Bertók Beatrix


KÖNYVÍZELÍTŐ



Légy a saját főnököd!








Az Aki hülye, ne olvassa! (Tibor Fischer, Gondolat kiadó, Bp., 2004) nem egy lúzer-könyv. Legfeljebb azt a benyomást kelti. Mondjuk cselből.

Az elbeszélések „hősei” mind-mind a „lúzerség” ellen küzdenek – illetve pontosítsunk csak: a lúzerségükért, vagyis azért, hogy az általuk képviselt és propagált életformá(k)nak érvényt szerezzenek; ezen életformák ugyanis, talán mondani sem szükséges, az ő szemükben semmivel sem kevésbé érvényesek, mint bármely más, társadalmilag kodifikált életmód. Innen a túlzások, melyekkel a szerző éppenséggel a helyesnek elfogadottat pécézi ki, és világít rá arra, hogy milyen anomáliákkal kénytelen megbírkózni az a társadalom (jelen esetben az angol), amely szemellenzősen szétválasztja a „helyesnek” és a „helytelennek” ítéltet.

Jim, az első elbeszélés „hőse” mi mindent meg nem tesz, vagy tenne, csak hogy „a saját főnöke” lehessen! Magányos küzdelmében – hasonlóan ahhoz, ahogy az elfojtás különféle aberrációkhoz vezet – mindinkább szembekerül a többséggel, hogy végül életének alakulása egy látszólag megválaszolhatatlan (amúgy kínosan és kínzóan banális) kérdést vessen fel: vajon nem pont a társadalom, a maga jól bejáratott mechanizmusaival felelős a „vesztesség”, pontosabban a „vesztesnek” bélyegzett életmegnyilvánulások kitermelődéséért?...

Ezt a kérdést ostromolja megszállottan a második történet elbeszélője, aki Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból c. elbeszélésének hősét idézve produkálja magát az agycsavarokban, rendkívül találékonyan, izgalmasan és mulattatóan. Meg sorban a többiek, pl. a Kölyök (3. elbeszélés), aki eszeveszetten azon spekulál, miképpen fektethetné életét megingathatatlan alapokra...

A kétségbeesés határmezsgyéjén egyensúlyozó szövegek szinte mintegy maguktól hívják elő a humoros megközelítést, mellyel a szereplők enyhíteni próbálnak kudarc-sorozat (az égiek?) okozta helyzetükön.

A bámulatos nyelvi leleménnyel előadott történetek (amiért természetesen nem kis dícséret illeti a fordítást!) olyan világokba engednek betekintést, amelyek látszataink mögött működnek és agyafúrtan, kíméletlenül kiszámított módon diványra fektetnek összes traumáinkkal...




Vegetáriánusoktól elnézést kérünk!








A Hentesek kézikönyve (Kőrösi Zoltán, Palatinus, 1999) mintha már címében is (mutatis mutandis) az írói mesterség fogásaira szeretné finoman ráirányítani a figyelmet. A nagy műgonddal megmunkált elbeszélések pedig csak igazolni látszanak e sejtésünket. (A fejezetek élére helyezett fotókról külön lehetne morfondírozni, de hadd kutassa az esetleges összefüggéseket maga a remélhetőleg ínyenc olvasó!)

Kőrösi Zoltán könyve mintha csakugyan a 80-as, 90-es évek magyar irodalomkritikája által felvetett kérdésekre (ld. „az elbeszélés nehézségei” problémakörét) keresne válaszokat, láthatóan minden hisztéria nélkül. Amit kézbe kapunk, nyugodt ritmusban megalkotott szokványos novelláknak tűnő szövegek, amelyek azonban komoly írástechnikai kérdéseket feszegetnek. A nemcsak a történetekre, hanem azok megírásának a módjára koncentráló olvasó több-kevesebb erőfeszítéssel felfedezheti a „beépített elméletet”, illetve az író küzdelmét a „saját anyag” eltulajdoníthatatlanságáért – ami meghaladni igyekszik a „modern” (röviden: a lényeget megragadni akaró) és a „posztmodern” (röviden: a lényeget megragadni nem akaró) magatartás közti döntés kényszerűségét.

