Bérhalmi Angelika


KÖNYVÍZELÍTŐ


Titkos történeteink



Pilinszky írja valahol, hogy minden (nagy)regény igazából kb. a századik oldal után kezdi el függetleníteni magát a szerzőtől, kezdi el írni önmagát, kezd el működni, magára találni, önállósodni, az önmaga életét élni, önálló létezővé válni stb. – ámde ne ragozzuk ugye, mert egyrészt fárasztó, másrészt az író közreműködése (ami jóval több közreműködésnél) nélkül az egész eleve nem jöhetne létre, harmadrészt Pilinszky sem tévedhetetlen (már csak azért sem, mert mit lehet tudni, hogy egy írásmű valóban az első leírt mondattal kezdődik-e, vagy hogy az első mondat volt-e leírva először, nem-e esetleg csak később lett első helyre emelve, vagy egyik-másik rész mikor és hol és miként találta meg helyét az egészben, netán az egészen kívül).

Titok titok hátán.


[Saját nyelv, avagy konok faszfej]

A Párhuzamos történetek mondat- és szövegszerkesztésileg a szokottól eltérően szövevényesebb textúra. A szavak, mondatok, szövegegységek néhol idegesítően aprólékos kézimunkával szövik át meg át egymást, többszintű, párhuzamosan (szó szerint olykor huzamosan, több oldalon át egymással párban) futó történetszálak gabalyodnak egybe (nem össze!) egyszerre szétválaszthatatlanul és szétválaszthatóan.

A minuciózus építkezés itt nem is az első százvalahány oldalt veszi igénybe, sőt emészti fel — szövegszinten is — önemésztő módon, hanem majdnem a második kötet egyharmadáig tart. Onnantól a szerző belendül, a görcsös formakereséstől visszatalál önmagához, az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve nagyszabású-nagyvonalú, a szavak, mondatok, szövegrészek, egyáltalán a nyelv már korábban megtalált öntudatába-öntudásába nagyobb bizalmat fektető történetmondásáig.

Nádas Péter ebben a regényében azokon a pontokon, szakaszokon, fél vagy negyed szakaszokon (ne szűkítsük tovább a kört) a leginkább önmaga, sőt felszabadító-szórakoztató, amikor egészen egyszerűen leszáll a nyelvről, nem próbálja meg kontrollálni, netán zsarolni, mindenáron kézben tartani, hanem (és erről neki, mármint Nádasnak, hatalmas tudása van!) inkább alárendeli magát neki, nem is, mellé rendeli magát, ha szabad így mondanom, vagyis zseniális módon (valódi beszélgetőpartner módjára) szóba áll vele, és engedi a saját maga feje szerint megnyilvánulni. Ameddig engedhető, ameddig nem kebelezi be. Egyik a másikat.

A féltés (bibliai nyelven, mert ez azért nagyon idefér: féltő avagy féltékeny szeretet), érzésem szerint, az egyedi, a nádasi, a saját nyelvnek szól. És nem is író az, aki ne próbálná meg valamilyen módon kisajátítani a nyelvet. A sajátjává, a magáévá tenni. Ám a nyelv trükkje, revánsa éppen az, hogy legyen bár valaki a legegyedibb, legösszetéveszthetetlenebb megszólaló, állandóan számolnia kell a nyelv önnön igényeivel, sőt preferenciáival-pretencióival, a nyelvével, amely – paradox módon – akkor adja magát (oda vagy meg) leginkább valakinek, ha nincs kényszerítve, brutalizálva, le- és elnyomva, kézben tartva, uralva.

És vice versa.

Az író akkor adja magát (oda vagy meg) leginkább a nyelvnek, ha nincs kényszerítve, brutalizálva, le- és elnyomva, kézben tartva, uralva.

Ki ne imádná, főként nőként, vagy buziként, vagy akármilyen szerzetként akár, ezt a rámenős huzavonát.

A nyelvét és a nyelvismerőét.

Konok faszfej.

Makacs picsa.


[Elkérdéstelenítés]

Nevezzük így a kérdőjelek használatának megkérdőjelezetlen gyakorlatát, amely sok esetben a kérdést megválaszolhatónak, vagy immár megválaszoltnak tekinti, ám annál kevésbé megválaszolandónak. Azaz kérdés mivoltában azonnal törli is, vagy legalábbis viszonylagosítja. Hiszen minden kérdés már a feltevése pillanatában akarva-akaratlan implikálja a választ, vagy feltételez valamilyen választ, olykor már-már agresszíven betájol, sínre állít a választ illetően, akkor meg hogyan lehet autentikus kérdés. Szándéka ellenére elkérdésteleníti önmagát.

Nádas huzamos pártörténeteiben nincsenek kérdések. Helyesebben mondva kérdőjelek. Ami egész más. Merthogy a kérdés nem kérdőjel kérdése. A kijelentésekként ható mondatok a maguk nyers brutalitásában mégis kérdést kérdésre halmoznak.

Kérdés kérdés hátán.

Auschwitz után (ha egyáltalán utána vagyunk), viselkedési és érzelmi kultúránk éppen ezen alaprétegéből fakadóan, mintha csupaszabbak lennénk. Másképp funkcionálnánk, rejtőzködési, öntakargató technikáink ellenére, vagy pont ezek miatt, elrejtőzhetetlenebbül, kitakartabban – lepleződünk le. Nagy nyíltságunkban mindenek vagyunk, csak nyíltak nem.

Nyilvánosnak vélt történeteink nem is oly magától értetődő nem-nyilvánvalósága.

Nem-nyilvánosnak vélt történeteink nem is oly magától értetődő nyilvánvalótlansága.


[Szappanopera, avagy gáncs és giccs]

Olvasás közben (mikor is máskor persze) végig az volt az érzésem, hogy nem is csak szöveget olvasok, hanem egyszersmind filmet nézek. Film pereg a szemem előtt. Nem utolsósorban szappanopera. Mi van, ha Nádas gáncsoskodó jókedvében szándékosan beleírta e számos regényhagyományt és –formát felölelő művébe ezt a giccset is, vagy amit általában öntudatlan egyszerűségünkben, vagy tudatos agyonbonyolítottságunkban, annak nevezünk.




Fotó: Bartis Noémi