k.kabai lóránt


hideg


és van, hogy nem tudok elaludni a saját hangomtól; éjjel

félálom doktornő kérdez, válaszolok, s mikor tudatosul, hogy

pusztán az agyam teszi föl a kérdéseit, nemcsak a doktornő

tűnik el, hanem a dilemmái is („mérgem, mérgem, kedves

férgem, ki a legszebb a vidéken?”) — hagyjam csak a fagyos

szavakat másra.



egész jól elvagyunk


„felejteni tilos” — mondja a hátsó utas. „apád faszát — vágom

rá —, felejteni lehetetlen, holott muszáj.” „anyád picsáját” —

pattan föl, de leültetem: „ha valamit tényleg el akarsz felejteni,

úgyis megjelölöd, nevén nevezed, és ezzel máris helyet adtál

neki az emlékezetedben — úgy tetszik, nem tűnik el semmi

sem, holott felejteni muszáj lenne, különben…” „különben

rábasztál, kis barátom. nem is létezem, még amikor beszélek,

akkor sem — riogat a túl könnyen tovatűnő részleteivel —,

jelenlétem pusztán könnyen múló, bár irgalmatlan illúzió. írd

meg, és el is felejted.”



fogpiszkáló


hazátlan bitangnak még csak kuss sem lehet a neve.




















küszöb


és amikor nem tudok elaludni a saját hangomtól, előfordul,

ahogy mint a hústűket, melyeket általában csak

süteményszurkálásra vagy kiszámítottabb, rigorózus esetekben

húsok összetűzésére használnak, akkurátusan a kézfejembe,

majd a körömágyba, végül pedig a köröm alatti puha, lüktető

húsba szúrom, zsibbad a jobbom, hadd érezzem, fájjon

egészen, és aztán tűnjön el, elképzelek, csak úgy, ezt meg azt.



savószín égbolt


mondatkezdő nagybetű, talán az ösztönöm nem látszat csupán,

alany, állítmány, ha az emberek repülni tudnának, egyeztetés,

csipetnyi bővítményezés, már nem is akarnának olvasni,

nyílegyenes grammatika, áttetsző szemantika, az „én” pusztán

egy szintaktikai jelölőeszköz, üres retorikai játék, vessző,

amennyi dukál, pontosvessző, csak ha muszáj, kezelhető nagy

levegő, és végül mondatzáró pont, sőt felkiáltójel; magának-

való-lét. de hátha mégsem úgy volna.



Kép: a szerző rajza




Elsősorban emberekkel dolgozunk”

Csóg Szidónia interjúja a Nappali Menedékhellyel


Hogyan született a Nappali Menedékhely irodalmi-művészeti portál?


A Nappali Menedékhely egy hirtelen nekibuzdulásból, majd sok-sok apró tevés-vevésből – beszélgetésből, szóváltásból, lelkesedésből, sértődésből, légből kapott ötletből, komoly vagy komolykodó tervezgetésből-szervezkedésből –, vagyis úgy és mind-mind olyasmiből született, ahogy és amiből általában az ilyen vagy hasonló jellegű vállalkozások születnek. Néhányan azon kezdtük el törni a fejünket, hogy jó lenne megmutatnunk némely szerzeményünket a folyóiratközlés körülményességeinek megkerülésével, de úgy, hogy rendesen megszűrjük, szerkesztjük a közlésre szánt anyagot, akárcsak egy önmagát és közönségét komolyan vevő szerkesztőség. Eleinte kizárólag saját írásokat szándékoztunk feltölteni, aztán átváltottunk tágabb mozgástérre, mivel voltak jelentkezők, akik – látván, hogy mit művelünk – szintén szerették volna hozzáadni a munkánkhoz a magukét (konkrétan: írásokat adtak/küldtek nekünk). Később vettük a bátorságot és megszólítottunk szerzőket, kértünk tőlük szövegeket, képanyagot. Máshol még nem publikáltat! Az volt a fantasztikus, hogy az esetek túlnyomó többségében örömmel elfogadták a „felkérésünket”, meghívásunkat, sőt velünk együtt dolgoztak a közölendő anyag „csomagolásán”, az oldalon megjelenítés mikéntjén (tördelés, képanyag beszerzése, szerkesztése), habár egy köszöneten kívül semmivel nem tudtuk (még most sem tudjuk) honorálni a fáradozásukat, munkájukat.












Miért Nappali Menedékhely? Számomra művészi hitvallást/életszemléletet is idéz a megnevezés...


