Vitus Ákos



Anti-szimmetria


Rendben. Kezdhetjük akkor a nulláról szerintem. Úgy lesz ez a legegyszerűbb, ha csak egy négyzetet, pontosabban egy négyzet alakú lapos testet képzelünk el, egy üres, üresnek vélhető, üresnek nevezett térben. Úgy, mintha csak statikusan lebegne e meghatározhatatlan terjedelmű semminek egy meghatározhatatlan pontján. Mozgása tulajdonképpen irreleváns, hiszen semmiféle viszonyítási pontunk nincsen. Itt még az idő lehetetlen. Nincsenek hatások, ellenhatások, kapcsolatok, nincsen törvény, de szabadság sincs. Egyetlen képzelt testünk van, egyetlen mindent átfogó, képzelt, makulátlan űrben. Nem a legjobb színtér, beláthatjuk, a helyzet abszurditását kikerülni igyekvő értelmünk feketére, legalábbis lehető legsötétebbre festi az egészet, és a képzelt testnek így vizuális érvényesülése sem lehet. Tudjuk viszont, hogy ott van, és mert megtehetjük, mert még a szabályokat is csak úgy, véletlenszerűen kapkodjuk a levegőnek nevezett hitbéli közösségből, egyszerűen csak azt mondjuk, hogy legyen akkor fény. Ha máshoz kevéssé is, de stílushoz mindenképp tartani igyekszünk magunk, szóval nem akárhogy oldjuk meg ezt sem, közepesen magas, gyönyörűen díszített kovácsoltvas utcalámpákat helyezünk négyzeteink kellős közepére. Többes számban beszélek, mert testről beszélünk ugye, melynek szükségszerűen legalább két oldalt kell így tulajdonítanunk, még akkor is, ha kvázi síkként kezeljük, vastagságát oly parányinak nyilvánítva, hogy említeni sem érdemes. Van tehát jelenleg egy négyzetünk, van neki két oldala, és egymás tükörképeként van rajta egy-egy kétágú, mattra festett utcalámpa. Ez van most, illetve van még más is. Van fény. Tereinket mindkét oldalon fény lepi be, gyönyörködhetünk steril tisztaságukban, tökéletes sima felületükön csúszkálhatunk belső pillantásunkkal, és nem csak ennyi. Valami egészen különös történt, amikor színterünkre a szó szoros értelmében fény derült. Az lett, hogy akaratlan is, de létrehoztunk egy különös viselkedésű időt. A fény ugyanis nyílván nem csak tereinket világítja meg, a fény halad, a fény megállíthatatlanul tör előre, hiszen semmi nincsen, ami útját állná. Senki, aki esetleg lámpáink alatt tartózkodik, ezt soha meg nem állapíthatná ugyan, de képzeletbeli négyzetünk körül egy kis képzeletbeli fénygömb jelent meg, és ez a fénygömb ettől a pillanattól kezdve egyre csak nő és nő, és terjed. Kialakult a játék tárgyai számára felfoghatatlan történelem, mintegy hátborzongató fenségességgel, és az egyetemesség láthatatlan törvényszerűségéből, mellékhatásként, mint minden, amitől félünk. Létrejött az abszolút idő. Hadd fordítsuk ám figyelmünket e galaktikus drámaiság felől ismét a teremtés e jelentéktelen szintjére, ahonnan egyébként minden indult, és öntsük bátran szavakba az ekkor érzett elégedetlenségünket: színterünk unalmas. Színterünk üres. Cselekményre éhezünk, azt szeretnénk, ha olyat látnánk, ami korántsem ennyire steril, ennyire tiszta, olyat, ami hozzánk ennél sokkal hasonlatosabb, olyat, ami olyan, mintha mozogna, mintha élne. Szereplőket akarunk! Nem is akármilyeneket, ami azt illeti, akarunk egy férfit és akarunk egy nőt. Ennyit egyelőre, az egyszerűség még mindig szempont. Úgy, ahogy a stílus is, aránytalanságot sem akarnánk elkövetni tehát, mélyen átérezzük a helyzet melankolikus, önmaga szolgálta, működőképességben sarjadt szépségét, és elhelyezzük szereplőinket, ahogy azt illik, négyzettestünk