Adorjáni Panna

KÖNYVÍZELÍTŐ

A rejtőzködő Milliomos elbeszél

A Milliomos könyve[1] ismerősen ismeretlen utazás Ștefan Bănulescu különbejáratú Romániájába. Történetek sora az ország déli részéből, talán a 20. század kezdetéről – az Isten háta mögötti Metopoliszról.

Metopolisz a legendák és a képzeletek városa: nemcsak a hely kitalált, Románia tulajdonképpeni földrajzát és történelmét illetően, de minden benne megelevenedő történet, alak, életkép is annak tűnik. A történeteket a Milliomos tolmácsolja, aki metopoliszi lakos ugyan, a várostól azonban kissé távol él, egy fennsíkon, amelyet egyszerű lazasággal „az én fennsíkomnak” nevez. Ebből a tisztes távolságból ismerkedünk meg a várossal, amelyet a regény szereplői teremtenek meg az előszeretettel szövögetett legendák sokaságából. Maroszin Tábornok, a Vörös Kanca, Bazacopol, Harats, Fibula, Lăscăreanu-a-Megalázott stb. – mind szereplők és mesélők egyben, egymás életét szövik, beszélik. A Milliomos hangja köti össze és feszíti egymásnak a városlakók szólamait, miközben ő maga elegánsan háttérbe vonul. És miközben azt hisszük, hogy a Milliomos könyve a Milliomosról (is) fog szólni, az elbeszélőről vajmi keveset tudunk meg. A Milliomos elbújik a legendák, történetek mögé, és mindvégig láthatatlan marad.

De tulajdonképpen minden láthatatlan. A szereplőket csúfnevek védik – a város- és környékbeliektől származnak ezek, és ugyanígy átkeresztelődnek a városrészek, a környező dombok, szigetek és folyók is. Az átkeresztelés és névvel való felruházás gesztusa alkotói magatartást sugall: a valóság megismerhetetlen fikcióvá válik. A képzelet általi alkotás több szinten történik: Bănulescu kitalálja Metopoliszt, ezt a kitalációt pedig először beleékeli a realitásba, majd elidegeníti attól. Soha nem érthetjük meg igazán Metopoliszt és a hozzá kapcsolódó történelmet, hiszen azt a legendák által védik a városlakók. Ugyanígy maga az írói gesztus is végeredményben értelmezhetetlen: a Metopolisz egy tetralógia első része, amely ugyan a folytatás ígéretével ér véget („Itt végződik Metopolisz könyve, és elkezdődik Dikomészia könyve.”), de aztán  végérvényesen befejezetlen marad. Hiányoznak a további láncszemek, és így a könyv az olvasót a várakozás bizonytalanságában hagyja.

A Milliomos könyve 1977-ben íródott, a kommunista rezsim ideje alatt, és emiatt talán keressük benne a rendszerre vonatkozó rejtett utalásokat, próbáljuk megfejteni a csúfnevek értelmét, és értelmezni szeretnénk a saját korszakának kontextusában. Azonban nem kulcsregényről van itt szó: a Metopolisz inkább mesébe illő város, ahol mágikus alakok elevenednek meg, és élnek csodálatos életet. A legprofánabb történés az ún. évüzérkedés, amely során vállalkozók felvásárolják az elszegényedett öregek utolsó éveit annak fejében, hogy a haláluk után ők kapják meg majd a birtokaikat. De még ezek a tragikus események sem kapnak életszagot: az elbeszélő Milliomos higgadt hangneme és beszédstílusa elidegeníti, az esetekhez kapcsolódó mesébe illő mozzanatok pedig stilizálttá teszik a történeteket. Ráadásul az elbeszélő kívülállóságához sem kapcsolódik semmiféle reflexió, a Milliomos érzéketlenül szemléli a történéseket. Ezáltal az olvasó sem éli meg másként azokat, mint jól kitalált és megírt legendákként, amelyeket valóban öröm és élvezet olvasni, utána azonban üresen maradunk. Ez a könyv mintha nem akarna semmit mondani ezeken a legendákon kívül, megelégszik a fordulatos történetekkel és olvasmányos mondatokkal. Kivétel a Vörös Kanca gyermek- és lánykorának leírása – ez az egyetlen rész, ahol egy valóságos emberi sors tárul fel, egy feszültséggel és titokkal teli fiatal lány nővé válása. A rendkívül érzéki, szívszorító történet azonban nem folytatódik, és bár a Vörös Kanca később is felbukkan, rá sem ismerünk. Az immár érett nő ugyanolyan egysíkú és élettelen, mint a regény többi szereplője.

A csodálatos Metopoliszban az igazi csoda tehát csak egyszer történik meg. Ezért érdemes elolvasni, de ugyanez a könyv buktatója is. Ha egyszer megtörtént, miért nem történhet meg minden felelevenített legenda kapcsán is? Miért nem lehelt életet az író mindenik történetbe és mindenik figurába? A lehetőség ott van benne, mégsem teljesedik ki. Talán ezért nem készült el a többi három könyv.

---

[1] Bookart, Csíkszereda, 2011. Ford. Demény Péter.

