Balázs Imre
A lovag
A várkastély lovagtermét felcserélte a cukrászda sarokasztalával. Ott trónol reggel, délben, este, délelőtt és délután, népes udvartartásának hódoló körében.
Ott ül, felsőbbségi érzetének teljes tudatában, s fogadja hűbéresei, illetve – újabb megfogalmazás szerint – adósai feltétlen hódolatát, akiket egy-egy szimpla árán széttéphetetlenül magához láncolt.
Ül a sarokasztalnál, elnéző mosollyal nyugtázza kiváló tulajdonságainak költői megfogalmazásban kifejtett felsorolását, különös jókedvében a szimplát egy fél rummal is megtoldja, s ezzel az udvartartás hűségét a síron túli viszonyokra is biztosítja.
Utolérhetetlen mozdulattal rendel, keresztnevén szólítja a személyzet minden nőtagját, s a fizetés pillanataiban egy milliomost megszégyenítő eleganciával emeli magasra a legyező alakúan összefogott három darab ötlejest.
Magasra emelt fővel távozik asztaltársasága kíséretében, akik egymás tyúkszemét semmibe véve törtetnek a fogas felé, hogy legfrissebb divat szerint készült bőrkabátját vállaira segítsék.
Kivonul csarnokaiból a várudvarra, vagyis a főutcára. Lassú léptekkel halad, hogy néhány kegyes megjegyzéssel részt vegyen a körülötte rajzó csoport társalgásában.
Jaj, ha egy leányt vagy fiatalasszonyt visz rossz sorsa a lovagi társaság közelébe.
Csak a szeme villan a várúrnak, és kísérete valamelyik tagja máris kész a „szellemes” megjegyzésre.
Szerencsére nem sokáig tartózkodik kinn. Nem bírja a napot, jobban érzi magát a gyengébben világított helyeken.
Újra bevonul hát, újra elfoglalja törzsasztalát, újra rendel, és újra fizet.
Senki sem tudja, hol dolgozik, és főleg, hogy mikor.
Lehet ugyan, hogy éppen éjjeli műszakban keresi meg saját és udvartartása reprezentációs költségeit, mert főúri foglalkozása napközben lehetetlenné tesz számára minden más természetű tevékenységet.
Ezt viszont kissé kétségessé teszi az a tény, hogy már a reggeli órákban tökéletesen frissen, kipihenten foglalja el trónját, ami egy éjjeli műszak után kissé nehéz lenne.
Tény az, hogy van, hogy él, mégpedig, a jelek szerint, nem is rosszul.
Megtalálható minden nap, minden időszakban a cukrászdában, melynek belső harmóniájához feketefürtös haja, olajbarna arca és az egykori zsoldos-őrmesterhez illő profilja immár szervesen hozzátartozik.
Szindbád utolsó utazása
Mikor az est eljöttével a vendégek ismét elfoglalták helyüket a dúsan megrakott asztal körül, és a rabszolgák csordultig töltötték hűs italokkal a kristályserlegeket; és miután a felhalmozott édességekkel étvágyukat kielégíték, Szindbád felemelte jobbját, és csendet intett a vígan lakmározóknak. Mindenki elhelyezkedett, és a dagadó párnák közül figyelmesen fordították arcukat Szindbád felé, aki utolsó utazásának történetét mondá el a következőkben:
– Mikor huszonhét évi távollét után végre hazatértem, megküzdvén a kilenclábú polippal és a tenger vizét feketére festő tintahallal, elhatároztam, hogy vízre többé nem szállok, és hátralevő napjaimat családom körében töltöm el. Így éltem boldogan hosszú évekig, alamizsnát osztva és családom gyarapodásának örvendezve.
De hajh, rossz hajlamaim és nyughatatlan természetem egy pillanatig sem szűntek meg ösztökélni gyenge akaratomat, s így nem kellett nagy rábeszélés, hogy csatlakozzam egy nagyobb társasághoz, mely ismeretlen vizeken indult el jól felszerelt hajóján.