egyik, illetve másik oldalára. Szemeiket felnyitjuk, felismertetjük velük apró, könnyen belátható, négyzet alakú világaikat, széleiken a félelmet, fölöttük a fenséges semmit. Kegyetlenek vagyunk persze, de ne feledjük, ez egy képzelgés, ez fikció, ennek a valósághoz a lehető legkevesebb a köze, senki felelősségre nem vonhat ezért, saját lelkiismeretünk kivételével persze, de lelkiismeretünknél, úgy hiszem, kíváncsiságunk e ponton jóval erősebb. Vetkőzzük le tehát gátlásainkat, és szabadon folytassuk, amibe belekezdtünk. Most kezd csak voltaképp érdekessé válni. Szereplőinknek neveket nem adunk, erre semmi szükség nincsen. A könnyed elbeszélésmód, szimplicitás és takarékosság megfontolásából, és azért, hogy valamiképp e virtuális képzés-képződésben mégis megkülönböztethessük őket elsősorban egymástól, megnevezésükre a legkézenfekvőbb módszert fogjuk használni. Férfinket e ponttól 0, női szereplőnket pedig 1-ként fogjuk említeni. Mindennek ők, hogy ezt mihamarabb tisztázzuk, természetesen egyáltalán nincsenek tudatában. Alapvetően a magunkban felismerhető természetből mintáztuk őket, de 0, úgy, ahogy 1 is, a már említett, eredetükből fakadó képességeik segítségével felismert, behatároló szorongásukon kívül, és az imént számukra létrehozott térbeli valóság rájuk eső részétől eltekintve, nagyon keveset ismerhetnek. Ezzel persze, valljuk be, mi sem vagyunk feltétlenül megelégedve. Egyszerű szereplőinknek szükségük van egy lehetőleg egyszerű környezetre is, mielőtt bármiféle kibontakozásra is ítélnénk őket. Mi lenne hát egyszerűbb a természetesnél, ültessük meghatározatlan anyagiságú talapzatukat humusz-gazdag, teremni kész talajba. Adjunk lábaik alá barátságos földet, mely meleget adhat, ha fáznak, és melyre fáradtságukban, a kényelem elkorcsosult formáitól idegenül, örömmel heveredhetnek le pihenni a jellemtelen ég alatt. Most pedig álljunk meg mi is fáradságos munkákban, fújjuk ki magunkat, és gondolkodjunk el egy pillanatra ismét mindazon, amit éppen létrehoztunk. Itt van hát e sajátságos színterünk, e sajátságos térben. Nyilvánvalóvá kellet eddig válnia legalább annak, hogy lehetőségeink mennyire behatároltak, és eszköztárunk mennyire korlátolt, viszont ezzel egyidejűleg, jó esetben, annak is, hogy mégiscsak birtokában vagyunk valamiféle meglepő érzéssel eltöltő képességnek, ha még szabadságnak nem is neveznénk ezt. Több-kevesebb erőfeszítés árán talán, de ha akarjuk gyökereink rettenetes súlyától mégiscsak el tudunk tekinteni, végtelenbe nyúló, történelemhez láncolt kezeinket, jobb menekülési stratégia híján, egymáséba szoríthatjuk, meglepő, paradoxális módon akár, de univerzális törvényridegségünkből, ha egy igen rövid kísérlet erejéig is, kereshetünk, és reménnyel teli önfeledtségben kereshetünk kiutat. Erőfeszítést jelentő önkényes gesztusainkból pedig, örömmel jelentem be mindenkinek, ezen experimentális teremtés-teremtődés következő stádiumába való átléptünk előtt, ezen sorsdöntő momentumban, egyetlen maradt hátra. 0-nak és 1-nek adományozott földünket egy egészen különleges tulajdonsággal fogjuk most felruházni. Fordított csatolást fogunk köztük végrehajtani. Egyelőre erről csak ennyit, ne aggódjanak, ha bizonytalanságot is éreznek, garantálom önöknek, a műveletet már végre is hajtottuk. Most pedig, mélyen tisztelt társaim ez egyedülálló tapasztalatban, igen kedves ismerős idegenek... most valami egészen más veszi kezdetét.

