Kandylu Basac



KÖNYVÍZELÍTŐ


Szégyentelenül





Salman Rushdie Szégyen c. regénye folyamatosan a szégyen körül forog (vagy inkább forgolódik?), mintha legalábbis a szerző egy szégyenenciklopédiát akarna összeállítani. A szégyen mint valami sötét mintázat kígyózik végig ugyanazon ijesztően hatalmas család több generációjának életén, különböző alakváltozatokat öltve (pl. átmegy az ellenkezőjébe, a szégyentelenségbe vagy individuálisból kollektívbe, démoniból humorosba, esetleg vice versa stb.), és néha bizony következményeiben ölve is, akit csak bír – még ha csak közvetett módon is, mondjuk, orvul. De kit bír? Aki nem bír megbirkózni vele. Megbírni, azaz megbirkózni: vagy úgy, hogy szembefordul vele és két vállra fekteti, vagy, finomabb módszerrel, szembenéz és feldolgozza, vagy úgy, hogy felvállalja még akkor is, ha nem is az övé, hanem tegyük fel, örökölte. A szégyenérzet figyelmen kívül hagyása, taktikus hárítása, rejtegetése, gőgbe-büszkeségbe csomagolása, erőszakká, őrületté transzponálása szinte mindegyik hős (mert számomra ezek mind hősök a javából, a legjelentéktelenebb is) esetében ugyanazt a sémát produkálja: tündöklés, majd bukás (ritkán történik fordítva is). Hollywood. Imázs-gyár és horror. Íme a forgatókönyv. Valahol nagyon messze (?), Keleten. És ha már ott, hát mesés történetek, Ali baba és a negyven rabló, az 1001 éjszaka meséi, ezek ütnek át, mint őstextusok az íródó szöveten. És nem is olyan messziről becitálva a 100 év magány, mintha a mítosz és a történelem helytől-időtől függetlenül szégyentelenül ismételné önmagát...

A politikai-vallási háttérről itt most ne essék szó.

Van-e e hatalmasok világában legalább egyetlen tényleg makulátlan lény, olyan valaki, aki a társadalmi érintkezés (vagy nem-érintkezés) konvencióit semmibe véve mer megnyilatkozni? Ha igen, milyen alapon teszi ezt? Van. És „megalapozatlanul” („szégyentelenül”) teszi. De nem az, akire eleinte gondoltam!



Az információ hat





Georges Banu könyve (A felügyelt színpad, Koinónia, 2007) megszállott módon – szebben: szenvedélyes elkötelezettjeként választott témájának – a felügyelet kérdését boncolgatja. Mi is az a felügyelet? Banu, miután egy színpadi előadás, a Britannicus nyomán arra a felismerésre jut, hogy tulajdonképpen a néző privilegizált helyzetben van a színészekhez képest, azaz „túlinformált”, hiszen minden színpadi esemény leplezetlenül vizsla szemei előtt zajlik, akár egy felügyelő előtt, több fajtáját különbözteti meg a legtöbb esetben finom technikával kidolgozott felügyeletnek – úgy a színpadon, mint a társadalomban. Első helyen a legkézenfekvőbb analógiának a diktatúrák idején gyakorolt felügyeleti szisztéma kínálkozik: embereket, szituációkat szemmel tartani (mintegy „Isten pozícióját bitorolva”), tájékozottságunk és biztonságunk megszilárdítása-megőrzése érdekében, vagy – nagyobb léptékben – az úgynevezett közrend fenntartása céljából. A nézőtéren kényelmesen elhelyezkedő néző (ja, és a színikritikus) e párhuzam révén minősül át rendőrré, felügyelővé, majd voyeurré, perverz kukkolóvá, aki kéjesen lesi az őt aligha drasztikus mértékben befolyásoló eseményeket...

És ne higgyük, figyelmeztet Banu, hogy ez csak a diktatórikusan berendezett társadalmak korában volt aktuális!