Elbúcsúztam hát családomtól és barátaimtól, és hajóra szálltam. Jó hátszél alatt siklott hajónk a vízen, mely megmagyarázhatatlan szaggal terhelte a környező levegőt. Így arra kényszerültünk, hogy a rakományunk egy részét képező illatszereket feláldozzuk, és állandó parfümpermettel óvtuk magunkat a vízből felszálló bűzös ködök ellen. Közben volt alkalmam körülnézni és a partszegély változatait feljegyezni, okulásul az utánam utazó vakmerőknek, és tanulságul azoknak, akik nem tudnak parancsolni kalandvágyó természetüknek.
A szeszélyes áramlás ide-oda dobálta hajónkat, s mi mindnyájan bánatosan gondoltunk családunkra, szeretteinkre, kiktől talán örökre elszakított nyerészkedési vágyunk és kalandor természetünk.
Egy reggel arra ébredtünk, hogy hajónk oldalát tompa ütésekkel támadja valami, amiben egy elhalálozott macska körvonalait véltem felfedezni. Nem sokkal később egy kiálló szirtfok mögül hagyma és más zöldségek maradványai zúdultak ránk oly erővel, hogy szerencsétlen útitársaim közül többen a szennyes árban lelték borzasztó halálukat.
Nem sok idő múltán mennydörgésszerű robajlást hallottunk, s mire vízhatlan felöltönyeinket magunkra ölthettük volna, lúgszagú, szürke vízesés alá kerültünk, mely hajónkat is félig megtölté. Ahmed, a sok vészt átélt kormányos figyelmeztette a kapitányt, hogy itt a bennszülöttek nagymosás elnevezésű támadását kell kivédenünk, de fájdalom, a figyelmeztetés későn érkezett: több, Alba Super felírást viselő szögletes tárgy zuhant ránk, s forgáccsá törte az orrvitorla törzsét. A habzó, zavaros víz pedig szegény szolgámat ragadta el, mielőtt segítségért kiálthatott volna.
Hálatelt szívvel néztünk az égre, mikor az újra tisztán és kéken tűnt fel felettünk, de akkor váratlanul keserűlapu és bürök sűrű erdejébe siklott sokat megpróbált hajónk. Imitt-amott egy-egy bodzabokor magaslott a sötétzöld rengeteg fölé, melyből hajmeresztő cincogással rohant elő egy-egy szörnyű vízipatkány.
Mindnyájan sírtunk és átkoztuk meggondolatlanságunkat, mely új veszedelmek felé sodort, mikor hajónk váratlanul zátonyra futott.
Barátaim, sokfelé megfordultam, sok mindent láttam, de annyi konzerves dobozt, mint a zátony környékén, még soha. Paradicsomos halak volt lakhelye mellett rég elfogyasztott májpástétomok külső burkai lesték fűrészes éleikkel az arra tévedőt.
Az egyik éles doboz tág rést metszett hajónk testén, mely süllyedni kezdett. Társaim közül többen a vízbe vetették magukat, és nemsokára velőtrázó sikoltásuk jelezte szörnyű végüket. Akik nem fulladtak meg a víz felett lebegő bűzös párákban, borzalmas halálukat lelték a parton várakozó kecskebékák torkában.
Akkor elhatároztuk: nem válunk meg hajónktól semmi szín alatt. A hajónk azonban mást határozott: ő vált meg tőlünk hamarosan. Még hallottam, mikor a sokat tapasztalt kormányos felkiáltott: háziszemét! – és a hajót meghatározhatatlan anyagú, sűrű tömeg lepte el.
A főárboc csonkjába kapaszkodva úsztam napokon keresztül, s közben keserű könnyeket hullattam társaimért, akik nem voltak olyan szerencsések, mint én.
Napok múltán vetődtem partra. Furcsa, trapéznadrágba öltözött bennszülött akadt rám, oldalán táskarádióval. Miután megkínált dobozba zárt dohányrudakkal, melyek egyik végét meggyújtva, másikat szánkba véve kell elfogyasztani, annyira magamhoz tértem, hogy megkérdeztem, milyen földre kerültem és mi a neve a szörnyű folyamnak, mely olyannyira próbára tette idegrendszeremet.
Közömbösen válaszolt:
– Udvarhely.
– És a folyam? – kérdeztem.
– Vargapatak! – mondta és otthagyott.
