Adorjáni Panna


Habakuk

képzeletbeli bátyja


Habakuk képzeletbeli bátyja és az én valódi szerelmem Leontin volt, aki megtanított mindkettőnket a fellegek felett repülni. Világos este volt, Leontin egy lemezjátszó mellett kuporgott, mindegyre egy hallgathatatlan Mozart-hegedűversenyt fülelve. Ezt én magam játszom, mondta nekem, aki éppen megpróbáltam észrevétlenül elosonni mellette, mivel mindenki azt rebesgette róla, hogy tüzet köp és soha nem alszik. Leontin azonban kiegyenesedett, s csóré testét az orrom elé tolta. Akkor csodálatos szoborrá meredtem, s kemény testemben visítozni kezdett a lélek, riadt kacérsággal. Leontin felemelt az égbe, s megígérte, hogy elvisz a bálba, ahol magam láthatom Hamupipőkét, amint pipellője beleragad egy ottfelejtett rágógumiba. Leontin tehát gyengéden tartott karján, s megdöbbentő gyorsasággal súgta fülembe a bonyolult tánclépéseket, nekem, aki soha nem látott még táncot. Fél szememmel Hamupipőkét lestem, aki bosszantóan szép volt, mentes mindenféle jelzőtől, amit a mesék ráaggattak. Idősnek tűnt, majdnem harmincévesnek, s mély hangon énekelt, miközben percenként váltogatta partnereit. Mindeniket egyformán szerette, fiatalok voltak és szájuk szélén csorgott le a szenvedély, könnybe lábadt szemekkel néztek Hamupipőke bugyogó melleire, mint valami száz-csodára. Én csak forogtam engedelmesen, Leontin pedig szép nyugodtsággal szavalta a tánclépéseket, olyan egyszerűen, hogy egy lépést se vétettem el. Hamupipőke pedig mindegyre félrelépett, s kedvére változtatta át az ezeréves múltú forgásokat girbe-gurba csavarodásokká. Nem táncolsz vele, kérdeztem Leontintól szégyenlősen, mert észrevettem, hogy Hamupipőke éles villogásokat lövell felém rózsaalakú szeméből. Amikor válaszul két lépés körülményes leírása között Leontin azt mondta, hogy dehogyis, hiszen borzasztó táncos, akkor éppen olyan közel voltunk Hamupipőkéhez, hogy azonnal sírásra szerettem volna fakadni, s térden állva kérni a nemes nőt, hogy fogadjon el engesztelőáldozatul Leontin bűnéért. A tánc azonban változatlanul folytatódott, minden mesék legszebbje pedig éppen Habakukot szorította zsaroló szerelemmel a mellére, s legnagyobb meglepetésemre el is tűntek a kastély egyik zugában, talán hogy jobban szemügyre vegyék a cipőcskét, amely az elmesélendő események borzasztó intrikusává vált. Akkor Leontin már valahányadszorra vágott bele hozzám intézett szerelmi monológjába. Nem átallotta ezerszer is elmondani, végtelen türelemmel. Egykedvűen mondtam igent arra, hogy tiszta szívvel tudom viszonozni szent érzéseit, melyeket irántam táplál (nagy harsogással és férfiúi büszkeségének díszes alábbhagyásával). S akkor vettem észre, hogy a csodálatos Hamupipőke újra táncol, most talán még szebb, még nagyobb és még öregebb, ruhája olyan hatalmas, hogy mindenkit lesöpör a parkettről, így minket is, Leontint meg jómagamat. Aztán Habakuk fölkérezkedett hozzá a következő táncra. Kíváncsian lestem a pipellőjét, mert biztos voltam benne, hogy legalább 43-as lába van, ekkora formátumban azonban ez is kicsinek számított. A gyors tánc során Habakuk merészen emelgette az asszony szoknyáját, a harisnyakötő is kilátszott, majd a csipkés úri alsónemű, majd a köldök a maga szégyentelen pucérságában, de tovább már nem lehetett belátni Hamupipőke titkaiba, mert a ruháját ügyesen összefűzték dúlt keblei alatt. Ami felette lihegett, az már csak a Habakuké volt, én azonban megböktem Leontint, s együtt bámultuk (én megrökönyödve, ő meg feszengő apátiával), hogy a királynő mezítláb táncol, nagy lábujjai húsosak és kívánatosak voltak, büszkén kopogtak, ritmusos melódiában, miközben Habakuk otromba csizmája puhán csattant a padlóhoz, lábujjhegyen, alázatos némaságban. Dühösen kiszaladtam a bálteremből, s láttam, hogy egy kisebb és jelentéktelenebb Hamupipőke ugyancsak kifele szalad, sírós szemekkel, ahogyan a mesékben olvasni lehet, s kecsesen maga után szeretné hagyni jobb pipőcskéjét. A nagy szuszogásban ez a bizonyos Hamupipőke majd orrabukott, ahogy ugrálva kilépett az illető cipőből. Kissé távolabb aztán annak rendje s módja szerint a földhöz csattant. Ott kipukkadt, s eltűnt a sötét éjszakában. Közben tizenkettőt ütött az óra, bent folyt tovább a tánc, Habakuk szerelmes förtelme az igazi Hamupipőkével, akiről most már tudtam, hogy mit sem tud a meséről, se rólam, se Leontinról… ó, Leontin pedig azidáig elrepült, s mivel az én szívemet is dobogtatta valami üres fájdalom, elrepültem én is. Kerestem Leontint meg a történet elején említett lemezjátszót, benne hallgathatatlan, de mégis evilági Mozart-hegedűversennyel. Ám minduntalan hátralestem, hogy nem bukkan-e föl a rémséges estimese forró fellegeiből maga Habakuk is, aki pedig mindig hűséges volt hozzám.