Az 1990-es években létezett egy kitűnő művészeti és irodalmi szemle, a Nappali Ház. Nagy vakmerőségünkben ennek mintájára szerettünk volna (és szeretnénk) valamit alkotni, ezt követni, ennek a nyomvonalában haladni, amennyire a tehetségünkből telik és a lehetőségeink, körülményeink megengedik. Másrészt valami napfényes, tágas térről ábrándoztunk, legyen az akár virtuális, ahol menedékre lelhetünk nemcsak a napi rutin és stressz, hanem a szakmai marakodások elől is, ahol korlátlanul és kortalanul otthon érezhetjük, kibeszélhetjük, kiélhetjük magunkat, és ahová másokat is meghívhatunk, befogadhatunk: „hajléktalanokat”, de fedélre (sőt fedezékre, fedezetre) vágyókat éppúgy, mint „berendezkedetteket”, de a kimozdulás kalandjára fogékonyakat – egyszóval egy olyan helyről, ahol kissé fesztelenebbül-esztelenebbül, feszültségektől mentesebben és személyre szabottabban lehet meg-, illetve bemutatkozni, kevésbé hivatalosan, beskatulyázottan.

Az elnevezés egyébként – a benne rejlő széttartó, mégis párhuzamos tendenciákat sejtető volta miatt – többféle nyelvi kódra lefordítható: Bensőséges Társalgó, Hajléktalan Otthon, vagy (a mottóból kiindulva) Földalatti Búvóhely, Vámpírtanya...


Mit jelent a Nappali Menedékhely alapító tagja és házigazdája lenni?


A Menedékhelyet alapvetően négyen találták ki: Dankuly Csaba, Dankuly Levente, Bertók Beatrix és Bartis Noémi. Ők lennének ezek szerint az alapító tagok. Innentől fogva semmilyen különbség nincs köztük és a többi házigazda (Gonzó, Horváth Előd Benjámin, Láng Orsolya) közt. (Legfeljebb minimális, az is inkább csak a gördülékeny működés fenntartása érdekében – úgy mint: főszerk, főszerk-helyettes stb.) A házigazdaság egyfajta szerkesztői státust jelent. De vendégfogadóit és vendéglátóit is. Elsősorban emberekkel dolgozunk: még ha csak egy honlap-közlésre hívjuk is meg őket, vagy látogatnak el hozzánk, ezt mindig megelőzi egy beszélgetés, esetleg vita a szövegek, képek megválogatásáról, és arról, hogy milyen formában jelenjenek meg az oldalon. Szóval sokat nyom a latban mindkét fél személyes szempontja, akár elfogultsága is. Nem beszélve a csapaton belüli nézet- és ízléskülönbségekről. Ezek a szellemi – esetenként szellemtelen – bokszmeccsek viszont végső soron mindig a józan megítélés és a nyitottság légkörében zajlanak, azaz vérremenősségükben is barátságosak; ha vannak is heves összetűzések, alapjáraton a végzett munka szeretete a meghatározó.












A Nappali Menedékhely szemléletformájában: egyedi, kortalan és korhű. Hogyan sikerül reflektálni az egyediségre, kortalanságra és korhűségre? Mennyire tudatos és tudattalan ez a folyamat?


Az egyediség nehezen megfogható valami. Lehet, hogy lehet tudatosan törekedni rá, ám nem biztos, hogy azt éred el. És lehet, hogy nem törekedsz rá tudatosan, mégis valahogyan eléred. Nyilván tudatos és tudattalan összetevőkből áll, alakul, épül (esetenként akarva-akaratlan leépül). Ha valamit elkezdünk, valamire vállalkozunk, a tudatosság, tervszerűség mellett mindig vannak tudattalan, tervezetlen tényezők, meglepetések, csodák, balesetek. A cél számunkra az, hogy különböző korú és korból származó szerzők/művek kerüljenek egymás társaságába látszólagos rendezetlenségben, azaz mintegy egyenrangúként (vagyis mindaz, ami olvasmányainkból és a jelenvaló világból spontánul körülvesz minket), a kor- és korszakhatárok átjárhatóak, de ütköztethetőek is legyenek, a régi újszerűségre, az új pedig valamiféle régiségre tegyen szert, helyet találjon magának…

A hiányt is megpróbáljuk a hasznunkra fordítani, abból is építkezünk: pl. ha épp nincs kéznél egyetlen szerző sem (ami eddig elég ritkán fordult elő), akkor gyorsan „meghívjuk” valamelyik házigazdát vagy partnert, hogy – ha már túl sokat szerepelt a saját neve alatt – bukfencet vetve álneves szerzővé változzék, és írjon, fordítson, fényképezzen, „nekünk” valamit. Egy ilyen átlényegülés, ugye, szintén hozzájárul az irodalom és a művészet gazdagodásához; de egyben az öngazdagodáshoz is.


A Nappali Menedékhely irodalmi-művészeti portálnak a szerkezete rendkívül nyitott.
a. a Vendégeink névsorában Cortazár, Horatius és Rilke neve is ott található a kortársak neve mellett, így idősíkok találkoznak...

b. a Terepszemle gazdag műfajskálája talán összetettségében válik végtelenné...

c. a Kijáratok rovat : újabb végtelen...

