Horváth Előd Benjámin



ÁTVÁLTOZÁS, VASÁRNAPEST


Az olvasás talán, szagok,
ahogy e pesti testben állok,
május, esti sörszokás,
hogy meddig értem innen,
ahonnan jöttem onnan,
e testi kérdések talán,
az esti pest de vénhedt,
akár babits az agyban,
beroncsol, visszakattan,
beszél e parti langyban,
ahogy e parton állomások
talán, ahogy vagyok,
epigon, ruhatöltő,
ismétlő, vendég, ernyő,
talán ahogy kirobban
sötétkék alagútban,
tejúttá szerteszéled
a „voltam és forogtam”,
a tánc, a szoknyaszélek,
hol laktam annyi élet,
csak pernye lett s bocsánat.
Talán e montázslat teszi,
ahogy egy album elfedi,
talán ezek miatt,

hogy most,

sörözten, itten állok
egy égövnyire tőled,
mit megtölt annyi dallam,
belépakolva sűrűn,
mint játékok egy széfben,
a ritmus és a bánat,
a kéz a kézben, kesztyű,
a belső nedv, a gyűrű,
emlékezet, hozsánna,
levélhullás hajadban,
a gesztusok körútja,
ahogy nyakadhoz érek,
ahogy a szád, a csendek,
lila harisnya, festék,
tavasz-reggel, verejték,
egész doboznyi égöv,
hogy itt, e sarkszobában,
rágyújtok, újratöltök,
befúj a villamoshang,
talán ezek miatt van,
az est, a szag s a pendant,
hogy állok itt

tremorlag,

keresve rajzolásra
az égövünk folyásán
egy fát vagy égitestet,
mi benned éppen éghet
mint léghajónyi gázláng,
tejúton szép kazánház.
Egy fát a zaccos égen,
mi te vagy, test és árnytan,
e dalba noktürnáltan,
hígbarna síkra klárist,
hol mindenféle fétist
letéve, tán betéved
zakóm, egy semmi cseplin,
s mögém körút esőzik,
felsorakozva végleg
mint hulló pernye, térkép,
lehull, mert hullta másképp.
S az ablakból,

ha nézem

a léghajót, a járást,
a fát e gázösvényen,
eléd teszem le elgyűrt
ruhám s mi bennem épült,
hitvány és kurva létem,
időm, konyakmagányom,

a farkast és a rózsát,
hogy mindörökre essen,
a lombjaid sodorják,
s ruhában, szívverésben
felveszlek, viszlek téged
és ágruhádat nézem,
sötétkék-szag nemedben
fa vagy és sziromhullás,
a tested lampiontáv,
de tán lehetne mostmár
alatta végleg élnem.



A DOMBON TÚL

(hommage á Tolkien)


Ha egyszer egy napon kinézel,
kalaphoz nyúlsz, tán sörre vágysz,
mint egy hobbit a középföldi légben,
tán számolod, hány iskolád,
hány kávé, hány dohány,
hány millió allúzió, hány képleted,
hány némafilmes cammogás,
hány díva, mennyi fényrekesz,
mert egyszer egy napon kiléptél,
megállhatatlan villanás,
a boldogságaid, mikor kik nézték,
a mélyülések, módszerek,
fotókba hang, a szerkezetbe fáma,
mosoly hogyan lesz végleges,
a fénytörés mikor lehet,
hogy pénzed nincs ruhára,
de több az álruháid száma,
és mégis az, ha mást megáld,
ez lenne benn, lehet varázs.
Vihar vagy, testtelen mosoly,
a helyzet öl, de nem komoly,
belül bejár az olvadás,
oly sok helyed, ha összeáll,
mi lassul, gyorsul, széttekint,
egy bár, albérlet, szürke ház,
a dívaszag s a kertjeid,
kabáton hordod képeid,
és mennyi mind kimondható,
a fény, a fény, ha lakható,
csak mondod ismételten,
így mondtad ismételten:
figyelj, figyelj, figyelj, csakis figyelj,
mi szó volt, újraálmodod,
a filmtekercsed rengeteg,
mondod miközben elmozogsz:
hány állomás voltam veled,
mivé lettem, barátom,
mi bennem érkezett, lejárt,
csikkvillanás és álom,
hogy mindegy már, ha járok,
nem alszom régen délután,
bolond vagyok, nem látnok,
és vétkeim, mikor hová,
retus, vagy éppen átok,
az út örökre megy tovább,
csak korrigálhatásba,
ha még lehet, legyen velem,
ki bennem űr, de életem
kiszájharmonikázza...
Hogy mindegy végül, vége végtelen,
az űr, a fény, a Tartarosz talán,
ha egyszer egy napon behív, kizár,
tán egyremegy. Csak az, ha vagy,
mi lényeg s lényed lényegében ennyi,
vidd végbe ezt-azt, mit lehetne tenni,
akárki csöpp mosoly, kihullsz,
a képkockák közé lazulsz,
ha egyszer egy napon kilépsz,
egy reggelen talán beférsz,
csak dúdolsz, játszod, újra új,
akár hobbit a középföldi légben,
ha egyszer egy napon kinézel:
mit rejt az út a dombon túl,
nem állhatsz már meg szépszerével,
örökre útba ráncosulsz.


