Márton Éva



Bogdan


Odamentem az ő ágyához is, de megszokott módon észre sem vett. A rácsok közül kilógatta kis lábait, és a TV-t figyelte. Valami bocskoros tradíció-műsort futtattak, s ő szinte nem is pislogott. Gondoltam, kizökkentem, ráléptem hát a „leeresztő gombra”, hogy csökkentsem a rácsokat. A kattanást hallva felfigyelt. Kereste a szerkezet működésének kulcsát, s alighanem rá is jött, mert fülelt, figyelt és felpattant. Ráereszkedett a rácsokra, és elkezdte lenyomni. „Van gyakorlatod”, gondoltam vidáman magamban. Kicsit még bosszantottam, hagytam kínlódni, majd kiragadtam és feldobtam a levegőbe. Három éves létére felettébb könnyű a kölyök. A harmadik levegőberepítés után ordítani kezdett. Kicsi, de erős kezei önkéntelen reszketésbe kezdtek, és magas, állatias hangok törtek fel belőle.

Örült.

Én meg elfáradtam. Cipőt húztam a lábára, és engedtem, hogy bóklásszon.


Már újra a kicsiágyában hevert, amikor odamentem. Hátán fekve nézte a TV-t. Az egyik kezem foglalt volt, de a másikkal megfogtam az asztalon heverő puha halat, melynek abszurd módon kakasszerű színes farktollai voltak, és elkezdtem vele csiklandozni. Nevetett. Ez nála csak amolyan lightos öröm. Az igazi általában ordításba és reszketésbe torkollik.

Bogdan három éves, külsőleg Byron és Frodo keveréke, belsőleg egy ketyegő bomba. Általam még megszámlálatlan betegsége van, felettébb erős és okos gyermek, akit elkényeztetett a betegsége kiváltotta szánalom és törődés.

Nem néz a szemedbe. Sokat kell dolgozni, amíg felkelted az érdeklődését. De akkor sem te, hanem valami a füled mögött, valami a fogad között, vagy egy színes folt a szemedben. Te, nem.









Bogdan: a hangok és a színek megszállottja.




Amikor harmadszor visszamentem, merengett, és az alsóajkát beszívta, ami szomorúságáról árulkodott. Tapsoltam egyet. Ő, mint egy nyuszi, ha megneszel valamit, megrezzent, kihúzta a hátát, a sarokba nézett és szép lassan közelebb ült hozzám. Kezével megkereste a kezeimet, és tapsoltatni kezdett. Ma már nemcsak szimplán. Egyet jobbra, egyet balra. Előszőr nem értettem, mit akar, ezért felállt, és kínosan ügyelve arra, hogy csak szükség esetén nézzen rám, megmutatta. Kis kezével egyet jobbra tapsolt, egyet meg balra. Ezután már ment nekem is. Amikor abbahagytam, türelmesen kinyújtotta a kezét, és megint megmutatta, hogy hogyan is akarja. A kezeimet figyelte. Vagy a hajamat. Két taps után elengedett, ordított, toporzékolt, reszketett. Amikor gyorsulni kezdett a taps ritmusa, jelezve, hogy mindjárt vége, beszívta az alsóajkát, szemöldökét részvétért könyörgő állapotba rendezte, és mereven nézett valamire, vagy valakire a sarokban, s lassulni kezdett.

Féltem kivárni a végeredményt, így hát ilyenkor az orra alá tapsoltam. Vigyorgott, mintha megnyugtatna, hogy „nincs ott semmi, csak képzelődsz”, miközben ő mégis tud valamit...

Kizökkenve megint diktálni kezdte a ritmust. Néha új ritmust hozott be, de sosem unta meg.

Mégis, mit láthat ez a gyerek?...

Ledöntöttem, és elkezdtem simogatni a hasát. Mintha még senki sem simogatta volna a hasát... Nagy érdeklődéssel vizsgálta a kezemet, úgy érteztem, hogy vele is beszélni szeretne, mint az előbb a színesfarkú hallal, aki most fekszik az egyik uszonyán és üvegesen a semmibe tekint. Mint a dölyfös kétlábúak, úgy indult el a kezem felfele a hasán. Akár egy pók. Bogdan nem mozdult. A pókot figyelte, aki már a nyaka körül motoszkált. Rámászott az állára, és mint valami, ami ismerkedik, megbökte az alsóajkát. Brűűűű. Aztán mégegyszer. Brűűűű. Fentebb ment, hogy megnézze az orra keménységét. Rátaposott. Kétszer, majd szégyellősen visszasomfordált a hasára, és összekuporodott.