Mlinacsik úr története, a maga életszerű rejtélyességében, egyben reflexió az írás hitelességére vonatkozóan, valamint meghívás annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy érdemes-e irodalommal bajlódni manapság... ha mondjuk e kérdést a húsfeldolgozás létfontosságú (vegetáriánusoktól elnézést kérünk!) tevékenysége mellé helyezzük...

Így kerül író és olvasó „egy lapra”, hogy például a Meggyvér (felhívnám a figyelmet a cím csináltságára!) írása/olvasása során eltűnődhessen – „a fantázia szép játékaiban” való gyönyörködés közben – azon, van-e egyáltalán közös alapunk arra, hogy legalább reménykedhessünk valamiféle kölcsönösségben...

Kőrösi, miközben páratlan művészi érzékről tesz bizonyságot, érezhetően a „köznapi igazság”, a bárki által magától értetődően elfogadott szempontok mellett téve hitet alkotja meg írói világát, oly módon, hogy az egyszersmind nem pusztán a „kemény eledelre” éhesek otthonos világává válhassék.


Végezetül, és némileg megcsavarva a kést az eddig mondottakban, egy fél mondat az engem leginkább megragadó, a morbid és a fenséges határán billegő írásról: az Aranyka néni messze van kitömött nagynénije élettelenségében is az elevenség érzetét képes kelteni – a mesteri preparációnak köszönhetően...




Szerelmem, Kelet-Európa...









Richard Swartz történetei Európa keleti feléből (Lyuk a falban, Magvető, Bp., 1998) talán nem is annyira témájukkal, mint inkább vonzóan személyes hangvételükkel csábítanak olvasásra.

A svédországi származású Swartz tudósítóként bejárta az összes szocialista országot, történeteit – az öreg párizsi hotelportásról, a román cigánykirályról, az elhagyott lengyel menyasszonyról, a fogarasi vén zsidóról, a kijevi festő egyetlen napjáról Rómában, Ceauşescu masszőrnőjéről, a tolmácsról, aki belebetegedett a szabadságba stb. – az itt szerzett tapasztalatai, élményei és személyes találkozásai alapján írta meg.

A szocializmus éveiben sok dühítően naiv újságíró érkezett nyugatról Kelet-Európába. Ezek a nyugati újságírók valósággal egzotikus turistaúton érezték magukat, felkészületlenek és érzéketlenek voltak, úgy tekintettek itteni embertársaikra, mintha azok nem is ugyanahoz az emberi fajhoz tartoznának. Richard Swartz nem egykönnyen sorolható közéjük, őt ugyanis szenvedélyesen (mint egy indulatokkal, odaadással és elutasítással csordultig telt, a partneréért egyszerre rajongó és aggodó szerelmest) érdekelte a világnak e tájéka.

Még ha nem is tudjuk, kicsoda volt Klíma docens vagy Burian doktor, vagy Clementis úr, élvezettel merülünk bele a bensőséges atmoszférájú beszámolókba, amelyek műfaji sokféleségük ellenére (tárca, novella-, karcolat-kísérlet) bízvást felvehetik a versenyt bármely remekművel.

A Tőkés László ellen felhozott vádat (miszerint együttműködött volna a román titkosrendőrséggel), vagy a Mircea Dinescu nevét ismerő olvasó fokozott érdeklődéssel követheti nyomon Swartz világpolgárian laza, ám nagy körültekintésről tanúskodó, a helyzetet minden képmutató leereszkedés vagy visszataszító behódolás nélkül megérteni vágyó okfejtegetéseit.

A lebilincselő stílusban elmondott történetek persze sokak szemében ma már valószínűleg úgy hatnak, mint régmúlt időket felidéző megsárgult fotográfiák...

Kérdés azonban, vajon részben nem épp a patinájuk teszi őket időszerű olvasmánnyá és szavatolja múlhatatlan sex appeal-jüket...