[Fotó: Bartis Noémi Ellenszer – Karc c. albumából]


Baló Levente



Legenda a virágzó platánokról


A kisváros az oly fontos és oly forgalmas Nap útján helyezkedett el. Az úton zajló forgalom, nyugatról keletre és keletről nyugatra, képezte a helybeliek fő megélhetését. Vendégfogadók, istállók, ahol a váltólovakat abrakolták, a kovácsműhelyek és a szűcsműhelyek sokaságában zajlott az élet. A szakadt hámokat megvarrták és bezsírozták, a patkókat lecserélték, a kerekeket újravasalták, a fáradt lovak helyett pihenteket adtak, és a vendégeket, mindegyiket rangja szerint, elszállásolták, megvendégelték, igény szerint ágyasokat is biztosítottak számukra.

Adam Heinmann az egyik fogadó melletti kovácsműhelyben dolgozott, a közeli faluból került be még egészen fiatalon, azóta ott edzette keményre tenyerét a hatalmas vasüllőn, és cserzette sötétbarnára bőrét a perzselő fújtató mellett.

A kisváros csendesen éldegél, ha csendesnek nevezhető az állandóan érkező hintók és kocsik zaja, az éjszakai dorbézolások, a fel-felharsanó kacajok, majd az éjszakában feltörő női sikolyok egyvelege.

Míg a kéjnők sikolyának ritmusa szabta az éjszaka tagolatlan csendjét, Adam Heinmann csendben a város szívében elhelyezkedő parkban sétált, annak a fának a törzsét kereste, amelyikben sikerül meglátnia Frida gyönyörű testét. Mikor megtalálta, előhúzta kabátja zsebéből a kovácsműhelyben élesre fent kést, és erős kezeivel mélyen a fa testébe véste azt, amit nem tudott elmondani: Ich liebe dich. Miként a mondat liheg a maga ch hangjával, hasonlóan tört fel belőle is a felduzzadt vágy. A zöldellő fa testéből a düledező betűk nyomán feltört az illatos nedv. Adam száját rátapasztotta a fa testében nyíló üregre, hogy szomját oltsa és a fa sebét begyógyítsa.

Reggel, amikor a város kivénhedt polgárai kivonultak a sétatér fái alá, láthatták, hogy a hatalmas fa friss sebe vérrel van betapasztva – mikor a vad fát beoltják, viasszal kenik be, most valaki vérrel kente be a platánok felnyitott kérgét.



Egy augusztusi reggelen találták meg Frida holttestét nem messze a kovácsműhelytől, az istállók mögött. Ölében egy véres aranyat találtak, nyilvánvalóan valaki a lány éjszakai keresetét akarta elrabolni. Egy magabiztos szúrással végeztek vele, erős kéz lehetett, mert átdöfte a szív fölötti mellcsontot és egyenesen a szívkamrákig hatolt.

A fogadós legények észrevették, hogy társuk azon az éjszakán is kora hajnalban ért haza. Adam hamar a gyanúsítottak közé került. És mivel a rendőrség lusta volt fölöttébb sokat vizsgálódni, és mivel minden hajnalban tömegesen hagyták el a várost az utazók, a kivizsgálást rövidre fogták. Adam Heinmann ölt, hirdették a helyi lapok hatalmas betűkkel, kabátja zsebében kést találtak, éles, hosszú kést, amin még látszottak a vérnyomok.

Alibije nem volt elég erős, ráadásul egyetlen tanút sem tudott felemlíteni. A sétatér fái nem tudtak megszólalni, pedig akkorra már a 31. fa testébe véste be, Ich liebe dich.

A per lefolyt egyetlen délelőtt alatt, egy szerdai napon. A kivégzést szombatra tűzték ki, hogy a város népe összegyűlhessen, és hogy a környék lakóihoz is eljusson a hír, és minél nagyobb tömeg előtt hajthassák végre a rettenetes gyilkosság büntetését.

Amikor Adamot a vesztőhely felé vitték, már szédült, negyedik napja nem evett és nem ivott, de még csak meg sem szólalt. A kocsi zötykölődése összerázta benne az emlékeket, az érzelmeket, családjának tagjait látta, gyerekkorának faluját, amint a forró homokban játszik, aztán a fogadó tulajdonosát a feleségével, amint tágra nyílt szemekkel néznek rá, amikor a rendőrök a kezére teszik a bilincset, nem tudták elhinni egy pillanatig sem azt, amit az egész város feldúltan tárgyalt. Fridát nem látta, nem tudta felidézni sem arcát, sem testét, de valahol ott volt a tagjaiban, mert feszítette az izmait és hasogatta csontjait.

A kocsi elhaladt a park mellett, Adam bágyadtan kitekintett a fákra, és hirtelen megpillantotta, hogy a platánok közt néhány színes virágokat hajtott. Egyszerre elmúlt minden testi fájdalma, minden újra megnyugodott benne, és csend lett. Tudta, hogy a fák, amelyeket csókjaival beoltott, kivirágoztak és gyümölcsöt fognak teremni, zamatos, nedvdús gyümölcsöket.




[Fotó: BalóLevi]