*Ez a nyitott szerkezet önmagát strukturálta, vagy így álmodtátok meg?
*Külön cél, hogy műhelymunkára, kreatív írásműhelyre ösztönözzétek a látogatókat? Illetve ez is mennyire tudatos/tudattalan/mennyire (aktuális ) kihívás?












A blogolás, honlapozás a korlátlan lehetőségek terepe... Legalábbis az internet ezt simán el tudja vagy be tudja nekünk adni. Ezért ezen a téren inkább az önkorlátozás a nehezebb feladat, a nagyobb kihívás. A Vendégeink névsora annak függvényében bővül, gazdagodik, hogy kiket tartunk érdemesnek meghívni (beleértve múltbeli szerzőket is!), vagy a felkéretlenül jelentkező szerzők közül (beleértve a múltbelieket is!) kiket érdemesítünk közlésre. Ehhez hozzátartozik, hogy ilyen vagy olyan okokból (mert mondjuk nem tudunk tiszteletdíjat adni, vagy mert a felkért szerzőnek épp nincs friss írása, netán elérhetetlen) nem mindenki megy bele a buliba, ez pedig a névsor szegényedéséhez vezet. Az önkorlátozáson kívül tehát más korlátozó tényezők is hozzásegítenek a végtelenség illúziójának elkerüléséhez... A Terepszemle műfaji összetettsége, sokirányúnak tűnő szórtsága a számtalan címkézési lehetőség miatt keltheti a végteleníthetőség látszatát... Ám itt is ügyelünk az arányokra: a merev műfaji behatárolást feltétlenül kerülve minden esetben legfeljebb egy-két laza címkét alkalmazunk, az olvasók megítélésére bízva a műfaji behatárolást, a kategorizálás műveletét – ha egyáltalán szükségesnek vélik végrehajtani. A Kijáratok menüsort tetszés szerint vég nélkül (már ameddig ugye a blogrendszer engedi) bővíthetnénk, viszont ezzel rögtön meg is fosztanánk az érdekességétől (egyediségétől?). A logók egyike-másika (pl. Látó, Műút, Echinox) kölcsönös megállapodás eredményeként, csere révén került fel az oldalra, a többit meg elkértük, nem tettük ki csak úgy, saját elhatározásból. (Esetleg egyet-kettőt na, de remélhetőleg az érintettek nem haragszanak ránk ezért.) Számunkra ennek is van egy marketingje. Aztán meg mindig jó, ha egy épületen vannak kijáratok, így hát a szűkösség, bezártság-érzés elkerülése végett mi is nyitva hagyunk (felejtünk?) néhányat...

Nem tekintjük külön célnak, hogy műhelymunkára ösztönözzük a látogatókat, a jelek szerint ugyanis magának az oldalnak van egy munkára ösztönző kisugárzása. Ez több esetben is bebizonyosodott: pl. nem egy olvasónk a Menedékhely „lapozgatása” közben kedvet kapott az írásra, el is küldte nekünk kész szövegét vagy szövegeit, ezek néha sikerültek, máskor kevésbé sikerültek voltak, de mindenképp tele friss, alkotó energiákkal; vagy amikor a 18+ „számot” állítottuk össze, nemcsak irodalmárokat hívtunk meg, hanem irodalmon kívülieket vagy annak peremén tevékenykedőket (bloggereket) is, akik mégis egy íróember elhivatottságával álltak hozzá a témához, és nem is sikertelenül.

Az alagsorunkban található MűHelyünk elvileg mindenki előtt tárva-nyitva áll a közös munkára, ámbár eredetileg belső megmérettetés céljából hoztuk létre (Vitus Ákosé az érdem, aki egy beszélgetés során javasolta, hogy legyen a Menedékhelynek egy ilyen, a csapattagok közti erődemonstrációnak helyet adó részlege). Sajnos egy ideje ellustultunk, az Alagsorba nemigen járunk le lazításképp pingpongozni egyet. De még le fogunk. Mert még vannak kijátszatlan húzásaink!












Fotó: Moving Terrorist





Marius Nenciulescu



Senki nem fog közelebb jönni


Összegyűltek mind az asztal köré beszélni nekem,

de én nem tudom, nem tudom érteni.

Senki nem fog közelebb jönni

a félelmetes állathoz, senki nem fog hozzáérni

fénylő szakállához!

Ez a hely mámora, ahol vagyok

és

minden lépésnél látni:

érett gyümölcsök

várnak csendesen tenyerembe hullni.

A légben a nap sugarai,

az úton a nap sugarai!...