Barátaim, nem mondom el, hogyan érkeztem haza, de azt hiszem, belátjátok, hogy ezek után nem volt bátorságom soha többé hajóra szállni.
Mert higgyétek el, inkább küzdenék meg a kutyafejűek királyával, vagy ülnék az emberevők üstjében, mint hogy még egyszer végighajózzam a Vargapatakon.
Imádom a természetet
Ma reggel jutott eszembe: nagykabátba, sálakba, fülvédős sapkába burkolózva indultam el hazulról, mikor a harmadik lépés után úgy éreztem, hogy a magamra szedett öltözékdarabok egy része felesleges. Alaposabb környezettanulmányozás után határozott tavaszi illatokat véltem felfedezni a légben, melyek még a közeli sertésól szagbeli hatásait is sikerrel közömbösítették. Március lévén, könnyen kiszámítottam, hogy ez már a tavasz csalhatatlan jele, s erre úgy feltámadt bennem a természet iránti rajongás, hogy a túlcsorduló érzelmek zsebkendőhasználatra kényszerítettek.
A határozattal azonnal készen voltam: minden szabadidőmet, de minden alkudozás nélküli szabadidőmet kizárólag a természet imádatára fordítom, olyképpen, hogy csak a legszűkebbre szabott keretek között tartózkodom fedél alatt. Egyébként kint fogok lenni mindig, kint a szabad ég alatt, a madárdalos, virágillatos természetben.
Délután már ellenőrzést végeztem a természet imádásához nélkülözhetetlen felszerelés felett, s azt meglehetősen hiányosnak találtam.
Mert manapság már nem elegendő ugyebár a hegymászó bakancs, a hátizsák s – mondjuk – a viharkabát.
A természetimádást ma már fejlettebb műszaki színvonalon szokás űzni. Hiába csodálatos a ragyogó kék ég, ha azon időnként esőt hordozó felhők is megjelennek. Márpedig egy zivatar ellen nem elegendő felszerelés a hátizsák vagy a hegymászó kötél. Következésképpen hosszas előtanulmányozások után sátrat konstruál a természet barátja, a lehető legkönnyebb anyagból, vegyszerekkel vízhatlanítva, az összes szabó- és szíjgyártó ismerősök szakvéleménye alapján. A sátor több helyiségre tagozódik, mert azért a konyharészleg illatai mégiscsak zavarják a természetben való elmerülést. A szalonrész inkább vendégek fogadására alkalmas, hisz minden elvonultság ellenére, azért mégis elsősorban társas lények vagyunk. A harmadik a hálófülke, a megfelelő egyszerű, könnyen kezelhető berendezéssel. Erre a legalkalmasabb a kiránduló-rökamié két személy részére, vagy az egyszemélyes kiránduló-söberágy. A szállítás, igaz, némi problémát okoz, de autótulajdonos barátok már szép számmal vannak. Két-három fordulóval az egész a kirándulási helyszínre szállítható. Ezután már csak a tökéletes elmélyülés következik a természetben, a kiránduló-hűtőszekrényből elővett hűsítő italok szopogatása mellett a kiránduló-sátor teraszán, a kiránduló-táskarádióból harsogó könnyűzene hangjai mellett, az egyszerű kiránduló-vacsorára várakozva, melyet a konyha rabságából kiszabadított feleség készít a sátor konyharészleg mini-aragáz rezsóján.
Közben a környéken magányoskodó többi természetimádó csemetéi a harmadik félidőt fejezik be a tenyérnyi üresen hagyott tisztáson, míg a bokrok között Karl May hőseinek késői utánzói űzik maximális hangerővel a skalpolás mesterségét.
Hajnal felé elcsendesedik a természet, imádóival együtt, csak a környékről elriasztott fülemile csattog valahol a harmadik határban, melyet a zsombékos altalaj miatt egyelőre nem leptek meg a magányra vágyó sátorlakók.
Másnap délutánig a természet az abszolút imádat tárgya, kiránduló-reggelivel, kiránduló-tízóraival, -ebéddel és -uzsonnával spékelve.