Láng Zsolt

Románok

A románok egészen mások. Harcosabbak, naivabbak, felszínesebbek, szenvedélyesebbek, nyíltabbak, játékosabbak. Sokkal fiatalabbak. Sokkal több a nő. Nem a németekre, hanem az angolokra esküsznek, miközben e hat drámából kettő mondjuk akár Theresia Walser darabja is lehetne. Jártak Berlinben, de javarészük Londonban vagy New Yorkban volt ösztöndíjas. Ám kezdjem hátrábbról.

Iulia Popovici színházkritikus szerint kétféle módon születnek a kortárs román színpadi művek. Az egyik fajtát drámaírók írják, a másikat színpadi szövegek szerzői. Miben különböznek? A drámaíró elmúlt negyvenéves, nincs szoros kapcsolata egyik színházzal sem, nem rendezi darabjait, ritkán vesz részt a próbákon; hisz (erős hittel) a színpadi metafora erejében, hisz (krédója alapja!) a színpadi konvenciókban; kedveli a könnyű szatírát, az abszurdot, témái egyetemesek, művei tele vannak Shakespeare-, Csehov-, Caragiale-utalásokkal, szűk körű közönsége rajong érte, főképp választékos stílusáért. Drámái előbb jelennek meg nyomtatásban, és rögtön díjazzák is őket. A színpadi szövegek szerzője ezzel szemben egészen fiatal, sőt, szemtelenül fiatal, rendező, színész, dramaturg, drámák fordítója vagy színház szakos egyetemi hallgató. Nem szereti az ezópuszi meséket, szövegei provokatívak, sokszor egyértelmű politikai szembenállást fejeznek ki. Soha nem jön kész szöveggel, „work in progress!”, ismételgeti, vagyis nehéz rávenni, hogy műveit nyomtatásban megjelentesse. Ha mégis sikerül, könyvét azonnal több nyelvre lefordítják, mert drámái feltételek nélkül exportábilisak.

A Stop the Tempo antológia hat szerzője, mondanom sem kell, az utóbbi kategóriába tartozik. Három nő, három férfi, a legfiatalabb huszonhét éves, de tizenhétnek látszik (Vera Ion). Hat mai színpadi szöveg a máról, made in Romania.

De megint egy lépéssel hátrábbról. A világhírű román rendező, Andrei Șerban nem véletlenül rendezett Sarah Kane-t, és nem véletlenül Kolozsvárott (a román nemzetiben, de a magyar Hatházi Andrással), hasonlóképpen nem véletlen, hogy a Ványa bácsit a kolozsvári magyar színházban vitte színre, amit megtetézett azzal a kijelentésével, hogy ez a legjobb romániai színház, ami elég botrányosan csenghetett a nagymenő bukarestiek fülében. Șerban azt vallja, hogy a román színjátszás megújulásra szorul.

Az itt olvasható szerzők már a legújabb generációhoz tartoznak. Előttük is sok minden történt a színházújításban, sokféleképp leomlott a színház kőfala, hogy felépüljön újból. A kilencvenes évek elejére kiürült, mert értelmetlenné vált az az ezópuszi áthallásosság, jöhettek az akkori ifjak, Tompa Gábor és nemzedéktársai, Măniuţiu, Dabija, Galgoţiu, ma már igazgatók, főrendezők, új formanyelvük briliáns kezelésének bizonyítékát adva minden rendezésükkel a mai napig. S közben feltűntek új drámaírók: Alina Mungiu-Pippidi, aki meztelen Jézusával (Evangélisták) alaposan felborzolta a kedélyeket, vagy Alina Nelega, akinek bemutatóit szintén ellen- és szimpátiademonstrációk kísérték, miközben persze a színháznak ez jót tett, új alakban lépett elő a blaszfémiát kiáltozók máglyájáról. Az újak, a mostani hatok, nyolcak, tízek nemzedékének rendezői ellenük is lázadnak, vagyis ez a mostani már nem a posztkommunista színház, hanem a poszt-posztkommunista.

És ha a fáradhatatlanul önmagát ünneplő színházi establishment netán nem képes új alakban megjelenni, hátat lehet neki fordítani. A címadó dráma szerzője, Gianina Cărbunariu maga rendezi darabjait, jóllehet egyre kevésbé csak ő, hiszen a Stop the Tempo világsiker lett, és ma már Párizstól Pozsonyon át Marosvásárhelyig szimultán születnek új előadásai. Talán nem tökéletes, mondják róla, mármint a darabról, nincs rendesen befejezve, nincs vége; a marosvásárhelyi előadáson (itt sem a kőszínház, hanem az alternatívnak számító Yorick Stúdió mutatta be) a közönség nem akar hazamenni, várja, hogy folytatódjék a játék, de kész, ennyi, mintha szántszándékkal maradna a borzosság, elvarratlanság. A hat darab közül három úgy fejeződik be, hogy „elmarad” a vége. A Románia 21 című Peca Ștefan-dráma azzal a váratlan fordulattal ér véget, hogy Románia most már az Európai Unió tagja lett, ergó, a románoknak semmi dolguk ezen a földön, a küldetés teljesítve, ideje, hogy felvonuljanak a mennyországba. „Hál' Istennek, az Isten is román!” Tulajdonképpen mind a hat darab 1989-ről szól, hol egyenesben, hol közvetve. Ami jól mutatja, milyen fontos Romániának 1989 karácsonya: a nép születését, a citoyen- (és: citoyenne-!) tudatú román nép születését hozta el.