Máthé Kincső



Faragó


csók a szájra, pattanásra

írni verset

állni sorba,

várni tölgyfa, mahagóni koporsóra

lapra prózát, prózát lapra

hátra varrást

gerinctelen, fájós alvást

délibábot tekintethez

kézre gyűrűt

nyelvre nyelvet,

lehetőleg minél nedvesebbet

csendet mára, délutánra

kardot kézbe

harcot vérre

házat térre, üres térbe,

színházat az apró manó apró életébe

ráncot arcra

sátrat partra

hajót vízre, hullámvízben

széket lábhoz

zakót vállhoz

kontaktlencsét a szüzek ablakához



Korai sirató korai játszótársnak


K. I.-nek, hogy ne féljen

Késtél, de beengedlek...

Gyere, mintha testnek szó lenne szükséges,

mintha éji csendben

minden más mellékes

volna...

Ha volna...

Csak valahol a csendem... ott a szavaidban...

Csak valahol azok kellenének...


Kerestünk hangokat, gyere most beengedlek,

mert megalkottad könnyeit csalóka fellegeknek,

mert ott vagy, ahol eddig kevesen jártak...

szürke aluljáróiban a keresett magánynak...


Gyere... oda, hol senki sem vár,

oda, hol száll

és száll

fel magasra angyalokat megríkató, csendes égi nóta...


Késtél, de beengedlek...

Ölellek...

Szítok tüzet ezerszer olvasott regényekből,

és felrajzolom kincseink, lopva szegényektől

hitet és paráznaságnak megköveztetését.


Írok, hogy olvasd és hívlak, ha kellesz...

S te festesz,

festesz örökké kéknek látszó egeket,

rajzolsz a szélbe hűvös szeleket,

s én dalolok, mert itt vagy...

S én beengedhetlek...



Olyan…


Olyan, mintha megloptalak volna.

Beléd láttam.


Volt ott egy sikátor,

egy sétány,

egy zsákutca.

Apró játékbabák.

Ott tavaszok adták az éltetés havát,

s már nem fagyott jéggé

a száraz tekintet.


Ahogyan esőcseppet szárít a fényszórók villanása,

s fényeket súlyt le egy erősebb mozdulat.

Úgy tartottál öleden,

s én úgy tartottalak.


Két centi lebegés...


Mégis a fellegekbe másztam,

tövisek közt virágot guberáltam.

De nem voltak virágok.

Ott maradt a tövisek hegyén.

Ült a mosoly a grimasz helyén,

s én belőled gyűjtöttem

a vallomásokat.


Vallom: másokat sokat,

engem keveset

keresett a szeretet.


S holmi csekély

kacaj maradt csak

az éveinkből…










Bembi


...de úgy szeressük egymást,

ahogyan ő szeret minket...


egy lánynak,

ki gyenge,

mégis a legerősebb,

s keresve keresi gombhoz a lyukat,

palacsintához lekvárt,

teához mézet,

színházhoz zenét,

melyből fakadhat tanács az éter felé.


te lány, kivel kettesben vártuk az Istent,

te most hogyan képzeled a csendet?

a világmegváltást?

aprók vagyunk még az akarattal szemben.

mindketten.

és Isten?

nos, ő talán megérkezik:

létra és új fény a folyosó végén.


[Fotó: Hausmann Cecília]



N. Steinhardt



Az

almásmezői Lászlóról


(Részlet egy beszélgetésből)