Estefelé megbomlik az összhang, motorok puffognak, benzingáz keveredik a sülő szalonnamaradékok illatával. Hazaindul mindenki, sőt haza is érkeznek. Én viszont maradok: barátom – motordefektre hivatkozva – nem vállalja a hazaszállítást. Két kidöntött bükkfából szántalpat faragok, rápakolom az összes kiránduló-berendezést, befogom önmagamat és családom munkaképes tagjait, s egy egész éjszakai túra után éppen idejében érkezem, hogy munkahelyemről ne késsem indokolatlanul sokat.
Milyen kellemesen töltöm majd el a hétvégét! Magányban, a természet lágy ölén, visszatérve a hamisítatlan természetbe, mint Rousseau vagy Mikluko-Maklay.
Ámbár lassanként a legjobb lesz otthon maradni. Vasárnapra úgy kiürül a város, hogy tisztább a levegő a főtéren, mint a hegyekben, órák alatt sem burrog el egy gépjármű az ablak alatt. Legfeljebb a bükk- és tölgyerdők árnyéka helyett a filodendron tövébe heveredek le, elszórok magam körül néhány hagymahéjat és szalonnabőrt, ráfekszem egy konzervdobozra, beletenyerelek egy sörösüveg-szilánkba, s elmerülök otthon a természet imádatában.
Relativitás
Ha Newtonnal egy, az orrára pottyanó alma fedeztette fel a föld vonzóerejét, nyugodtan feltétételezhetjük, hogy minden más, korszakalkotó elmélet forrása valami egészen hétköznapi esemény volt. Miért ne képzelhetnénk el, hogy valamikor Einstein is volt fiatal? Lehet, hogy éppen egy Berci-, sőt Bercike-kori emlék vezette rá a relativitás elméletére.
Tegyük fel, hogy a kis Berci, vagy talán még Bercike, mézes kenyerét majszolta az udvaron. Az elmélyült foglalkozást váratlanul a szomszéd kutyájának ugatása zavarta meg, mire Bercike kezéből kihullt a tápdús élelem, a vajjal, mézzel és más ehhez hasonlókkal megkent kenyerek hagyományos szokása szerint arccal a föld felé. Bercike búsan nézte, mint lepik el kenyerét a hangyák, és mint tisztogatják fel a méz nyomait is a porból. Talán már gyermeki lelkében felvetődött ennek a kettősségnek jelentősége: milyen jó a hangyáknak, csak azért, mert nekem rossz!
Sajnos, Einstein megelőzött, pedig a legjobb úton haladtam én is, hogy személyes tapasztalataim eredményét összefoglalva a mindenkori viszonylagosság megdönthetetlen szabályát felállítsam.
Tehát végleg lemondtam arról, hogy a tudományos életben karriert fussak be, s így nem látom be, miért kellene eddigi kutatásaim eredményeit eltitkolnom, ezért dús gyűjteményem egy részét önzetlenül a köz rendelkezésére bocsátom:
Itt van például az évek múltával összefüggésben levő viszonylagosság esete. Az ifjú férj kissé mámoros hangulatban érkezik haza, nem sokkal éjfél után. Az ifjú asszonyka halk dorgálását, melytől a harmadik szomszédban felriad a süket trafikosné, nem is hallja. Csak a hangban, a mennyei csengésű, üde szopránban gyönyörködik elmélázva. Ugyanaz a férj ugyanazt a hangot az ezüstlakodalom után elviselhetetlen nyikorgásnak könyveli el, még akkor is, ha az éppen a második unoka bölcsője fölött dúdolja pianóban az altatódalt.
Vagy érdemes szólni a műszaki fejlődéssel kapcsolatos viszonylagosságról is: a tehergépkocsi vezetője fensőbbséges gőggel száguld át a pocsolyán, tetőtől talpig sárral pettyezve az út szélén hazafelé totyogó öregasszonyt. De mikor fél kilométerrel arrább ráhajt egy alattomosan megbúvó fél patkóra, s kiderül, hogy a melegfoltot otthon felejtette, ő áll ki az út szélére, s míg szívtelen szaktársai kompakt sárréteget spriccelnek rá, dühöngve szidja munkaképtelen járművét, annak gazdáját, tervezőjét és kivitelezőit, pedig pár perc előtt még az test volt az ő testéből, vér a véréből és érzéketlenség az ő érzéketlenségéből.