Nincsen ezekben a darabokban semmiféle utalás Caragialéra, mégis úgy tűnik, hogy az ő szelleme továbbra is él, az ő nyelvi delíriuma a kortárs színjátszásban is meghozza a maga teatralitását. Ám egyértelmű: a játék sodrása elsőbbrendű mindennél. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy soha nem a szöveg ér véget, hanem a játszás. E drámai szövegek szerzőinek a játék számít. A végén pedig, mint akik kitombolták magukat, és a folytatás erőltetett, álságos volna, könnyedén abbahagyják. Távol áll tőlük mindenféle őszintétlenség, sikerhajhászás, pozíciószerzési vágy, áporodott levegőjű szobaszínházasdi. De bármennyire is nyersek néha ezek a szövegek, mégsem mondható, hogy a költészet másodlagos, véletlenszerű. A kegyetlen ítélkezés minden esetben a nyelv öniróniájával párosul. Főképp Peca Ștefan és Peter Barbu darabjában. Andreea Văleannál pedig a három javítóintézetes fiú párbeszéde költői magasságokba emelkedik. Az ő költészete áll a legközelebb a kelet-európai groteszkhez, nem véletlen, hogy a Hrabal- illetve Menzel-darabokhoz hasonlított, Hogyan éltem túl a világvégét című román filmnek ő írta a forgatókönyvét. Vera Ion még középiskolás volt, amikor költőként igazi hírnevet szerzett magának, igaz, akkor még a fiúsabban hangzó Zvera Ionként; költészete itt áthajlik szintén a groteszkbe („APA Még a feleségem vagy, nem? ANYA Nem. Egy bunkó picsa vagyok”).

Egyszerű jelenetek, de mégis kifejezőek, rétegekben, színekben gazdagok, talán a gördülékeny dramaturgia villódzása miatt. Cărbunariu sikerdarabja szinte meseként előadható. Két lány és egy fiú összejön, összejár, és az a cél, hogy valamelyik kocsmában vagy plázában ki kell verni a biztosítékot, ez a harcászati feladat. Két lány, egy fiú, köztük ki nem mondott bonyolult, ám mégis húsbavágóan egyszerű viszonyok, és ettől szinte eleven húsként ránganak előttünk a dramaturgia elektromos hálójában. Körülöttük pedig a hipervalóság szürreális vetületét látjuk.

Hogyan lehet ennyire gördülékennyé tenni a dramaturgiát?

Úgy, hogy színházzá alakítják a játékteret, játsszanak bárhol. Anyagnak tekintik a színházat, gyúrható, plasztikus, finom anyagnak, a színházi nyelv érzéke van a kezükben, kezelik, ahogy szobrász az agyagot vagy festő a festéket. Ezek a darabok nagyon egyszerű környezetben, szinte kellékek nélkül is előadhatók, tenyérnyi helyeken, pincékben, padlásokon, hevenyészett színpadokon, mert szerzőiket erős belső érzék, az anyag átlényegítésének magával ragadó képessége vezeti. És még egy fontos jellemzőjük: nézőik java azok közül kerül ki, akik soha be nem tették lábukat egy kőszínházba sem. Ez a közönség pedig nem hagyja magát félrevezetni, elaltatni, átverni. Mert nem akarja azt hallani magáról, hogy mennyire emelkedett, mennyire olvasott, mennyire kulturált, választékos, tágkeblű, bátor és szeretnivaló.

Stop the Tempo. Fiatal román drá­maírók. Válogatta és az előszót írta Iulia Popovici. Fordította Dankuly Csaba, Dankuly Levente, Demény Péter, Nagy Noé­mi Krisztina, Vajna Noémi. Szerkesztette és az életrajzi adatokat összeállította Visky András. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.

[Az írást a szerző szíves beleegyezésével közöljük. Első megjelenési hely: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 6. szám, 2009. február 6.]

Refresh

Bertók Beatrix

Petyusina

(Ingo Schulze: A boldogság 33 pillanata¹)

E. T. A. Hoffmannról, a német romantika jeles alakjáról írja Szerb Antal, hogy „a mese-novellának, reális és irreális világ összebonyolításának mestere”. Hofmannról, Ingo Schulze író-hőséről ugyancsak elmondható, hogy elbeszéléseiben mesterien bánik valóságos és nem valóságos elemekkel. Mintha mindkettejük célja valóban az lenne, hogy meglássák „a hétköznapban a csodát és a csodában a hétköznapot”.²

E. T. A. Hoffmann életrajzi adatairól itt most hadd ne legyen szó, viszont annál inkább érdemes szemügyre venni Ingo Schulze Hofmannját. Ez a 20. század végén élt német újságíró egy szép nap felszáll a Berlinből Pétervárra induló gyorsvonatra azzal a céllal, hogy a legtörténelmibb orosz városban újságot alapít. Egy következő utazása alkalmával, amikor ismét Oroszországba tart, összeismerkedik a vonaton egy nővel, majd röviddel ezután titokzatos módon eltűnik. Semmi más nem marad utána, csak egy mappa. Az irattartót a „barátnő” (a vonaton megismert hölgy) egy levél kíséretében elküldi egy németországi lap szerkesztőjének (Ingo Schulze-nak!) azzal a kéréssel, hogy olvassa el a benne található írásokat, és ha jóknak tartja, bocsássa közre őket a saját neve alatt. Így lesz könyv Hofmann történeteiből, melyeket ő - mint kiderül - Pétervárról küldött Németországba súlyosan beteg barátjának, hogy örömet szerezzen neki.