A gyerek a kezem után nyúlt, és kiválasztva az előbbi ujjat, végigcsinálta magán mégegyszer. Kétszer a száj és a fogak és kétszer az orr. Nagyon erősen nyomatta velem az orrát. Felült, közel húzott magához, s mindezt az én arcomon is végigcsinálta. Minden részt tökéletesen beazonosított. Az alsóajkam, a fogaim, az orrom. Az alsóajkam, a fogam, az orrom.




Volt egy játék az ágyán. Egy nagy piros gombot kellett tekerni, majd elengedni, minek következtében egy búra alatt hat különböző színű pingponglabda forogni kezdett körbe-körbe, összeolvasztva saját színét a többiekével. Az egész egy nagy színes, forgó izé lett.

Bogdan az egész fejét rányomta a búrára, s úgy figyelte a labdatáncot. A gyorsulással volt arányos a reszketés, az ordítás és a kínzó tekintet sűrűsödése.

Amikor a kiságy rácsain doboltam, vidáman odanyomta a fejét a vasakhoz, hogy egész fején keresztül áramoljon át a mozgás és a hang.


Az egyik pillanatban az örömtől ordít, a másikban a sarokkal kommunikál, és talán szomorú.

Nem fél, s ijesztő mennyiségben tűri a fizikai fájdalmat.


Elfordultam, mert kezet kellett mosni. Rutinosan megy már. Csap. Szappantartó. Szappan. Víz. Csap. Kendő. Fertőtlenítődoboz. Kocsonyás kenet a kezen. Kész.


Visszaindultam, de félbemaradt a mozdulat. Hanyatt feküdt az ágyon, és mozdulatlanul, üres tekintettel a plafont fixírozta.

„A kezdet előtti és utáni azonos nemű semmi között” léteztünk az előbb. Pont, mint Miskin...





[Fotó: Hausmann Cecília: Pötty;

valamint Bartis Noémi Ellenszer – Tiszta c. albumából]




Vitus Ákos



Téli gyermekek – két szonett


I.

Félelmében feltámadt.

Szét nem rohadt izmaival

kiásta magát a fertőzött földből

s elkezdte vonszolni csontjait.


Felkereste a magányban hallgatót.

Kitépte beleit lehúzta bőrét és

megette szivét a sötét sarokban.

Üvöltött miként ember nemtud.


Nehézzé tette a szív a testét.

Kimászott a felhők alá.

Az emberek puskákkal messziről lesték.


Ráküldték a vérebeket.

Cafatait összeszedték.

Elégették s mindannyian hazamentek.


II.

Megjöttek és elvitték.

Lebegett fölöttük mint leláncolt felhő.

Kivágták méhét majd összevarták.

Combjai alá kötözték karját.


Meggörbült a háta.

Látta

körmeit, ahogy húsába nőnek.

Bőrét, ahogy kékre-zöldre

veri a félhomály börtőnőre.


Elsorvadt melle és kiszáradt.

Csontjai kiszúrták bőrét, majd torkába

virágok nőttek és megfulladt bennük.


Ráfolyt a szeme az arcára.


Eltépte láncait, s kiment az utcára.


Halálra rémisztett valakit s eltűnt.



Elszabadult Algoritmusok és Anyák Szeretete


Azt hiszem, a legtöbben soha még csak nem is gondolják át, milyen lehet valójában ébren álmodni.


A lány hanyatt fekve bámulta az árnyékok ismétlődő rövidfilmeit a plafon káprázó hidegén, és erős hányingerrel küszködött. Rég voltak az éjszakák, amikor még a súlytalanság állapotában élvezhette a valóság részleges felfüggesztését. Ma csak a csendre vágyott, semmi másra az értelmetlen haláltáncból. A hangok olyan gyorsan üldözték egymást körbe fülei mögött, hogy követhetetlen volt, és a lehető legrosszabb módon szédítő. Felült és a szoba forgott vele. Kirohant a lépcsőházba, a fémkorlát fenyegetően görbült dereka köré, kitépte magát és leszaladt a lépcsőn.


Kétségbeesetten menekült mindenhonnan, ahol bárki is láthatná izzadt széttörtségét a monokróm holdfény alatt. Vannak dolgok, amikről nagyon jól tudjuk, hogy soha senkinek nem fogjuk megmutatni, és ahányszor átéljük őket, vagy egyszerűen visszaemlékezünk rájuk, a kilátástalanság fojtogató kétségbeesettségében pusztul el még egy darabja annak, ami lehettünk volna valaha. Csontjai hangosan reccsenve nőnek szaladtában. Hatalmas karmok szakítják ki belülről az ártatlanság apró körömházait, és erős bunda borítja el testét. Eltorzult arcában megfullad a fény, és soha nem hallott dühben és fájdalomban ereszti szabadjára embertelen hangját. Felüvölt a holdra.