De menjünk tovább. Sokat szidják a pletykát és főleg a pletykálást szinte hivatásszerűen űző, többnyire hajlottabb korú, egyszóval egyébként igen tiszteletreméltó hölgyeket. Pedig a viszonylagosság elmélete itt is teljes egészében érvényesül: minden csak attól függ, ki mondja és kiről szól az úgynevezett pletyka. Mert ha én mondom Nóra néniről, hogy falánk vénasszony, mert dédunokája lagziján megevett két szelet tejszínhabos tortát, az nem pletyka, még akkor sem, ha nem igaz. De ha rólam mondja Nóra néni, hogy részeges fráter vagyok, mert múlt héten is taxin vittek haza, miután egész havi fizetésemet „feldobtam” a jó hangulat érdekében, az aljas rágalom, rosszindulatú pletyka, még ha igaz is.
De vegyük például a prémium esetét. Az nem azért kevés, mert összegszerűen nem elégítené ki esetleg számításainkat, hanem azért, mert más is ugyanannyit kapott, esetleg valamivel többet.
És így tovább, és így tovább.
Csak körül kell nézni, nem is túlságosan nyitott szemmel, és a „minden relatív” aranyigazsága minden utcasarkon szembeszökően ágaskodik. Csak utána kell nyúlni, akárcsak a sokak szerint földön heverő témáért, hogy kellő feldolgozás után nyilvánosságra lehessen hozni.
Hopp! Majdnem kifeledtem közkinccsé bocsátott tapasztalataim közül a minden bizonnyal legjelentősebbet, az életkorral kapcsolatosan megnyilvánuló viszonylagosságot!
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ki mennyi ideig hány éves, sem arról, hogy egyesek évente fiatalodnak egy-egy évet, sem arról, hogy korához képest valaki túl komoly vagy túl fiatal.
Egészen rendkívüli, a korkülönbség viszonylagosságát bizonyító felfedezéssel zárom nyilvános szereplésemet:
– Taknyos kölyök! – szidja az ifjú tanárnő tizenegy éves tanítványát, aki koránál fogva a jelzőre, természetesen átvitt értelemben, teljesen rászolgált.
– Vén satrafa! – dünnyögi hallhatatlanul az ifjú csemete, mialatt jóra és rosszra fogékony elméjében ablakbeverési akciók megszervezése körvonalazódik.
(Ebben az időszakban a kettőjük közti korkülönbség pontosan tizenhárom év.)
– Igazán nem szép, hogy így beszél! – dorgálja szelíden hét év múlva ugyanaz a tanárnő immár égignőtt tanítványát.
– Vajon ma délután kijön-e? – elmélkedik egészen más irányban a dorgálás szenvedő hőse.
(A korkülönbség már öt évre apadt.)
– Nem gondolja, hogy túlságosan öreg vagyok magához? – édeleg négy év múlva, szenvelgett lankadtsággal pihenve egy mély karosszék ölében.
– Hogy is mondhatsz ilyent! – vált át bizalmas tegeződésre a katonaságtól frissen leszerelt volt tanítvány.
(Most már pontosan egykorúak.)
– Apus, nézd, de édes az a kötött blúz! S milyen olcsó! – állnak meg újabb két év múlva a divatáru-üzlet kirakata előtt.
– Vedd meg, kicsikém, ha van pénzed! Én addig ringatom a kicsit! – hangzik a válasz, s a férj a bömbölő kisfiuk szájába visszadugja a cuclit.
(A korkülönbség megállapítását most már kénytelen vagyok másra bízni.)
A barátnő
Megint itt van! Itt van, ül és cseveg. Így van ez nap mint nap, hosszú hónapok óta. Éreztem már az első pillanatban, hogy baj lesz, valami sötét sejtelem már felbukkanása első perceiben megszólaltatta bennem a vészjelt. Hosszú hónapok óta állandó riadókészültségben vagyok, mint a katonák hadgyakorlat idején. Én is félig öltözötten alszom, minden pillanatban ugrásra készen, mert kiszámíthatatlan szeszélye folytán nem lehet jöttének időpontját a legbonyolultabb matematikai műveletekkel sem előre jelezni.