A boldogság 33 pillanatának ez tehát az első pillanata. A következő 33 (?!) Hofmann 33 története, amelyekben csakugyan egy hoffmanni elbeszélőre ismerhetünk, azzal a különbséggel, hogy míg E. T. A. Hoffmann az orosz irodalomra hatott, itt a dolog fordítva áll. Hofmann, „az (orosz) irodalom szerelmese” tulajdonképpen két valóságban él: egyrészt a valóságos Oroszországban (a XX. század végi Péterváron), másrészt a képzeletbeliben (a könyvtárban), amely nem csak történetei tartalmán-hangulatán hagy nyomot, de az elbeszélések szövegében is konkrétan megjelenik különféle utalások, vendégszövegek, szerzőnevek formájában. (Lásd a kötet végén a közreadó válogatott megjegyzéseit!) Ez a kettősség – valóságosnak és nem valóságosnak a játéka, melynek során a fantázia nemcsak az (orosz) irodalomból, hanem esetenként a film műfajából is táplálkozik (a 12. történet humorosan reflektál a mozi képzeletre tett hatására: átmegy akciófilmbe) – megfigyelhető a „szerző” csaknem mindegyik elbeszélésében: egy ideig hűségesen, precízen követi az eseményeket, minden a valószerűség benyomását kelti, aztán egy adott pillanatban váratlanul „elragadja a képzelete”, s a történet valószínűtlenné válik. Ez az „elszállás” azonban korántsem öncélú; azt a célt szolgálja, hogy – a kontraszt révén – felhívja a figyelmet létező, nagyon is valóságos dolgokra, többnyire a szegénységre, az elesettségre – ugyanakkor a benne megmutatkozó vigaszra.³

(Az orosz regényírók voltak azok, akik felfedezték a kisembereket, a „megalázottakat és megszomorítottakat”, a szenvedőket. S ők voltak azok, akik képesek voltak meglátni és megmutatni a balsorsban a boldogságot, a csúnyaság közepette a szépséget, „a sárban az aranyat”. Ha összehasonlítjuk a nyugati realizmust az orosszal, azt láthatjuk, hogy az előbbi reakció a romantika ellen. A nagy nyugati realisták, mint Flaubert vagy Thackeray, dezilluzionisták: azt mutatják meg, hogy mi marad, amikor a romantikus ábránd szertefoszlik - az űr művészei. A nyugati realizmus szigorúan kiirtja a regényből a csodát, mert a csoda romantikus dolog. Ezzel szemben az orosz realizmus nem kiábrándulás, hanem ráébredés a valóságra, ami azonban kétarcú: a csoda is egy oldala a valóságnak. Minthogy az orosz realizmus nem a romantika elleni reakció, meg is tartja a romantikából azt, ami benne egy mélyebb világvalóság felismerése volt. Innen ered a sejtelmesség, a titokzatos valami Gogolban és nagy utódaiban.)

„A panelházak közötti résben megállt a köd. Csak a sirályok kiáltása hallatszott az új háztömbök felől, amelyeket elnyelt a tengeri levegő fagyos párája. Néha induló buszok és üres teherautók döcögése hallatszott. Amíg láthatóak voltak a sirályok, hangtalanul köröztek. Csak a ködben kezdtek vijjogni.

Petyusina már húsz perce figyelte ezt, amióta a megállóhoz vezető úton torlódás alakult ki a Művészek sugárútjának átjáróháza és egy új, még névtelen utca első panelháza között. Ebben a sikátorban olyan alacsonyan repültek a sirályok, hogy szárnycsapásaikra mindenki behúzta a nyakát. Aztán megint csak a vijjogásukat lehetett hallani a ködben.

- Mindig akkor, amikor fagy - mondta keserűen Petyusina.”

Így kezdődik a nyolcadik történet. Látszólag semmi rendkívüli. Az olvasó, miután konstatálja, hogy amit lát, az teljesen megszokott dolog a város életében, gyanútlanul halad előre a szövegben, amely szokványos novellának hat. A figyelmet a következő mozzanat billenti ki:

„Ekkor füttyszó hallatszott. Senki nem tudta, honnan jött. És ekkor: a dogok megfordultak, és a ház felé kezdtek ügetni, amely mögül két lány bukkant elő, a póráz a nyakuk köré vetve. A két legerősebb állatnak megragadták a nyakörvét, és – a hátukra pattantak. A gyönyörű falka közepén eltűntek az oszladozó ködben.”

