Andrei Doboş
Elkerülhetetlen
X
Reggel óta esett, de akkor, kora délután kitisztult, és egy édeskés napsütés váltotta fel a borút. Elterülve az ágyon, egy csodálatos paszulyleves után, a De rerum-ot olvastam… Hirtelen újra besötétült, és a nyitott ablakon át egy semmihez nem fogható, fehér fényű villanás tört be. Úgy maradtam egy pillanatra, bénultan, az ágyon. Úgy tűnt, akár egy álomban, mintha anyámat hallanám az alsó szobából kiáltani, és ugyanakkor azt éreztem, hogy meghasad a szívem. Pénteki napon történt.
Vitus Ákos fordítása
Hártyák
Ha akad a közelben egy öreg diófád
madarak s mókusok jönnek a bérlakásba.
Tudjuk, az ember
ellenséggel harcol.
A fürdőszoba tükrén egy pók,
a csöveket patkány rágja
de az egér – járgányunk – sem
kedves már a szemnek.
Esik és meg sem áll, múlnak a hónapok
egyre mennek a szeptemberek, a júliusok.
Vannak hangyászmedvék s egerész kutyák,
de a macska nem egerészik.
Az utcán egy kilencven éves újjászületett
emeli fel a hangját.
Bicikliken körötte mámoros gyerekek.
Nem tudja: az Úr szemei ők.
Nem meri nézni
már. Ahogy
korábban sötétedik és anya
megigazítja a sapkát kis
semmirekellője fején. A szemöldökök között
lappangó tűz, megkésett reflex
az izmokban – és meglehet, ezért
tűnik a kislány oly aggódónak,
és megkérdi, hány óra van
(elnézést kér
vagy elbújik
a pillanatok elől)
Mit tudok én:
a játszótér kiürítve, ő
görnyedve, fák között,
hátat fordít a napnak.
Fennsíki napfény, fagy és zúzmara.
Befejezem a sétát s a nyári lak előtt
egy fekete állat várja, hogy gyapját simogassam.
A lánykák még zenét hallgatnak az ágyban.
Fennsíki napfény, hatalmas lámpa
a befagyott udvarokban • Várjuk,
éleszd fel a kutyákat –
a hártyákban –,
eltört ugatásukat.
Tömbházak kormos falai föld alatti állatok
hóval kevert sár a raktárban felhalmozott hasábok tüzelőnek –
Megmondta egykor egy tanárnő meglátjátok mi lesz belőlük;
ha eltelik húsz év emlékezzetek.
Kulcsár Árpád fordítása
Napló
Pillanatról pillanatra, napról napra
a folyamatos mozgás és munka, ez van.
Egészen a legfinomabb rétegekig, egyre mélyebbre innét.
Majd vissza ismét. Kora reggelente
a sárkány raktereken röpköd. És csak víz van,
csak madarak, csak kéreg és bokor: nem maradhat egyéb
csak a folyamatos mozgás és munka
pillanatról pillanatra, napról napra.
Nem magyarázok senkinek semmit.
Bezárkózom a küzdelem
és az emberek soraiban támadt váratlan zajok elől.
Egy lélegzet, majd egy másik: bármi történjék
még nem történt soha. Semmi felismerés:
semmi szövegelés.
Nem magyarázok senkinek semmit.
Ezennel tovahalad az ecetbe
maró vak lepke napja.
Kérdéseket vet fel a röpke fájdalom
egynémely állapotokról, hogyan alakul.
(Eltérések, békés élet otthonainkban
és azokon túl, konkrétan, sav
egyebekre viszont még hatályos a csend.
Visszatérítem a tűnőt, természetesen.
Maradok így az érkező íz
csupán egy íz, a füvek s a víz
nyüzsgése, a madaraké meg a poré,
a rovarok bolydulása amint egyre
sűrűbben közvetítik az információt; egy íz.)
Bár éber vagyok, védelmem alatt semmi sem áll.
Biztatok egyeseket hogy jeleket bocsássanak ki
s hogy részvéttel viseltessünk a rászorulók iránt.
A végzetes betegségekre szakosodott cinikus hölgyeknek
pályájáról enyhén letérő a szeme,
máris orvosi poénokat gyártanak (mondják,
ez a szkepszis, így okul az ember)
már-már az autó alatt, verebek
két táborra szakadt
hada tűz össze egy perec-
félhold felett
beléből csipegetnek rendre.
Akárhogy is, elrobog
mellettünk a mentő.
Szemem csóvájából látom a lányt
aki lábát egy kissé a zebrára tette
hiszen épp fellélegzik
majd rögtön körbepillant.
Igazán hosszú nap lesz –
valami másé, nyilván, mint
amié szeretném, ha lenne.
Igazán hosszú év lesz, benne pedig
életemnek egy szótlan esztendeje
nem úgy, ahogy szeretném, ha lenne, nyilván
de egy nap, egy igazán hosszú –
melyben borzasztó kánikula pörköl
és az olvadt aszfalton
macskakölykök lófrálnak.
Valami mérhetetlen némaság
gyolcsában érkezzen a fej fölé
az a puffos felhő, az a felhő egymagában
a rendellenességek szellemében,
hétköznapi mutatványokkal.
Mi legyen – veti fel
a porból lett asszonyt az út fölé,
egy pillanatig hallgat majd lezúdul
vadul a kerteken, aztán gyomokon át.
Egy úr nyári kertjében kiskanál
köröz a kávéscsészében,
locsolóslaggal hűti lábait
egy kislány.
Az ég kék – kék
és fehér rajta a záporok nyoma –
az anyóka kérges kezében
savanyúságos zacskó
szertehordja a szél
a kávé illatát.
Napok miriádja – a vak csillag – egy villanás
a sötétben, rövid és kimért – majd elnémul belülről a
sötét – az álomhozó tévé, a szorongásra gyújtott
villany
és a feltevések körüli felhajtás – a kívülállóké –
aztán húsos pofa kebelezi a húst –
Magadra maradsz fogaiddal a dobozban –
Magadra maradsz anyáddal a dobozban
és anyádból sugárzik az áldozat
és belőled sugárzik az áldozat
Hagyom hadd maradjon hüllőember a hüllőember.
A cibálás után lehunyom a szemem, az ég
homálya pedig kimerevedik pirkadatkor.
Másról sem volt szó csak a munkáról
Másról sem volt szó csak a szabadságról
Másról sem volt szó csak a jólétről.
Forrásba lendül e játszma, s mi izzasztja
a lábos már ring.
Ki sem mozdulok a lakásból, nem keresem senki társaságát.
Társaságom sincsen, nincsen. Minek
örvendeznék, amikor a szerkezet mélyén
kórságok leselkednek, a felszínen pedig a pszichózis
vár. Ha bárki is kitátaná a száját, ha a számat
kitátanám, a strázsáló velociraptorok
könyörület nélkül lesújtanának.
Most, pultostól, e nyaki
harapással, a halomnyi pénzzel
ami eláraszt, vagy sem.
Dúdol a sugárzás.
De különbség nincs, ahogyan bűn sem.
Ki sem mozdulok a lakásból
társaságom sincsen.
Serestély Zalán fordítása
Az Inevitabil c. kötetből válogatta & szerkesztette Dankuly Csaba
snapshot: serghei-hacker