Ül és cseveg. Én a sarokban gyérítem tulajdon hajzatomat háborgó indulataim részbeni levezetésére, s próbálok másra figyelni. Sajnos, a hangerő állandóan fokozódik, s így kikapcsolódási kísérleteim sorra kudarcot vallanak. Nem is beszélve arról, hogy időnként kimondottan és személyileg nekem szegzett kérdéseire kell megértően bólogatnom, vagy legalább egy-egy igen-nemmel részt venni a társalgásban.
Ül és cseveg. S mi mindent összefecseg! Családjának egyenes és oldalági tagjai egytől-egyig személyes jó ismerőseim már, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt. Tudom, hányas kalapot visel a vele ferdén átellenben lakó özvegy kerékgyártó albérlőjének vőlegénye, és azt is, hogy nagynénjének hatéves unokáján a lángelme határozott jelei észlelhetők. Nyolc havi tanulás után kotta nélkül képes lévén elhegedülni a „Túl az Óperencián” első négy ütemét, sőt a D-dúr skálát is majdnem hiba nélkül eljátssza elölről hátra és hátulról előre.
Tudom már azt is, hogy férjének egyik távoli rokona pár évvel ezelőtt egy szerencsétlen félreértés folytán úgy összeveszett feleségével, hogy bánatában egy hétig a szövetkezeti tulajdont képező szalmakazalban aludt, ami még nem lett volna baj, ha nem éppen akkor kezdődik meg a szalma préselése. Szerencsére az utolsó pillanatban felfedezték egy nagy halom szalma alján, s így nem következett be az a nagyon is bekövetkezhető eset, hogy nevezett távoli rokon laposra préselve egy bála szalma belsejében potyautasként utazzék a tehervonaton a vasúti tarifa kijátszásával.
De nemcsak a férje rokonairól ad részletes és kimerítő felvilágosítást, hanem saját rokonait is őszinte színekkel festi le. Így tudom, hogy unokabátyja igen helytelen életmódot folytatott, sőt a család szégyenére odáig süllyedt, hogy valahol Kolozsvár és Brassó között egy apró vasúti állomáson, a váltókezelő kiselejtezett almazöld konyhaasztalának sarkán kártyázni kezdett egy helybeli magánzóval, s elveszítette a családi telek sarkán emelkedő tyúkketrec tetejéről a kupáscserepeket.
De értesültem már arról is, hogy Mozart és Verdi színtelen figurák, akikkel igazán feleslegesen foglalkozik a zenetörténet. Tudom már azt is, hogy a moll hangnemet a dúrtól úgy lehet megkülönböztetni, hogy az ember kimondja előbb az egyiket, azután a másikat, s amely szónál elszorul a torka a meghatottságtól, és könnybe lábad a szeme, az a moll.
Egyszóval itt van, ül és cseveg. Megállás nélkül, órákon át, kimerítve a divat legfrissebb újdonságaitól kezdve a tavasz piaci megjelenéséig minden közérdekű problémát. Következnek a háztartási tanácsok és a lelki tükör.
Ennél a pontnál már készülődöm is, mert tudom, mi következik:
– Legyen szíves, hagyjon magunkra egy kicsit!
De megpróbálom megőrizni akcióképességemet, s nem mozdulok. Sőt, mozdulok egyet, és belemélyedek az újságolvasásba, jelezvén azt, hogy minden megbeszélésből kirekesztettem magam, tehát nem látok s nem hallok, másrészt a meghitt zugom elhagyására tett felszólítás ellen tiltakozom passzív magatartásommal.
Egy kérő fejmozdulat a száj diszkrét biggyesztésével és a szemek ábrándos forgatásával, míg a kezek összekulcsolva az ölben hevernek. Most már a feleségem szólal meg:
– Fát kellene vágni, reggelig nem lesz elég, amit vágtál!
Sóhajtok, felcihelődöm és elvonulok. A feleségem titokban felemeli öt ujját. Tehát öt perc számkivetés vár rám.
Pontosan öt perc múlva jelentkezem, de a helyzet villámgyors áttekintése után meggyőződöm, hogy még csak a híradó folyik, a tulajdonképpeni előadás még hátra van.
– Pár pillanat még! – hallom, s megadóan hátrálok kifelé.