Ez a kép, a maga valószerűtlenségével, arra késztet bennünket, hogy visszalapozzunk, s újraolvassuk az eddig olvasottakat; de most már figyelmesebben - és más szemmel. S ekkor kezdjük meglátni azt, amit eddig nem vettünk észre: az ellentétet a fenti (csodálatos látvány) és a lenti (kisszerű jelenet) között. Petyusina, a kisnyugdíjú öregasszony az aggodalmaskodás miatt képtelen átadni magát a szeme előtt zajló nagyszerű látványnak. Nem lát benne mást, mint bosszantó, idegesítő akadályt, amely miatt nem juthat el a buszmegállóba. Borús, harapós kedve a környezetére is átragad, és amikor már-már elszabadulnának az indulatok, felhangzik a titokzatos füttyszó. Ekkor már tisztán érzékeljük, hogy a sikátorban röpködő, élelmet kereső sirályok, a rájuk rontó dogok és az őket visszaparancsoló füttyszó, illetve a Petyusinában (meg a többiekben) lezajló folyamat között rejtett összefüggés van. Ezt erősíti meg az is, hogy a kutyák eltűnésének és a kedélyek lecsillapodásának pillanata egybeesik, ezután az ellentétek megszűnnek, és létrejön az összhang. A befejező rész mintha az evangéliumi mondatot idézné: „Ne hagyjátok, hogy az élet gondjai megfojtsák bennetek az Igét!” Vagy Dosztojevszkijjel: „a szépséget”.

„- Akárhogy is, mindig olyan szép - mondta Petyusina, akinek ismét könnyek szöktek a szemébe. Az öreget kereste. Az már várta, és megsimogatta a vállát.

- Tudtam. - Halkan beszélt, homlokát az asszony fejéhez nyomva. - Csak ki ne jöjj a sodrodból, kislány, ne add fel. Ennyit csak el lehet várni tőlünk, nem igaz?

Petyusina hevesen bólogatott, és felváltva nyomogatta a bal és a jobb szemét a szatyorral, miközben másik kezével az öreg kezét kereste a vállán.

Eltartott egy darabig, amíg újra meglátta a sirályokat, kitárt szárnnyal lebegtek a felszálló levegőben, közvetlenül Petyusina és az öreg fölött. Mindketten ernyőt formáltak a szemük elé, annyira elvakította őket a korai napfény.”⁴

Hofmann szövegei nemegyszer tréfát űznek velünk, a „szerző” jelzi is, hogy nem kell mindent komolyan venni.

A „közreadó”, Ingo Schulze a következőket fűzi a „barátnő” leveléhez: „Ha nem jutottam volna arra a meggyőződésre, hogy az itt összegyűjtött feljegyzések túlmutatnak a puszta szórakoztatáson, és magukban hordják a lehetőséget, hogy felélénkítsék a boldogság jelentőségéről folyó régi vitát, elzárkóztam volna a feladat elől.”

JEGYZETEK

1. Gondolat kiadó, Budapest, 2004.

2. Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, kilencedik kiadás, 451.

3. Ez a vigasz persze néha ironikus formát ölt, mint a tizenötödik történetben is, amely meseszerűen végződik. Az amerikai üzletember „megváltja” a szerencsétlen özvegyasszonyt és három lányát a nyomortól és gyalázattól, ez viszont annyira valószínűtlennek tűnik, hogy az irónia elkerülhetetlen. De a csoda megtörténik, és a szöveg mintha azt is sejtetné, talán nem is olyan elképzelhetetlen, hogy ilyen formában történjék meg. A történetben valójában a szegényember vágyálma jut kifejezésre, hogy megszabaduljon a nincstelenségtől – ehhez viszonyul ironikusan az elbeszélő.

4. Petyusina akár a ráérni nem tudó, figyelmetlen olvasó metaforájaként is olvasható, aki csak akkor képes felfedezni a szöveg/valóság titkait, és elmerülni bennük, ha megtorpantják, felrázzák, ahogy a füttyszó „kijózanítja” az asszonyt.

Józsa Zsolt Levente



Önmagában művészet

Amint A meghajlás művészetének alcíme is utal rá, A Korunk fiatal szerzőinek antológiája a folyóirat 2006 januárjában indult Generátor rovatában már közölt írásokból született. Mivel a rovat szerves része a 3 kérdés–3 válasz kérdés-feleletsor – ami személyközelibb élményt kínál az olvasónak az olvasott(ak)ról –, a kötet (és egyben a rovat) szerkesztője jónak vélte ezek „csatolását”.

Abban az olvasóban, akinek alkalma volt a „kötetben forgó” szövegek egy részét kötetbefoglalásukat megelőzően is olvasni, először is felmerülhet a kérdés, hogy „mi van ezzel a sorrenddel?” Tudni kell, a szerzők a fent említett rovatban történt közlés sorrendjének megfelelően sorakoznak az antológiában. A szövegek formáját, a különböző hangokat és a kontextust illető analógia-hiány gyanúja (márpedig egy kötet egységességére tekintettel ez nem föltétlenül pozitív észrevétel) kijátszható, ismerve a „besorolás” körülményeit. Gyanítom, nem (csak) erre a hajlékonyságra kell gondolnunk, amikor az antológia címével találkozunk, hanem valami másra (is).