Vajon mi, akik csomó időt az interneten lógunk, nem vagyunk-e pont ilyen izgalom-sóvár kukkolók, spiclik, felügyelők? Kíváncsian lessük, kivel-hol-mi történik (hogy informáltak legyünk, ha a helyzet megköveteli), akármikor gátlástalanul bekattintunk akárkinek az adat- vagy honlapjára, vagy mi sem egyszerűbb: beütjük őt a keresőbe. Sőt, ha érdekünk úgy diktálja, feltörjük a postaládáját, hisz élet-halálkérdés, hogy infóhoz jussunk! Az információ: hatalom. Ha e praxisnak nem is olyan végzetesek a következményei, mégis felvethető: minek a leszármazottja e mostani rendszer, és ilyenként milyen irányba mutat?



A merszírás nehézségei



Ebben a kötetben (Dankuly Csaba: Á, Koinónia, 2008) az a feltűnő, mondta valaki, hogy sok benne a „csapás”, az „ütés”, magyarán a harciasság. Másvalaki szerint: „Zuhog vastagon a vér”. És tényleg, ahogy fellapozom, mindjárt arcul üt a verekedős-kikapós légkör. Karate-könyv? Vagy ilyesmi? De milyen hőssel: küzd és elbukik, elbukik és (mindegy, tovább!) küzd... Végül csak elkap a lendület szele, azon kapom magam, hogy már drukkolok is neki, és bár mindannyiszor vereséget szenved (még akkor is, amikor győz!), nem vagyok hajlandó átállni az ellenség oldalára. Minek? Ő: „ugyanén vagyok”. Egy lapra tartozunk. Hiszen hősünk (én, ugye) önmagával birkózik, magával folytat vérverejtékes játszmát, újra és újra nekiugrik, hátha ezúttal sikerül neki...

Mire a BEBEX LEVELEIBŐL/RE ciklushoz érek, kezd derengeni (vagy csak úgy rémlik?), hogy kb. hol is zajlik ez az egész, milyen térben mennek végbe ezek a nyelvvel és a kifejezhetőség lehetőségeivel is folytatott küzdelmek. A szerző különféle jelekkel operál, mintegy kihasználva (és egyben tematizálva) az elektronikus közlés eszközeit, a számítógépet és a mobiltelefont, vagy a reklám és a szlogen közlésmódjához folyamodik, de csak azért, hogy lemérje, mennyire életképesek ezek a technikák a költészet létmódján belül. Említett ciklus egy mottóval indít, ami jóval messzebb mutat a szövegek által megkreált világnál, a nemi szerepek sokkal változatosabb, bonyolultabb univerzumát ígéri – anélkül azonban, hogy ezt itt és most valóra is váltaná. Mindenesetre nem hagyja lezáratlanul a témát, legalábbis izgalmat fokozó szándékkal biztosít: folyt. köv.

A HELP c. fejezet, számítógépes programhoz hasonlóan, mintha egyértelműen megadná a kulcsot, a használati utasítást az eddigiekhez: mindez valóban a netes kommunikáció terében vagy valamely komputerjáték-birodalomban történik, virtuális virtuskodás – aztán amikor elfogynak az életeid: game over! Leléphetsz.

A kötet műfajmegjelölése (talán azért, hogy már startból ne higgye azt senki, hogy itt pusztán versekkel van dolga?): merszek.



Refresh


Bertók Beatrix



Minek a vége?


A Protokoll galériában (Kolozsvár) 2004 okt. 28-án Ciprian Mureşan kolozsvári képzőművész állította ki munkáját. A csaknem életnagyságú szobor nem II. János Pál pápát ábrázolja, mint Maurizio Cattelan La Nona Ora című alkotása, hanem Teoctis pátriárkát, a román ortodox egyház vezetőjét hagyományos egyházi öltözetben, amint belecsapódik egy meteorit. A mű (melynek címe Sfârşitul cincinalului – Az ötéves terv vége) „üzenete” nyilvánvalónak látszik: aminek az emberek nem akartak, vagy nem tudtak (nem mertek?) véget vetni, annak véget vetett az Ég. (Teoctis atyáról köztudott, hogy a kommunista rezsim idején a rendszer kiszolgálója volt, s az 1989-es fordulat után sem mozdították el pozíciójából.)

Most pedig – a műhöz kapcsolódó asszociációink alapján – hadd kanyarítsunk egy rövid és szükségképpen vázlatos gondolatmenetet – némileg általánosítva is – arról, hogy miként is látunk „működni” egy effajta munkát.