Mit tegyek a pár pillanat alatt? Megvan! Megseprem az udvart, s ha a pillanatokból még marad... de majd meglátjuk... Udvarseprés után egy rövid sétát teszek a város szélén, benézek a sörkertbe, s egy pohár sör mellett megvitatom a vasárnapi meccs esélyeit. Hazatérve lekötelező modorban fogadom a szomszéd mozgósító felhívását egy kis társadalmi munkára. Eltalicskázok három köbméter földet, segítek elültetni két facsemetét és tizenhat szálvia tövet.
Hazatérek, a csevegés még tart, de már bebocsátást nyerek, s így zugomba vonulhatok.
Cseveg, még mindig cseveg. Most a várnai tengerpartra készül nyári üdülésre, de azért lehet, hogy itthon marad.
– Oh, bár csak megkapná az útlevelet! – gondolom, mialatt ő cseveg, egyre cseveg...
Nem tudom, mennyit aludtam az apró széken kuporogva, de elég sokáig tarthatott, mert végigálmodtam az egész ókori történelmet az asszíroktól a római császárság megalakulásáig.
Csendre ébredek. Hihetetlen, de nincs csevegés, megállt a mindig őrlő malom, véget ért a mai, pár pillanatosnak bejelentett látogatás.
Feleségem bágyadtan támaszkodik az asztalhoz, én megkönnyebbülten sóhajtok, mikor kopognak...
Ájulásomból magamhoz térve, feleségemtől megtudom, hogy a paradicsom eltevésénél nélkülözhetetlen celofánpapír majdani közös beszerzésére tett javaslattal tért vissza.
Töltött felsál
Szabadnapos voltam. Gondoltam, szeretett családomat ebéddel lepem meg, ezért már a kora délelőtti órákban hozzáláttam az előkészületekhez. Kezdtem azzal, hogy a mészárszékban megpróbáltam legszebb mosolyom kíséretében olyan húsdarabot beszerezni, mely még az én laikus véleményem szerint is alkalmas húsétel elkészítéséhez. Elképzeltem, hogy hagymás tokányt gyártok, olyan mennyiségben, hogy tudvalevően jó étvágyú családtagjaimnak oka panaszra ne lehessen.
Sajnos, a fizetés pillanatában megjelent a színen Rózsika néni, a város egyik elismerten legjobb gazdaasszonya, aki közel hetvenéves háziasszonyi ténykedése során minden húsféleség elkészítésének mestere volt.
– Szép felsálszelet, ezt tölteni kell! – tapogatta meg bütykös ujjaival a vöröses színű nyersanyagot, s nem gondolta, hogy ezzel a viszontagságok milyen végtelen sorozatát zúdítja gyanútlan fejemre.
Hazaérkeztem. Elő a szakácskönyvet, fellapozni a marhahúsok fejezetet, s ott kikeresni a töltött felsál című írásművet! Percek, pillanatok kérdése volt az egész. Mohón olvastam a szöveget, melynek minden egyes szava magyarul volt, de melyet összességében mégsem értettem meg. Tojás kell, legalább három. Villámgyorsan vetettem be magam a tyúkketrec homályába, de sajnos csak egyetlen tojást sikerült felkutatnom. Semmi baj! Vágtatva rohantam végig az utcán, a kettő darab tojás bevásárlásának céljából. Hát még mi kell? Zsemlemorzsa, tejben úsztatott vekni, zöld petrezselyem, bors, paprika, só és pástétomfűszer. Felnőtt létemre szégyelltem leírni a beszereznivalókat, emiatt éppen négyszer tettem meg az utat az élelmiszerüzlet és tetteim színhelye között. Kiderült ugyanis, hogy a pástétomfűszert otthon kell elkészíteni, ehhez pedig annyi gyarmatáru szükséges, hogy talán Magellán hajói se hoztak többet a Fűszerszigetekről.