Íme, az olvasó második kérdése ez lehet: „miért ez a cím?” [Az írások összességére való tekintettel, lehetett volna Beszélő falak vagy mnt, vagy (ha mindenk)éppen Kijátszás is.] Egyáltalán található-e valami egyéb a címadás mögött, mint a „kimerített” szerző látható felfele ívelése az irodalomban? Bármilyen választ is tolnánk előtérbe, nem volna könnyű feladat a cím árnyékában értelmezni a szerzők szövegeit, és önmagában a kötetet sem. (Talán nem is releváns az ilyenszerű megközelítés.) Összehasonlító támpontokat, avagy szétforgácsoló különbségeket viszont fölösleges volna kiemelni, ugyanis a szerzők többsége pályafutása elején van, még saját hangját keresi...

Ez a tényállás eltávolít annak a kérdésnek a megválaszolásától: „mi az, ami alapján szelektált Balázs Imre József a Generátor összes szerzője közül?” Feltehetően meghatározóak voltak a kötet szerzőit többnyire egy miliőbe tömörítő irodalmi körök (Károlykör), honlapok (A Másnapos Oldal) és a Korunk Akadémia kreatív írás műhelye. Mindhárom közeg lehetővé tette egymás írásait megismer(tet)ni, róluk beszélgetni, és (nagyjából) együtt egy színpadra lépni – majd meghajolni. Ez önmagában (szinte?) művészet.


+ 3 kérdés és 3 válasz

Józsa Zsolt Levente: Az említett rovat miért kapta a Generátor nevet, és milyen célkitűzései vannak?

Balázs Imre József: Sokszor gondolkodtam azon, milyen lenne a mai, nagyvárosi életkörülményeink között, ha egyszer több napig nem volna villany. Azt hiszem, nagyon radikálisan átgondoltatná velünk a dolgokat. Maradjunk abban azért, hogy jó, ha működik az áram. Hát ezért Generátor. A rovat abban különbözik a hasonló, fiatalok számára nyitott publikációs terektől, hogy nem csak szövegeket, hanem életrajzi-bibliográfiai adatokat és egy 3 kérdésből, 3 válaszból álló miniinterjút is tartalmaz. Olyat, mint ez. Igyekszik tehát kontextust is teremteni a fiatal szerzők munkái köré, így több kiderül róluk.

Józsa Zsolt Levente: A közeljövőben kiknek a neveire számíthatunk a Generátorban?

Balázs Imre József: Az egyik fontos szempont az, hogy még ne legyen kötete az illető szerzőnek. A másik az, hogy érezhető legyen rajta a hosszútávfutók néhány tulajdonsága: a türelem, a motiváltság például. Nem azokat a szerzőket szeretném közölni, akik végre megírták az első jó szövegüket, hanem szeretném kiválasztani a szerzők sok jó szövege közül a legjobbakat. Voltak, akiktől már kértem anyagot a rovatba, egyelőre ők maguk óvakodtak adni arra hivatkozva, hogy még nem érzik elég erősnek őket. Ezt jó jelnek gondolom, de a neveket épp ezért nem árulom el.

Józsa Zsolt Levente: Az új alternatívák keresése minden fiatal generációra jellemző. Mit gondolsz, az antológiában közölt szerzők milyen irányba fognak elmozdulni, ha már a „korábbi skatulyákban” nincsen hely?

Balázs Imre József: Létrehozzák azokat a skatulyákat, amelyekben ők érzik jól magukat. Nem azért nem férnek el a korábbi skatulyákban, mert ott már egyáltalán nincs hely, hanem azért, mert azok olyanok lennének számukra, mint egy Prokrusztész-ágy. Magyarán: azt, ami az ő munkáikban fontos, nem lehetne leírni a korábbi szempontok szerint. Nagyon izgalmas interakciók alakulnak (más-másképpen természetesen) az antológia szerzőinek szövegei és a közvetlen környezet között: a lakótelepi tájak, a városi legendák, a filmes technikák beléptetésére gondolok például. Ebben a dologban én nagy lehetőségeket látok, de nyilván nem ez az egyetlen módja annak, hogy izgalmas szövegek jöjjenek létre.



-------------------------
(A meghajlás művészete. Szerk.: Balázs Imre József. Kom-Press Kiadó, Kolozsvár, 2008. A kötet szerzői: Bálint Tamás, Bekő Jutka Tünde, Fülöp Orsolya, Horváth Előd Benjámin, Kósa Boróka, Láng Orsolya, László Szabolcs, Papp-Zakor Ilka, Szalma Réka, Váradi Nagy Pál, Visky Zsolt)

