpke pillanatáig szilárdan tartó erőnek – még évekig hallani lehetett valamiféle eltorzult zsolozsmát. Egyesek emlékezni vélnek a szövegére is, mely – miután az időben morzsolódásnak, de legalábbis halkulásnak indult, majd számos emberi emlékezeten és nyelven át megérkezett a jelen pillanatig – kétségkívül roncsolt állapotában áll most előttünk: „lettünk porból, s leszünk azzá \ e kettő között légy vigasszá \ tedd súlytalanná napjaink \ csitítsd el szelét, ha angyalok szárnya ring \ oltalmazd rebbenéstelen  napjaink \ s ha elrendel a por, kelj fölibénk megint”.


















 Fotó: Szabó Réka