Fotó: Bartis Noémi





Láng Orsolya















Kalendárium 
 
Január 
Szobád falán penészvirág nyílik.
Lángrózsa jégvirágot hervaszt.
Lakásodban új bútor fényesül: az év.
Február 
Halkan folyik a vízöntő tenyeréből a gleccser.
Március 
A levegőt még nem tudod tüdőre szívni.
A szíved egy újszülött ráncos talpához hasonlít.

Április 
Pubertáskorát éli a zöldfülű rét –
pitypangokat pattogzik a fű
és a rügy megnyitja hüvelyét.

Május 
A szél ujjbegye alatt lúdbőröző folyó.
A pillanat padlóra ejtett ingeink gyanánt
gyűrődik össze hirtelen.

Június 
Nézi új lombját a fa
az olvadó ég foncsorában.
Árnyéka nincs (akár az angyaloknak):
dicsfénye pont fölötte áll.
Július 
Az utak fölött pára remeg,
s te az aszfaltként gőzölgő vízre lépsz.
Augusztus 
Oroszlánok és papírhajók.
A forróság 1000 fogú, a melegség kezes.
Világvégek és feltámadások kereszttüzében oltsd magad.
Szeptember 
A testeken átsüt a nap.
A tárcájában őrzött röntgenfelvételeken

áttetszőek vagyunk.
Október 
Mélabú, a te hajad vattacukor illatú.
Hull a táj, mint megannyi őszi cserebogár.
Sokasodnak az ősz telkei, ó, kikericsek méregkelyhei!
November 
Vitrinében csontvázak ragyognak, halott fecskék nippjei.
December 
Az utcán elkapott tág tekintetek.
Amint ünnepre fent kedvvel megcsodálják
a neurotikusan rángó fényeket.


Fotó: L. O.




Baló Levente



Ajtón kívül

































































Folyton-folyvást ajtókon megyünk be, ajtókon lépünk ki, hogy aztán újabb ajtókba ütközzünk, kopogtatunk, kilincselünk...

Baló Leventének szemlátomást nincs kedve kilincselni, elhiteti magával, és persze velünk szintén igyekszik elhitetni, hogy kilincselésre semmi szükség, az élet szabad, fesztelen, kötöttségek nélküli szemlélői lehetünk,

[Az egyik, iszonyú szerencsésen az elpuskázottság és kidolgozottság határán egyensúlyozó képen a kislány nem azért fogja a kilincset, mert be akar jutni valahova, ki se azért lépett, hogy még fel se szusszanva, ki se fújva magát (vajon mi történhetett bent?) mindjárt egy másik ajtóba botoljon... Habár a fényképezőgép tolakodó lencséje mintha megtorpanásra késztetné... Az elkapott pillanat mégis inkább tapintatot sugall. Mint egy lopott csók. Amiről eldönthetetlen, hogy ki adja kinek...]

vagy legalábbis azt, hogy vannak pillanatok (és hát nincsenek?!), amikor az ajtókat magunk mögött avagy nyitva hagyhatjuk... Hogy van kötetlen életforma.

Vidék versus város?

Ez így túl szimpla lenne, már csak azért is, mert némelyik fotó nagyvárosban készült; itt BL a figyelemnek ugyanazokat a spontán technikáit működteti, amikor elkattint egy-egy képet: nem is annyira a kép egésze, mint valamely, olykor nehezen, hosszas keresgélés után felfedezhető, kívül eső részlete alkotja a látvány értelmi-érzelmi centrumát... Mintha csak a nézőre lenne bízva, hogy mit tekint, tekint-e valamit a maga lelki-szellemi beállítottsága, netán esztétikai ízlése, szakmai felkészültsége szemszögéből központinak, kiemelkedőnek...


¤


A legtöbb képen magunkon, azaz házon, ajtón kívül vagyunk. Ám magunkból kilépni, akárcsak egy ajtón, nem is olyan könnyű! Hiszen mi minden megköthet: megszokás, kényelem, beidegződés, megélhetés, szerelem stb.

Baló Levente, legalábbis e képek tanúsága szerint, ha magából (preferenciáiból, reflexeiből) képtelen is kilépni, mint egy ajtón (ki képes?!), kifejezetten utálja a kötöttségeket, ki nem állhatja a zárt tereket, s nincs kizárva, hogy akkor is a folyamatos kintlevés/kintlétel mellett döntene, ha a megélhetése forogna kockán... Avagy éppen ez a megélhetése? Szerelme?



(Dankuly Csaba: Szabadtéri bóklászások)




A válogatás a kolozsvári FOTOmART Galériában február 9-én, 18.00 órakor megnyíló kiállítás anyagából készült