Nevezzük a képzelet kompenzáló lecsapódásának a folyamatot, melynek során megképződik, létrejön az a valami, amit általában műnek vagy alkotásnak hívunk – így mindjárt meglátjuk, hová is akarunk kilyukadni. Tulajdonképpen egyszerű: az ember vágyik valamire, szeretne vagy akar valamit, ami nem történik, nem valósul meg. A megtörténés, megvalósulás egyik lehetősége, másfajta formája a művészet. Így nézve a dolgot, a szóban forgó művet illetően azt mondhatjuk, hogy amit itt láthatunk, az egy bizonyos (a fent jelzett) értelemben megtörtént – a kérdés csak az, hogyan reagál erre a néző.

A lehetséges reakciók közül – végletesen leegyszerűsítve – mindössze kettőt emelnénk ki:

1. vagy úgy fogja fel, hogy a kiállított tárgy provokálja, vagyis cselekvésre szólítja fel, tettre ösztönzi, értsd: a „nem mehet így tovább, ez megengedhetetlen, a valóságban is tenni kell valamit” buzdítását olvassa ki belőle – és esetleg (ilyen vagy olyan formában) „akcióba lép”, vagy

2. játéknak tekinti az egészet, egy idézetnek vagy parafrázisnak, ami egy másik (híres!) munkára hivatkozik – s ekképp eljátszhat a gondolattal, milyen összefüggés is állhat fenn a kettő (meg mind a többi ilyen jellegű munka) között, és mit is jelenthet az, ha egy művet – némi módosítással, mint ez esetben is – fogunk és átemelünk egyik kontextusból a másikba.

Mindennek kapcsán persze, ha nagyon akarjuk, más fogalmakban is gondolkozhatunk: pl. beszélhetünk avantgárd vagy posztmodern gesztusról is, és eltűnődhetünk azon, melyik kínál elfogadhatóbb alternatívát: az előbbi, mely komoly, mély, abban az értelemben, hogy bevallottan társadalmi szerepet szán a művészetnek, ám sok esetben veszélyes is (lásd a társadalom átalakítására irányuló erőszakos kísérleteket), vagy netán az utóbbi, mely ötletes, játékos, viszont gyakran éppen ötletességével, játékosságával kompromittálja a művészetet, ha szabad úgy mondanunk, a művészet méltóságát azáltal, hogy a felszínesség, felületesség, köv.képp. a komolytalanság benyomását kelti az emberben, aki aztán hajlamos egy nevetéssel, vállvonással vagy legyintéssel (tehát komolytalanul) letudni az egészet – és elmegy a dolgára?

Az említett napon a szokásosnál többen voltak az érdeklődök. Nem állítjuk biztosan, de úgy tűnt, mintha ingadoztak volna a két hozzáállás között. Hogy kiben mi fogalmazódott meg, ha egyáltalán megfogalmazódott valami, arról sejtelmünk sincs (nem nagyon iparkodtak az emberek véleményt nyilvánítani), a magunk részéről viszont elmondhatjuk, hogy – a fentebb vázolt benyomásaink alapján – igyekeztünk egyensúlyt találni a két megközelítés, a „komoly” és a „játékos” között, összekapcsolni a kettőt: figyelemre méltó, ahogy a művész lemondott az eredetiség igényéről, a maga módján mégis „eredetien” fogalmazott meg valamit, ami – legalábbis számunkra – nem tűnt többnek, mint egy óhajnak, kívánságnak: a dolgoknak változniuk kellene, nem élhetünk továbbra is csalásban, hazugságban, nem szabad szemet hunynunk az efféle dolgok fölött. S ezen a ponton aztán beindulhatnak a kérdések: ki által és hogyan képzeljük el ezt a változást, és ezzel kapcsolatosan más dolgok megváltozásának a lehetőségét? Mennyiben alkalmas erre a művészet? Milyen viszony fűzi a művészetet a társadalomhoz, szűkebben a politikához? Hogyan hatnak, hathatnak egymásra? És így tovább. Végül pedig a kérdés: volt-e ilyen hatása a kiállításnak, s a résztvevők mivel maradtak?



[Első megjelenés: Beatrix Bertók, Sfârsitul a ce?, ART-hoc no. 32/2004]