Ilyen és hasonló történeteket írtak nekem igazgatónő, nem tudom, hogy mit kéne tennünk. Úgy érzem, valami nagyon szörnyű készül történni nemsokára. A jelek mindenhol ottvannak. Csak látni kellene őket.


Tanárunk ekkor már természetesen nem emlékezett hozzánőtt ikerpárjának elválasztáskor bekövetkezett halálára. Arra sem, hogy hosszú évekig tartottuk az üveg mögött gépekre kötve. Félelmeink mindenesetre régen bebizonyosodtak, nincs különösebb tétje semmilyen felvilágosításnak, amit megtehetnénk, mostmár tudjuk, a kísérlet nem vezet sehova.













[Fotó: BalóLevi]


Horváth Előd Benjámin



ÁTVÁLTOZÁS, VASÁRNAPEST


Az olvasás talán, szagok,
ahogy e pesti testben állok,
május, esti sörszokás,
hogy meddig értem innen,
ahonnan jöttem onnan,
e testi kérdések talán,
az esti pest de vénhedt,
akár babits az agyban,
beroncsol, visszakattan,
beszél e parti langyban,
ahogy e parton állomások
talán, ahogy vagyok,
epigon, ruhatöltő,
ismétlő, vendég, ernyő,
talán ahogy kirobban
sötétkék alagútban,
tejúttá szerteszéled
a „voltam és forogtam”,
a tánc, a szoknyaszélek,
hol laktam annyi élet,
csak pernye lett s bocsánat.
Talán e montázslat teszi,
ahogy egy album elfedi,
talán ezek miatt,

hogy most,

sörözten, itten állok
egy égövnyire tőled,
mit megtölt annyi dallam,
belépakolva sűrűn,
mint játékok egy széfben,
a ritmus és a bánat,
a kéz a kézben, kesztyű,
a belső nedv, a gyűrű,
emlékezet, hozsánna,
levélhullás hajadban,
a gesztusok körútja,
ahogy nyakadhoz érek,
ahogy a szád, a csendek,
lila harisnya, festék,
tavasz-reggel, verejték,
egész doboznyi égöv,
hogy itt, e sarkszobában,
rágyújtok, újratöltök,
befúj a villamoshang,
talán ezek miatt van,
az est, a szag s a pendant,
hogy állok itt

tremorlag,

keresve rajzolásra
az égövünk folyásán
egy fát vagy égitestet,
mi benned éppen éghet
mint léghajónyi gázláng,
tejúton szép kazánház.
Egy fát a zaccos égen,
mi te vagy, test és árnytan,
e dalba noktürnáltan,
hígbarna síkra klárist,
hol mindenféle fétist
letéve, tán betéved
zakóm, egy semmi cseplin,
s mögém körút esőzik,
felsorakozva végleg
mint hulló pernye, térkép,
lehull, mert hullta másképp.
S az ablakból,

ha nézem

a léghajót, a járást,
a fát e gázösvényen,
eléd teszem le elgyűrt
ruhám s mi bennem épült,
hitvány és kurva létem,
időm, konyakmagányom,

a farkast és a rózsát,
hogy mindörökre essen,
a lombjaid sodorják,
s ruhában, szívverésben
felveszlek, viszlek téged
és ágruhádat nézem,
sötétkék-szag nemedben
fa vagy és sziromhullás,
a tested lampiontáv,
de tán lehetne mostmár
alatta végleg élnem.



A DOMBON TÚL

(hommage á Tolkien)