Rendetlenségben. Így hagyták. Derékig érnek a gyomok, fáknak gyökerei és ágai teszik az ösvényeket járhatatlanná, és már-már felismerhetetlenné benne. Az óriás, fémvázú üvegkocka, ami valamikor a természet szeszélyeitől védte, most lyukacsosan és rozsdásan remeg az átsüvítő szélben. Legtöbb helyen az üveg már régen betört, és ahol még megvan, ott úgy csörömpöl, mintha valaki éppen a haláláért imádkozna elkeseredetten. Valamikor a bokrok gyönyörű formákra nyírtan pompáztak, ahogy a sétálót kísérték merengő, vagy éppen bámészkodó baktatásán az egzotikus növények mellett körbe, és gyakran körbe ismét. Most persze minden, ami valaha értékes lehetett, itt elpusztult, nyomát se találná senki, viszont nem is keresi. Ő sem azért jött el.

Itt van hát egy torz, elvadult, elfeledett maradványa egy valamikor gyönyörűségteli kertnek, ami nagyon gondosan volt kialakítva, egyetlen célt tartva szem előtt e folyamat alatt. Egyetlen élőlény elkápráztatása. Egyetlen élőlény öröme mindaz, amit e monumentálisnak nevezhető rothadék, ez a lélegzetelállító omladozó roncs, mielőtt ezzé vált volna, szolgálni hivatott. És valóban, a bokrok susogva köszöntek, a fű, hogyha rálépett, talpát oly selymesen simogatta, mintha azt minden igyekezetével tenné, a fák lombjai koronát és virágot hajtottak, vagy friss zöld levelet hullattak úrnőjüknek, ahányszor ő látogatásával megtisztelte őket. Legalábbis úgy tűnhetett. Itt van most benne ő is. Ugyanazt a lenge nyári ruhát viseli, amiben legjobban szeretett itt szaladgálni vagy heverészni. Mindig nagyon meleg volt itt. Most a szélfúvásban teste libabőrös, és ajka cserepes, vékonyka szőrszálai meredeken állnak meztelen karján. Üres tekintettel indul. Vigyázva lépi át a kitört ágakat, gyökereket, sűrű burjánt, gépiesen hajtja félre az akadályozó ágak hideg és barátságtalan seregét. A kert közepén szobrokkal körülvett szökőkút rejtegeti indák mögé repedései élét. Víz már régen nincsen benne, a fölötte levő ablakok nagy része betörve, a szilánkok ott hevernek, ahova valamikor kívánságoktól nedves tekintetű, mosolygó látogatók hajították pénzérméiket, hosszan, és kissé kábultan élvezve, ahogy a remény gondolata újra meg újra felkelti azt a bizonyos bizsergést, amely kétségtelenül a legfelsőbb helyet tartaná, ha az életnek valóban fokozatai lennének. Belép a körbe, leül, és egy méretesebb szilánkot kezébe vesz.

0 a lámpa alatt üldögél, 0 a porba rajzolgat, 0 a fákon mászkál és gyümölcsöt gyűjt. Négyzetünk mindkét oldalán gyönyörű szép pázsit nőtt, bokrocskák, fák emelkedtek a földből egy-egy éjszaka alatt. Éjszakának nevezzük azokat az időintervallumokat, amikor szereplőink nyugovóra térnek. Lámpáikat ilyenkor eloltjuk, és engedjük, hogy álmaik őszinte és tiszta erejével világaiknak életerőt adhassanak. 0-nak eledele magasban, fák erős ágain terem, dús lombozat árnyékában. 1-é a talajhoz közel, annak biztonságában és melegénél. 0-nak gyümölcseit erős héjuk rejti, 1-é puha és finom, gyengéden kell bánni velük, különben szétfolynak. 0-nak, ahogy 1-nek is, növényei minden nap friss hajtással, virággal, majd gyümölccsel ajándékozzák meg gazdájukat. 0-nak fái és cserjéi első pillantásra rendszertelenül nőnek egymástól kisseb vagy nagyobb távolságokra, ám, még ha ezt ő maga sem tudja, ezek a távolságok, ez a különleges elrendezés korántsem nevezhető véletlenszerűnek. 1-nek cserjéi és fái nagyon szép és otthonos köralakzatot formálnak, amennyire lehet szabályosan, de mégsem teljesen izgalommentesen, apró szeszélyes ágacskák lázadó kinövéseivel és kanyarodásaival tarkítva. 1 minden nap körbejár, lombokat és törzseket simogat gyengéden, meggyőződik róla, hogy mindük egészséges és erős. 0 az ágakon himbálózik, legszívesebben egyre csak magasabbra és magasabbra mászna rajtuk. Valahogy most mi is hasonlóan érzünk. Szereplőink életre keltek, önálló kis rendszerré válnak apró terükön belül és vele együtt, egyik tettük, egyik jellemvonásuk megköveteli a következőt, támogatásukra minden mozdulatnál kevesebb a szükség. Elégedettek vagyunk? Valamennyire igen, és tulajdonképpen e ráeszmélés is csodálattal tölt el. Vakmerő gondolatom támad. Mi van, ha Isten az embert saját szabadságának kieszközölésére teremtette, úgy, ahogy azt éppen mi magunk is tesszük mit sem sejtő 0-ánkkal és 1-gyel? Valamiről, ami vagyunk, készítjük el az apró modellt, azért, hogy azt a valamit megismerhessük, hogy az ismeret által fölébe kerekedhessünk, végül pedig azért, hogy megszabaduljunk tőle. Mi van, ha az apokalipszis nem is morális romlásunk eredménye, hanem pusztán egy esztétikai szabályrendszer utolsó paragrafusa. Az ige a törvény.

