Nappali Menedékhely - irodalom & művészet

Refresh

Bertók Beatrix

Minek a vége?

A Protokoll galériában (Kolozsvár) 2004 okt. 28-án Ciprian Mureşan kolozsvári képzőművész állította ki munkáját. A csaknem életnagyságú szobor nem II. János Pál pápát ábrázolja, mint Maurizio Cattelan La Nona Ora című alkotása, hanem Teoctis pátriárkát, a román ortodox egyház vezetőjét hagyományos egyházi öltözetben, amint belecsapódik egy meteorit. A mű (melynek címe Sfârşitul cincinalului – Az ötéves terv vége) „üzenete” nyilvánvalónak látszik: aminek az emberek nem akartak, vagy nem tudtak (nem mertek?) véget vetni, annak véget vetett az Ég. (Teoctis atyáról köztudott, hogy a kommunista rezsim idején a rendszer kiszolgálója volt, s az 1989-es fordulat után sem mozdították el pozíciójából.)

Most pedig – a műhöz kapcsolódó asszociációink alapján – hadd kanyarítsunk egy rövid és szükségképpen vázlatos gondolatmenetet – némileg általánosítva is – arról, hogy miként is látunk „működni” egy effajta munkát.

Nevezzük a képzelet kompenzáló lecsapódásának a folyamatot, melynek során megképződik, létrejön az a valami, amit általában műnek vagy alkotásnak hívunk – így mindjárt meglátjuk, hová is akarunk kilyukadni. Tulajdonképpen egyszerű: az ember vágyik valamire, szeretne vagy akar valamit, ami nem történik, nem valósul meg. A megtörténés, megvalósulás egyik lehetősége, másfajta formája a művészet. Így nézve a dolgot, a szóban forgó művet illetően azt mondhatjuk, hogy amit itt láthatunk, az egy bizonyos (a fent jelzett) értelemben megtörtént – a kérdés csak az, hogyan reagál erre a néző.

A lehetséges reakciók közül – végletesen leegyszerűsítve – mindössze kettőt emelnénk ki:

1. vagy úgy fogja fel, hogy a kiállított tárgy provokálja, vagyis cselekvésre szólítja fel, tettre ösztönzi, értsd: a „nem mehet így tovább, ez megengedhetetlen, a valóságban is tenni kell valamit” buzdítását olvassa ki belőle – és esetleg (ilyen vagy olyan formában) „akcióba lép”, vagy

2. játéknak tekinti az egészet, egy idézetnek vagy parafrázisnak, ami egy másik (híres!) munkára hivatkozik – s ekképp eljátszhat a gondolattal, milyen összefüggés is állhat fenn a kettő (meg mind a többi ilyen jellegű munka) között, és mit is jelenthet az, ha egy művet – némi módosítással, mint ez esetben is – fogunk és átemelünk egyik kontextusból a másikba.

Mindennek kapcsán persze, ha nagyon akarjuk, más fogalmakban is gondolkozhatunk: pl. beszélhetünk avantgárd vagy posztmodern gesztusról is, és eltűnődhetünk azon, melyik kínál elfogadhatóbb alternatívát: az előbbi, mely komoly, mély, abban az értelemben, hogy bevallottan társadalmi szerepet szán a művészetnek, ám sok esetben veszélyes is (lásd a társadalom átalakítására irányuló erőszakos kísérleteket), vagy netán az utóbbi, mely ötletes, játékos, viszont gyakran éppen ötletességével, játékosságával kompromittálja a művészetet, ha szabad úgy mondanunk, a művészet méltóságát azáltal, hogy a felszínesség, felületesség, köv.képp. a komolytalanság benyomását kelti az emberben, aki aztán hajlamos egy nevetéssel, vállvonással vagy legyintéssel (tehát komolytalanul) letudni az egészet – és elmegy a dolgára?

Az említett napon a szokásosnál többen voltak az érdeklődök. Nem állítjuk biztosan, de úgy tűnt, mintha ingadoztak volna a két hozzáállás között. Hogy kiben mi fogalmazódott meg, ha egyáltalán megfogalmazódott valami, arról sejtelmünk sincs (nem nagyon iparkodtak az emberek véleményt nyilvánítani), a magunk részéről viszont elmondhatjuk, hogy – a fentebb vázolt benyomásaink alapján – igyekeztünk egyensúlyt találni a két megközelítés, a „komoly” és a „játékos” között, összekapcsolni a kettőt: figyelemre méltó, ahogy a művész lemondott az eredetiség igényéről, a maga módján mégis „eredetien” fogalmazott meg valamit, ami – legalábbis számunkra – nem tűnt többnek, mint egy óhajnak, kívánságnak: a dolgoknak változniuk kellene, nem élhetünk továbbra is csalásban, hazugságban, nem szabad szemet hunynunk az efféle dolgok fölött. S ezen a ponton aztán beindulhatnak a kérdések: ki által és hogyan képzeljük el ezt a változást, és ezzel kapcsolatosan más dolgok megváltozásának a lehetőségét? Mennyiben alkalmas erre a művészet? Milyen viszony fűzi a művészetet a társadalomhoz, szűkebben a politikához? Hogyan hatnak, hathatnak egymásra? És így tovább. Végül pedig a kérdés: volt-e ilyen hatása a kiállításnak, s a résztvevők mivel maradtak?

[Első megjelenés: Beatrix Bertók, Sfârsitul a ce?, ART-hoc no. 32/2004]