Ha egyszer egy napon kinézel,
kalaphoz nyúlsz, tán sörre vágysz,
mint egy hobbit a középföldi légben,
tán számolod, hány iskolád,
hány kávé, hány dohány,
hány millió allúzió, hány képleted,
hány némafilmes cammogás,
hány díva, mennyi fényrekesz,
mert egyszer egy napon kiléptél,
megállhatatlan villanás,
a boldogságaid, mikor kik nézték,
a mélyülések, módszerek,
fotókba hang, a szerkezetbe fáma,
mosoly hogyan lesz végleges,
a fénytörés mikor lehet,
hogy pénzed nincs ruhára,
de több az álruháid száma,
és mégis az, ha mást megáld,
ez lenne benn, lehet varázs.
Vihar vagy, testtelen mosoly,
a helyzet öl, de nem komoly,
belül bejár az olvadás,
oly sok helyed, ha összeáll,
mi lassul, gyorsul, széttekint,
egy bár, albérlet, szürke ház,
a dívaszag s a kertjeid,
kabáton hordod képeid,
és mennyi mind kimondható,
a fény, a fény, ha lakható,
csak mondod ismételten,
így mondtad ismételten:
figyelj, figyelj, figyelj, csakis figyelj,
mi szó volt, újraálmodod,
a filmtekercsed rengeteg,
mondod miközben elmozogsz:
hány állomás voltam veled,
mivé lettem, barátom,
mi bennem érkezett, lejárt,
csikkvillanás és álom,
hogy mindegy már, ha járok,
nem alszom régen délután,
bolond vagyok, nem látnok,
és vétkeim, mikor hová,
retus, vagy éppen átok,
az út örökre megy tovább,
csak korrigálhatásba,
ha még lehet, legyen velem,
ki bennem űr, de életem
kiszájharmonikázza...
Hogy mindegy végül, vége végtelen,
az űr, a fény, a Tartarosz talán,
ha egyszer egy napon behív, kizár,
tán egyremegy. Csak az, ha vagy,
mi lényeg s lényed lényegében ennyi,
vidd végbe ezt-azt, mit lehetne tenni,
akárki csöpp mosoly, kihullsz,
a képkockák közé lazulsz,
ha egyszer egy napon kilépsz,
egy reggelen talán beférsz,
csak dúdolsz, játszod, újra új,
akár hobbit a középföldi légben,
ha egyszer egy napon kinézel:
mit rejt az út a dombon túl,
nem állhatsz már meg szépszerével,
örökre útba ráncosulsz.


[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Karc c. albumából]


Baló Levente



Legenda a virágzó platánokról


A kisváros az oly fontos és oly forgalmas Nap útján helyezkedett el. Az úton zajló forgalom, nyugatról keletre és keletről nyugatra, képezte a helybeliek fő megélhetését. Vendégfogadók, istállók, ahol a váltólovakat abrakolták, a kovácsműhelyek és a szűcsműhelyek sokaságában zajlott az élet. A szakadt hámokat megvarrták és bezsírozták, a patkókat lecserélték, a kerekeket újravasalták, a fáradt lovak helyett pihenteket adtak, és a vendégeket, mindegyiket rangja szerint, elszállásolták, megvendégelték, igény szerint ágyasokat is biztosítottak számukra.

Adam Heinmann az egyik fogadó melletti kovácsműhelyben dolgozott, a közeli faluból került be még egészen fiatalon, azóta ott edzette keményre tenyerét a hatalmas vasüllőn, és cserzette sötétbarnára bőrét a perzselő fújtató mellett.

A kisváros csendesen éldegél, ha csendesnek nevezhető az állandóan érkező hintók és kocsik zaja, az éjszakai dorbézolások, a fel-felharsanó kacajok, majd az éjszakában feltörő női sikolyok egyvelege.

Míg a kéjnők sikolyának ritmusa szabta az éjszaka tagolatlan csendjét, Adam Heinmann csendben a város szívében elhelyezkedő parkban sétált, annak a fának a törzsét kereste, amelyikben sikerül meglátnia Frida gyönyörű testét. Mikor megtalálta, előhúzta kabátja zsebéből a kovácsműhelyben élesre fent kést, és erős kezeivel mélyen a fa testébe véste azt, amit nem tudott elmondani: Ich liebe dich. Miként a mondat liheg a maga ch hangjával, hasonlóan tört fel belőle is a felduzzadt vágy. A zöldellő fa testéből a düledező betűk nyomán feltört az illatos nedv. Adam száját rátapasztotta a fa testében nyíló üregre, hogy szomját oltsa és a fa sebét begyógyítsa.

Reggel, amikor a város kivénhedt polgárai kivonultak a sétatér fái alá, láthatták, hogy a hatalmas fa friss sebe vérrel van betapasztva – mikor a vad fát beoltják, viasszal kenik be, most valaki vérrel kente be a platánok felnyitott kérgét.



Egy augusztusi reggelen találták meg Frida holttestét nem messze a kovácsműhelytől, az istállók mögött. Ölében egy véres aranyat találtak, nyilvánvalóan valaki a lány éjszakai keresetét akarta elrabolni. Egy magabiztos szúrással végeztek vele, erős kéz lehetett, mert átdöfte a szív fölötti mellcsontot és egyenesen a szívkamrákig hatolt.

A fogadós legények észrevették, hogy társuk azon az éjszakán is kora hajnalban ért haza. Adam hamar a gyanúsítottak közé került. És mivel a rendőrség lusta volt fölöttébb sokat vizsgálódni, és mivel minden hajnalban tömegesen hagyták el a várost az utazók, a kivizsgálást rövidre fogták. Adam Heinmann ölt, hirdették a helyi lapok hatalmas betűkkel, kabátja zsebében kést találtak, éles, hosszú kést, amin még látszottak a vérnyomok.