Mai beszélgetésünk befejezéseképpen hadd tegyünk említést az almásmezői Lászlóról. Édes és kellemes érzés szót ejteni róla! Ugyanis az életöröm, az elmélkedés és a ráérősség tájaira vezet bennünket. Boldog gondolkodó, boldog létező, akit nem hajszolt egy ellenséges Kronosz ostorral a kezében, azt hirdetve, hogy az ember életét alkotó valamennyi nanomásodpercet hasznosítani kell. Az almásmezői László, aki arra tanít, hogy az ember szívében található élete testi, lelki és szellemi középpontja egyaránt. Boldog László, aki állhatatos és töretlen szelídséggel azt tanácsolja nekünk, hogy ne csak a látható szemeinkkel lássunk, hanem (talán még inkább) a szív gondolkodó szemeivel is. Boldog László, aki a józan megfontolás minden más erényt túlszárnyaló erényére buzdít bennünket, és aki bizalmat önt belénk, hogy bármennyire gyengék, ellentmondásosak és a dialektikának kiszolgáltatottak legyünk is, mégis képesek vagyunk különbséget tenni a jó és a rossz között, eldönteni, merre tanácsos mennünk, és mit kell – akármilyen áron, legyen az bármily nagy – elkerülnünk.



Fordította: Bertók Beatrix


[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából]



Stiller Kriszta



A Dunánál


Szél, sodord odébb a hotdog-illatot,

ha a parton csak a dinnyehéjt adod.

Változz át csillaggá, őrizd a Dunát:

bármilyen vihar van, mégsem fordul át.

Katalinka maradj, rég nincs itt török,

helyettünk a föld sír, azért mennydörög.

Hullámzik a vízzel pár papírdarab:

júniusi színük mocskos, mint a nap.

Rosszul tanult lecke, rajta tintafolt,

szétszakított térkép, régen minta volt.

Keletre tűnt Erdély, közel van nyugat,

őrangyalok nézik törött szárnyukat.

Itt a lépcső alján nincs jövő idő,

az ember karja a korlátokra nő.

Felszállott a pára, mint egy kismadár,

mert ott fent az égben nincs országhatár.



Szóda-villanella


Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.


Az isten hallgat. Hátradőlve, jazzt.

A hangerőt direkt nem vette le.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.


Vodkát hozol, hogy velem elfelezd,

de ettől csak a szívem lett tele.

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.


Ünnepi vagy, akár a széderest.

Jó pincér az Úr, fényt is tett bele.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.


Fújhatom, mint a forró csontlevest,

fontos az exem, hogy mi lett vele?

Úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.


Ámor, itt egy szív: rajta célkereszt.

Mint vénasszonyhoz foszlott szvettere,

úgy illesz hozzám. Igyunk pár felest.

Ez itt a hétker, nem a gare de l’est.



Születésnapodra

Azt hiszem, tavasz volt.

Látod, nem emlékszem.

Apu, mikor sír az utca,

úgy vagy itt, hogy mégsem.


Tenger helyett tócsa.

Guggolok a földön.

Apu, amit elvittél, most

mégis visszatöltöm.


Tiszta víz lehetne.

De csak cseppek mentek.

Nem látszol már a tükrében,

épp úgy, mint a szentek.


Apu, most vihar van.

Ki mondja meg, merre?

Ez izgat, mint részeget a

kamaszlányok melle.


Hazug minden meséd.

A földszint beissza.

Köntösödet, mint a bőgést,

úgy tartottam vissza.


Szárnyaid kitárva.

Ragyogsz, mint az ablak.

Apró dolog lehetsz fent, mert

néha visszakaplak.


Nem csak a szél ordít,

ha a képed kérdi.

Isten beszél angyalul, de

ezt még ő sem érti.



Nulladik szonett


Páran már megírták, azt, ahogy én fájnék,

hamis, szép szavakkal. Ez a szív, ha szúr.

Tőlük lopok testet, pont úgy, mint az árnyék,

bár az ajkam szürke, azért a víz azúr.

Biztos, hogy hazudnék. Színjáték az ember.

Súlya, mint a szélnek. Fecseg a felszín, és

horvátul szól Elvis, csak te love me tenger:

most éppen azt játszom, hogy könnyre fel, színész.

Mégis álmot adnék, csillogó szemekkel,

mint egy kurva Splitben, ha még egy kört kikér.

Nyálkás nyomot hagynék, mint az őszi reggel,

mely azért termékeny, mert megváltást ígér.

Látod, most te tartasz: a minden ennyi lesz,

ha nem foghatlak többé, csak a semmihez.





[Fotó: Stiller Kriszta]