Refresh

Bertók Beatrix

Tolnai Ottó: Prózák könyve

Egy könyv akkor él, ha "aktualizálják", vagyis olvassák. Én most Tolnai Ottó vajdasági író Prózák könyve című elbeszéléskötetére szeretném felhívni az irodalombarát figyelmét. A kötet 1987-ben jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál. S ha netán sikerül fölkeltenem az olvasó érdeklődését, sajnos nincs más választása, utána kell járnia ezeknek a szövegeknek, mivel – legjobb tudomásom szerint – jelenleg nem kapható a kötet a könyvesboltokban, sem pedig a könyvtárakban nem található meg. Viszont van még egy lehetőség: a 2002-ben a Magvető Könyvkiadónál kiadott Kékítőgolyó című kötet talán könnyebben beszerezhető – ez is tartalmazza az említett elbeszéléseket.
Hogy némileg képet kapjunk Tolnai prózaművészetéről, kiválasztottam egy elbeszélést rövid elemzés céljából: ennek alapján az olvasó – remélhetőleg – a többi szövegben, vagy mondhatnám szövegen is könnyebben eligazodik majd. Tolnai világa ugyanis nem, vagy csak látszólag könnyen bejárható, valójában a vele való találkozás valamiféle rejtvényfejtéshez hasonlít. ("A szöveg számomra – olvashatjuk az Ixion, a mókuska című elbeszélésben – amolyan ördöglakatféle...") Többnyire kétséges marad, hogy mi is történik vagy történt tulajdonképpen. És hogy hol. Az olvasónak szabályosan "át kell állítania" a szemét, meg kell próbálnia másképp látni, ha meg akarja érteni az események logikáját.
A Szent Sebestyén című elbeszélés egy különös találkozásról szól: a főhős, aki egyben a történet elbeszélője is, az újvidéki posta épületéből kilépve egy "ismeretlen férfiba" botlik, aki vállára téve a kezét, megszólítja: "Milyen rég nem jártál már felénk" – mondja. Ez a bizalmas gesztus azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a férfi egy régi ismerős, ám a következőkben az elbeszélő semmi kétséget sem hagy afelől, hogy a dolog nem így áll. Még ez sem volna baj (az illető talán összetévesztette valakivel), viszont az ismeretlen több mint szokatlan külső megjelenése, kérdései s a hős fokozodó zavara, sőt ijedtsége mind furcsább fényt vet a helyzetre. Meg maga a tény, hogy az idegen láthatólag nagyon is jól, mondhatni "keresztül-kasul" ismeri a hőst. Meghökkenése, értetlensége láttán azonban nem akadékoskodik, gyengéden belekarol, s meghívja egy kávéra az Újvidék Áruház kávézójába. Közben, arrafelé menet, beszélgetésükből kiderül, hogy a hős sokkal súlyosabb hibát követett el azzal, hogy oly hosszú ideje nem nézett feléjük, semhogy e tény egy-két szóval elintézhető volna. Lassan sejteni lehet, hogy ez a fura figura "nem akárki", s a "lecke", amit a hős a mulasztásáért kap, meg a büntetés módja, végképp nyilvánvalóvá teszi, hogy személyében nem egy hétköznapi emberrel van dolgunk.
Kérdés, kivel.
De hogy közelebb kerüljünk e prózamodell lényegéhez, szólnunk kell néhány szót magáról a szövegről, azaz a nyelvhasználatról is. A prózai szövegekben – mint tudjuk – rendszerint a tárgyra irányuló (ún. denotatív) jelhasználat érvényesül, vagyis a nyelv által megidézett események a mű világában külső történésekként jelennek meg, s ebben a világban valóságosnak beállított figurák mozognak. A kiválasztott elbeszélés, illetve Tolnai többi elbeszélésének a sajátossága és rendkívülisége ezzel szemben az, hogy – miközben többé-kevésbé¹ eleget tesznek a műfaj követelményeinek (bevezetés, váratlan fordulat, befejezés) – a jelhasználat előbb említett módját az ún. figuratív (konnotatív, vagy egyszerűbben szólva, a költői) jelhasználat egészíti ki, amiből az következik, hogy az egymás mellé rendelt elemek (ti. az eseménysor) csak a másodlagos – metaforikus-szimbolikus – értelmezési szint figyelembe vételével állnak össze egységes, jelentéses egésszé. Más szóval – visszatérve most már magához a történethez – a külső történéssel egyidejűleg, azzal mintegy párhuzamosan egy belső történés is zajlik, melynek során az elbeszélő-főszereplő egy olyan mellékszereplővel találkozik, aki csak látszatra felel meg a hagyományos értelemben vett elbeszélés által alkotott modellnek. ²
A mellékszereplő kilétének a kérdését kell tehát megválaszolnunk, hogy a kezünkbe kapjuk a rejtély, azaz Tolnai elbeszélői világának (az ördöglakatnak) a kulcsát. A kiválasztott elbeszélés esetében nem nehéz megfejteni a rejtvényt (ezért is esett erre a történetre a választásom), már maga a cím is (Szent Sebestyén) utal rá: ebben a történetben, akárcsak Tolnai többi elbeszélésében is, a mellékszereplő személyében egy olyan dimenzióra nyílik kilátás, mely kívülesik a kézzelfogható, tapasztalati valóságon, mégis kapcsolatban van vele, Tolnai bravúrja pedig abban áll, hogy a kettőt egymással szerves egységben mutatja. Csakhogy amíg erre rá nem jön az olvasó (aki hajlamos az effajta szövegeket is "realista" szemmel olvasni), az egészben nem lát egyebet, mint – bocsánat a kifejezésért – óriási zagyvaságot. A párhuzamos síkok (a két dimenzió – melyet egyfelől a főszereplő, másfelől a mellékszereplő képvisel) felfedezése viszont egy csapásra tiszta képet teremt, s érthetővé (mindenesetre áttekinthetőbbé) válik mindaz, ami azelőtt érthetetlennek tűnt, s amit röviden a következő szavakban lehetne összefoglalni: a mellékszereplő, akivel a főszereplő találkozik, tulajdonképpen a megfoghatatlan dimenziónak (vagy belső világnak) olyan megnyilvánulási formája, mely nem hagyja magát kirekeszteni a mindennapok valóságából, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a tudatból. Váratlan megjelenése, felbukkanása (a szövegben: "tolakodása") groteszk hatást vált ki, képtelen helyzetet teremt, ami az elbeszélő számára a humor (kesernyés humor) és az irónia, pontosabban mondva az önirónia forrásául szolgál. Hiszen, ha jobban megnézzük, a mellékszereplő nem más, mint a főszereplő hasonmása, alteregója (jobbik vagy rosszabbik énje, vagy esetleg mindkettő egyszerre, mint például az egyik elbeszélésben a Lehel és a Kátrány nevű szereplők), akárcsak Kafkánál, akinél a különböző mellékszereplők a főszereplő tükörképei. (De Kafkába ne menjünk itt most bele.)
Bár Tolnai eljárása nagyrészt egybevág a költészetével, szövegeinek formaalkotó elve mégsem az érzelem (a lírai elem teljes egészében hiányzik az elbeszélések többségéből, ha elvétve felbukkan is, nem válik uralkodó tényezővé), hanem sokkal inkább a látásmód: a látomást hétköznapi történetté formálja, képeinek-jeleneteinek egy részét olyan elemekből építi fel, amelyeket alkalmasnak talál a jelképiesülésre ( pl. az "újvidéki" jelző, a mozgólépcső, a 3. emelet stb.), így a figyelmet állandó ingázásnak teszi ki (mit kell "szó szerint", mit "átvitt értelemben" érteni), minek következtében a szöveg valósággal úgy hat, akár egy találós kérdés, ami természetesen megmozgatja az olvasó képzeletét, s arra készteti, hogy igyekezzen megszabadulni hagyományos olvasói beidegződéseitől, vagy a szerző szavaival: "... én nem olyan dolgokat csinálok, amiket egyszerűen olvasni kell, olvasni lehet, engemet éppen a nemolvasás izgat, az, ahogyan a nyálas olvasó befut véletlen a szövegbe, be, mint a tyúk a muharba, ördögcérnába, és se erre, se arra, moccanni sem tud semerre." (Ixion, a mókuska)
Végezetül még csak annyit, hogy a Tolnai szövegeiben tettenérhető játékosság, sőt olykor bohóckodás ellenére ezek a történetek lényegében – nyilván ha úgy olvassuk, ha akarjuk úgy olvasni őket – az önmagunkkal való szembenézésre szólítanak fel, mintegy sugallva, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott társadalmi-közösségi lét előfeltétele csakis az önismeret lehet.³