Alibije nem volt elég erős, ráadásul egyetlen tanút sem tudott felemlíteni. A sétatér fái nem tudtak megszólalni, pedig akkorra már a 31. fa testébe véste be, Ich liebe dich.

A per lefolyt egyetlen délelőtt alatt, egy szerdai napon. A kivégzést szombatra tűzték ki, hogy a város népe összegyűlhessen, és hogy a környék lakóihoz is eljusson a hír, és minél nagyobb tömeg előtt hajthassák végre a rettenetes gyilkosság büntetését.

Amikor Adamot a vesztőhely felé vitték, már szédült, negyedik napja nem evett és nem ivott, de még csak meg sem szólalt. A kocsi zötykölődése összerázta benne az emlékeket, az érzelmeket, családjának tagjait látta, gyerekkorának faluját, amint a forró homokban játszik, aztán a fogadó tulajdonosát a feleségével, amint tágra nyílt szemekkel néznek rá, amikor a rendőrök a kezére teszik a bilincset, nem tudták elhinni egy pillanatig sem azt, amit az egész város feldúltan tárgyalt. Fridát nem látta, nem tudta felidézni sem arcát, sem testét, de valahol ott volt a tagjaiban, mert feszítette az izmait és hasogatta csontjait.

A kocsi elhaladt a park mellett, Adam bágyadtan kitekintett a fákra, és hirtelen megpillantotta, hogy a platánok közt néhány színes virágokat hajtott. Egyszerre elmúlt minden testi fájdalma, minden újra megnyugodott benne, és csend lett. Tudta, hogy a fák, amelyeket csókjaival beoltott, kivirágoztak és gyümölcsöt fognak teremni, zamatos, nedvdús gyümölcsöket.




[Fotó: BalóLevi]


Rainer Maria Rilke



Őszi nap

(Herbsttag)


Uram: itt a vége. A nyár nagy volt, meleg.

Terítsd le árnyaiddal a napórákat és

hajtsd ki térűinkre legelni a szelet.


Parancsold, hogy kiteljék az éretlen gyümölcs;

rendelj el még nekik két délies napot,

sürgesd tökélyre mindet, s édes illatot

a súlyos borba tölts.


Kinek nincs háza eddig, nem épít már soha.

Ki most egyedül van, az marad sokáig,

virrasztva olvas, levelet ír unásig

s a fasorban jár-kel, mint egy tétova

levél, nyughatatlan, hullva ágtól ágig.



A magány

(Einsamkeit)


A magány ott készül, ahol a záporok.

A tengerről szakad fel, ha az est alácsorog

a végtelen lapályon egy kissé ácsorog,

majd fölfelé tolul, felhőbe tornyosul,

s az égből egyszerre a városra hull.


Esik, közönnyel, a holtidőkben,

mikor reggelbe fordulnak az utcák

s a csalódott testek, egymástól széttűnőben,

az új napot maguknak áthazudják;

s ha arra kényszerülnek, hogy egy ágyban aludják

át az éjszakát, kik egymást gyűlölik:


a magány a folyókkal csöndben elfolyik.



Strófák

(Strophen)


Valaki van, ki kézben tartja mindezt,

hogy homokként szitálják alá ujjai.

A legszebb királynőket válogatja ki,

s fekteti őket márványszarkofágba,

életüket saját másukkal lezárva;

és királyokat rendel társuk oldalára,

egyazon kőből faragtatva ki.


Valaki van, ki kézben tartja mindezt,

hogy repedt harangként végül összetörje.

A vérünkben lakik: nem idegen, miatta

zúg életünk és marad végül abba.

Nem hinném, hogy tettének nincs alapja;

bár annyi rosszat hallani felőle.



Szorongás

(Bangnis)


A fonnyadt erdőn éles károgás,

eszméletlen ragyog a fonnyadt fák között.

És addig, amíg tart a károgás,

lebeg, lebeg egy éles villanás,

mintha ég csillanna a fonnyadt fák fölött.

Minden e sikolyba tűnik át:

a táj, tűnik, némán terül alá,

a lompos szél önmagát fonja rá,

a perc riadva torpan, s belesápad,

mert a dolgok mintha tudva tudnák,

az elmúlás a végső bizonyosság.


Láng Orsolya fordításai


[Fotó: BalóLevi Jelenetek az árnyékok életéből c. sorozatából,

valamint Bartis Noémi Ellenszer albumaiból]