0 egy reggel, reggel lévén az az időpont, amikor szereplőnk álmát befejezte, mi pedig felkapcsoljuk neki a lámpát, szóval 0 arra ébred, hogy fáinak ágai mintha nem nőttek volna ez éjjel. Újra meg újra megvizsgálja őket persze, emlékezni próbál, minél pontosabban próbál emlékezni arra, hogy tegnap mekkorák is voltak ezek az ágak. Eltelik a nap, virág, gyümölcs megadatik, 0 pedig ekkor sem tudja, fái végül nőttek vagy sem. 0 ekkor félni kezd. Ráébred, hogy mindeddig törvényszerűnek tartotta, hogy fáin az ágak minden éjjel, amíg ő nyugodtan, békésen alszik, reggelre hosszabban, vastagabban, erősebben várják, hogy ő mindüket megmászva közelebb és közelebb kerüljön ahhoz, amit nem ismer, amitől fél, de ami tisztelettel is tölti el eközben. Ráébred, hogy e vágyakozásnak menthetetlenül rabjává vált, és ráébred, hogy semmi sem garantálja mindazt, amit eleddig annyira biztosnak tartott. Lehetséges, hogy a fák egy adott ponton túl egyszerűen megszűnnek nőni. Mi persze tudjuk, hogy 0 saját magának, a benne felébredt rettegésnek, kételynek az áldozata. Kellemetlen érzései eluralkodnak rajta, aludni nem tud, és így fái valóban nem fognak nőni. Ellenkezőleg. Cserjéi száradnak, pázsitja sárgulni kezd, levelek hullanak, mindennek illata megváltozik. 0 az őrület határán áll. Értetlenül bámulja maga körül a pusztulást, és azt érzi, hogy hatalmas jogtalanságot követtek el vele szemben. Persze, nem rendelkezik a jogról beható ismeretekkel, ahogy a kisgyerek sem, amikor játszótársa ellopja legkedvesebb babáját és elszalad vele, de mégis bömbölni kezd, mégis a legszörnyűbb elkeseredettséget és kilátástalanságot érzi, azt, hogy valami itt nyilván nincsen rendjén, azt, hogy világa egyszerre csak üres és értelmetlen, hogy képtelen, és mindig is képtelen lesz eligazodni benne. 0 még egyszer felnéz, majd pillantását négyzete szélére veti.

1 a tökéletes idegenség érzésével áll a semmi előtt. Kis világa, melyet oly gondosan ápolt, melyet minden szeretetével szeretett, és amelyért így, maga sem vévén ezt észre, egyre jobban és jobban aggódott, pusztultan áll most háta mögött. Szeretete félelemmé vált, félelme gyilkos kórrá. Arra sincs már ereje, hogy visszanézzen, hogy még egy pillantást vessen romjaira annak, ami mindent jelentett, és jelent továbbra is, hiszen előtte, egy lépéssel lába előtt, felette, és feltehetően alatta is, nincs egyéb, mint a végtelen kiterjedésű semmi. Örökké tartó zuhanás, fagyhalál, éhhalál, ki tudja, egy biztos: nézni, ahogy lámpájának széleken kiszűrődő fénye kisebb és kisebb ponttá válik fölötte. Nem is az ő lámpája tulajdonképpen. Mi köze van hozzá? Együtt éltek egy bizonyos ideig, ennyi. A fák, a cserjék, a fű, a talaj, ezek sem az övéi igazán. Mi az, ami az övé akkor? Élete talán? Azt is épp olyan idegennek érzi magától most, mint bármi mást, mintha az élete sem lenne az övé. De hát kié akkor az élete? Vajon a miénk? Gondolkodjunk csak el, én bevallom, nem vagyok ebben itt egyáltalán biztos. Kié az élete 1-nek? Az hogy megfoszthatjuk tőle, jelenti-e azt, hogy birtokoljuk? Vagy csak annyit, hogy ellophatjuk, mint a világ legértékesebb drágakövét, amit utána eladni úgysem tudnánk. Esetleg feldarabolva. 1 a tökéletes idegenség érzésében áll a semmi előtt. Lassan, nyugodtan előredől. Nem is néz lefele, tekintete egyenesen előremered, mint az alvajárónak, vagy annak, aki mindentől üres.