JEGYZETEK
1. Hogy miért csak többé-kevésbé, ezt a kérdést itt nem taglaljuk. Legyen elég annyi, hogy a Tolnai egyéb szövegeiben (verseiben, esszéiben, tárlatismertetőiben stb.) jelen levő oldottság, lazaság, "se-műfajokra való beállítottság" (Thomka Beáta) a próza esetében is jelentkezik, viszont nem annyira, hogy szétzilálja a szerkezetet.
2. Ezzel kapcsolatban lásd p.o. Schopenhauer meghatározását a költészetről, akinek esztétikai nézetei nagymértékben hatottak a szimbolista költőkre: a költészet "a dolgok legbenső, minden alakiságot előző magvát vagy szívét adja". (A világ mint akarat és képzet. Harmadik könyv, 52. fej. 352. o., Tandori Ágnes és Tandori Dezső fordítása. Európa, Bp., 1991.)
3. Hogy ez a megállapítás mennyire nem alaptalan, megfigyelhetjük a fent vázolt történetben is: a főhőst azért büntetik meg, mert félbeszakította a helyi lapban az Újvidék Áruházról folytatott elbeszélés-sorozatát (melynek egyik darabja éppen a Szent Sebestyén című történet), azzal az indoklással, hogy az emberek az áruházban úgy néznek rá, mint egy téma után szaglászó ütődött riporterre, épp csak hogy le nem döfik a tekintetükkel. A mélyebb ok viszont az, hogy megszakította kapcsolatát a "másik dimenzió"-val, ezért hogy egy idő óta – ahogy ő mondja – csak "szédeleg", "kóvályog", bujkál az emberek elől. A büntetés (Szent Sebestyén mágnespatkókat tesz a zsebeibe meg a kezeibe, majd pedig gombostűket irányít, szór rá, amitől a hős pánikba esik s nagyokat ordítva ugrálni, hemperegni kezd, így összevissza szurkálja, véresre sebzi magát), szóval a "lecke" arra figyelmezteti: ha teljes, félelem nélküli életet akar élni, sürgősen állítsa helyre a megszakított kapcsolatot, akkor a világgal való kapcsolata is helyreáll, és – az emberek gombostű-szurkálásaival nem törődve – újra lesz bátorsága eljárni az áruházba (ami azelőtt a "temploma", "szanatóriuma" volt), s képes lesz folytatni a megkezdett elbeszélés-sorozatot – ami, tegyük hozzá, e logika szerint feladatot, szolgálatot jelent.