Kést fentem otthoni eljárással, de a húson nem tudtam előírásos rést nyitni. Kivettem a pengét kapaborotvámból, s annak segítségével elvégeztem a szabványos hasítást. Borssal, sóval és paprikával dörzsöltem be kívül-belül a húst, majd hozzáláttam a töltelék elkészítéséhez. Nem tudom, a recept volt-e rossz, vagy valahol eltévesztettem a szemmértéket: a töltelék egészen híg maradt, így nem töltöttem, hanem öntöttem a lábos tartalmát a megfelelő helyre. Bevarrtam, a gondosan előkészített tepsibe helyeztem a készítményt, s vártam, hogy majd állandó locsolás közben szép pirosra sütöm. Alig csuktam be a ler ajtaját, halk pukkanást hallottam sziszegés kíséretében, s a hangegyveleg pár percre halk rotyogássá módosult. Óvatosan nyitottam ki a sütő ajtaját, de nem volt semmiféle veszély. Csak a varratok szakadtak fel, mert – a biztonság kedvéért – húszas damillal varrtam össze a pecsenyét. Márpedig a damil elviseli a hét-nyolcszáz grammos paduc vergődését is, de a hetven fokos hőmérsékletet már nem állja ki. Egyszóval a töltelék kívülről rotyogott remekművem körül, s ebbe a masszába – hirtelen ötlettel – beledobtam egy marék makarónit és pár szem rizst. Nem tudom, mennyi idő telt el, de a sütő belsejében a zümmögés megszűnt, s ugyanakkor furcsa illatok kezdtek lebegni a kályha körül. Törlőruhát tagadtam, kirántottam a tepsit teljes tartalmával, mely a következő színösszetételben pompázott: szürkésbarna massza, melynek alapanyagát a leggondosabb vizsgálattal sem lehetett már megállapítani, teljesen nyersnek tűnő húsdarab beágyazva az említett masszába, és kékesen gomolygó füst, melynek szaga határozottan emlékezetett arra az őszi napra, melyen a szomszéd cipész az egész nyári bőrhulladékot kályhába dobván beillatosította a környéket, s...
Kiástam a húst, avatatlan szemek elől biztos helyre öntöttem a tepsi egyéb tartalmát, s mélán elmélkedtem azon, hogy immár két óra, s a meglepetésnek szánt ebéd még nincs sehol. A félig nyitott kredencajtón át észrevettem a húsdarálót. Akcióba léptem. Megőröltem a húst, gombóccá formáltam, s fél liter olajjal sülni tettem. Aránylag hamar megsült. Tetteimnek mezején még mindig egymagam voltam, mikor a ropogós kinézetelű húskészítmény elkészült. Kivettem egy darabot, fújtam egy darabig, aztán megpróbáltam beleharapni. (Utána két hétig jártam a fogászatot, amíg rágószerveimet sikerült némileg rendbe tenni.)
Eszembe jutott, hogy feleségem időnként vizet is szokott tölteni a húsféleségekre. Visszatettem a fasírtot a lángra, s mikor sercegni kezdett alatta az olaj, vizet töltöttem rá. Még oltottam a tüzet, mikor családom hazaérkezett. Készítményeim száműzetés sorsára jutottak; Lumpi, kisebbik leányom kutyája élvezettel látott hozzá a csemegéhez. Most sem értem, miért hagyta abba a rágást, és tért rá egy darab csont feldolgozására.
Kerítést javítottunk pár hét múlva. A még mindig elfogyasztásra váró fasírt egyéb kavicsokkal együtt bekerült a betonba. Ott jól bevált, csak a simításnál volt baj, mert az egyik kidudorodó húsgombócot vésővel sem lehetett a fal többi részével egy szintre faragni.
[Kép: Jackie Triste. A sorozat többi része megtekinthető itt]
[Balázs Imre: 1926–2003, Székelyudvarhely. Humorista: első karcolata 1964-ben jelenik meg az Igaz Szóban; 1968-ban szerepel a Megtalált világ c. antológiában; humoreszkjei a csíkszeredai Hargita, valamint a marosvásárhelyi Vörös Zászló hasábjain bukkannak fel nagyobb rendszerességgel; Bocsánatot kérek c. gyűjteménye, saját illusztrációival, kéziratban maradt...
Szócikke a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon elektronikus változatában: http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/b.htm
Fenti írásokat, melyeket – a közeljövőben könyv alakban is napvilágot látó – több más írás közül válogattunk, a szerző unokaöccse, Balázs Imre József nagylelkű hozzájárulásával közöljük.]