Nem tudjuk, hogy volt-e már igazi ijedtségben valaha is részük, mindenesetre szívük, mert testük a mienkhez meglehetősen hasonló, annyira hasonló, amennyire ez lehetséges, tehát szívük mindkettejük bordái között akkorát ütött, mint azelőtt valószínűleg soha. 1 és 0, szemtől szemben, a világmindenség peremén, mint szobrok, dermedten állnak. Nem kell különleges betekintés ahhoz, hogy megállapíthassuk, egyikük sem lehet tisztában azzal, a négyzet szélei közül miért éppen azt a pontot választották, amelyiknek élén most vannak, ahhoz sem, hogy konkrétan fogalmuk sincs ebben a pillanatban, hogy mi az, ami a szemük előtt megjelent... 0 és 1 egymás arcát kémlelik. Nem tudják, hogy mi ez. Talán éppen az, amit mindeddig úgy kezeltek magukban, mint Istent. Kellemetlen érzés-e ez számunkra? Nyílván nem gondolunk magunkra istenként, de mégis, sokkal jobban találna e helyzetben a mi szerepkörünkhöz ez a tisztség, nemde? 0 és 1, egy vékony élén az ismertnek és ismeretlennek, egymásba ölelkezve, mint Édenből kiűzött Ádám és Éva, állnak. 0 és 1, 1 és 0. Eltelik néhány pillanat, eltelik több, nem tudjuk mennyi, sőt, azt kell mondanom, nem is érdekel, hogy mennyi. Úgy néz ki, az idő ismét súlyos változáson esett át, de hát miért is lepődnénk ezen meg, hiszen világok ütköznek össze. Szereplőinkben lassan tudatosul, hogy semmiféle zuhanás nem lesz. Úgy tűnik, menekvés nincsen, illetve talán mégis van, csakhogy egyáltalán nem úgy, ahogy azt eddig elképzelték volna. Egyensúlyt tartani viszont egyre nehezebb, 0-nak ágtornászáson edzett izmai megfeszülnek, 1 pedig erősen belekapaszkodik. Valamerre hamarosan dőlni kell...



Rendíthetetlenül! Így szeretlek téged. Amióta Tükhé szeszélye másodszor is elválasztott minket, emléked világom mérlege. Tudnod kell, hogy kéregetnem lehet itt a szerelmet csupán, nem az övékét persze, az enyémet tőlük. Körülöttem az angyalok is annyira bukásra ítéltek, akárcsak én, reményteljes óráimban Főnixként látlak. Legtisztább utolsó éjszakánk: tágra tárt karokkal levitálsz, fényed belepi a gyár rozsdás termét, sikolyod az összes hang, árnyékom a történelem. Amikor először léptem e szűznek aligha nevezhető földre, mindennek kevesebb volt a jelentősége, mint amit álmaim labirintusának mindszer újabb kanyargói a maguk homályában felfedni tűntek volna. Azóta az áramkörök saját képemre formálták. Ricsajló útjukon az egyetlen, ami e szervezetet mégis, valamiképp kiváltságossá teheti, a lehetőség, hogy olykor hozzád hasonlíthatja magát ezen a barbár nyelven, mely azt zúgja fülembe, hogy én vagyok az idő. Elképzelek most mindenkit, akit ismerek, látszólag értelmetlenül ugrálva ki és be, kozmosz és káosz határai között. Ekkor jut eszembe, hogy mennyire hiányzol nekem. A feledés oly idegenszerű, hogy fizikainak kell lennie. Mit jelent megsemmisíteni egy információt, egy fájlt, egy foldert, átrendezni egy bináris kódot, mi a különbség egy hipnotizőr és egy profi hacker között? Tudom, hogy így volt a legnehezebb. Tudom, hogy így volt a legfájdalmasabb, legkínosabb, legelcseszettebb az élet. Írónak szegődtél párjául, kedvesem. Nem tudom, most hol vagy, de talán majd egyszer még rám gondolhatsz, ha lekopik körmödről a lakk, kiesik a kontaktlencséd, felcsúszik a melltartód, otthagyja sarkát a cipőd. Mert én te voltam, és az idő nálad maradt.

Visszatérek hozzád.



[Képek: a szerző rajzai]