Te jössz, én jövök


Te jössz felém,

én jövök feléd – így kerengünk,

a pillanat óriássá nő,

óriássá,

ezer darabra törik szét

és mindketten ülünk egy asztalnál,

a kávézóban csendes zümmögés,

én elnézlek,

te elnézel , hogy

töltöm csendben,

de annyira csendben,

pohárba az édes likőrt,

hogy látod, a kéz

ottmaradt függőn –

a tőle függő üveggel.




Két angyal


A mező hangok nélkül,

szétszórtan legelő lovak színébe vegyül,

még égő tüzekkel lábaiknál

és én,

az országút mentén,

tekintetemmel keresvén

két angyalt:

egyiket a fűben, oldalt

s a másikat valahol, mögöttem.



Mint egy guruló gyümölcs


Mint egy guruló gyümölcs, feltűntél utamon

és pillantásaim belédszúródtak,

visszafordítottak hirtelen. Harcra készen,

mutatni készen ügyességed.

Így ismersz,

így akarlak ismerni, nemes test!

Hogy ott legyek leheleted szelében

és egy meleg csókkal belédhatoljak

és magamévá tegyelek!

A másodpercek repülnek, zsebünkbe esnek,

egy ágról ami még leng

kiváncsian méreget

egy helyes madár, rajta sárga szandál.



A poháron ülő nap


A hegy szívében, egy faasztalnál

én, és velem te.

Első randi, frissen érkezettek.

Mosolygunk.

Aztán elkezdünk szépen nézni:

körben a pázsit,

a fenyők,

az út, ahogy az első kanyarban eltűnik,

az ég...

És a nap,

ami a poháron megül.

Az övé is már teljesen.

Ó, rövidesen, nagyon rövidesen

ugyanígy lesz majd velünk.


Barabás Benedek fordításai



Senki nem fog közelebb jönni


Mind idegyűltek az asztalhoz, beszélni hozzám

de én nem tudom, nem tudom megérteni.

Senki nem fog közelebb jönni

a rémséges állathoz, senki nem fogja megérinteni

fényes szakállát!

A hely mámora ez, ahol vagyok

és

minden lépésnél látni lehet

amint érett gyümölcsök

várakoznak fegyelmezetten, hogy tenyerembe hulljanak.

Napsugarak a levegőben,

napsugarak az országúton!...



Te jössz, én jövök


Te jössz felém,

én jövök feléd – így, megfordulunk,

a pillanat megnő óriásira,

óriásira,

ezer darabra törik

s ketten egy asztalnál ülünk,

a kávézó halkan döngicsél,

én nézlek,

te nézel, amint

halkan töltöm,

de olyannyira halkan

a pohárba az édes likőrt,

hogy a kezem, lásd,

úgy maradt, felfüggesztve –

a tőle függő üveggel.



Két angyal


A hangtalan mező,

szétszórtan legelő lovak színeivel átitatva,

a még égő tüzek lábaik alatt

és én,

az út mentén,

tekintetemmel keresve

két angyalt:

egyiket a fűben, oldalt

és a másikat valahol, a hátam mögött.



Mint egy elgurult gyümölcs


Mint egy elgurult gyümölcs, kerültél utamba

és beléddöfődött pillantásaim

rántottak vissza hirtelen. Harcra készen,

készen arra, hogy megmutasd nekik ügyességedet.

Így ismersz meg,

így akarlak megismerni, nemes test!

Állni légzésed ostromát

és forró csókkal beléd hatolni

és magamévá tenni!

A másodpercek röpülnek, zsebeinkbe gyűlnek,

egy még ringó ágról

kíváncsian bámul

egy sárga szandálos, tetszetős madár.



A poháron elnyújtózó nap


A hegyek szívében, egy faasztalnál,

te meg én.

Frissen érkezettek, első kiülés.

Mosolygunk.

Aztán visszafogottan körültekintünk

a közeli rétre,

a fenyőkre,

az első kanyarban eltűnő útra,

az égre...

És a napra,

amely a poháron elnyújtózkodott.

Birtokába is vette már.

Ó, hamarosan, nagyon hamar

velünk is így esik!


Láng Orsolya fordításai



Senki nem fog közelebb merészkedni


Mind az asztal köré gyűltek, hogy beszéljenek hozzám,

én pedig nem tudom, nem tudom megérteni.

Senki nem fog közelebb merészkedni

a félelmetes állathoz, senki nem fogja megérinteni

fényes szakállát!

A hely mámora ez, ahol vagyok

és

lépten-nyomon érett

gyümölcsöket látok,

amint engedelmesen arra várnak, hogy a tenyerembe hulljanak.

A nap sugarai a levegőben,

a nap sugarai az úton!...



Te jössz, én jövök


Te jössz felém,

én jövök feléd – úgy, pörgünk,

a pillanat hatalmasra nő,

hatalmas,

ezer darabra törik

és mindketten egy asztalnál ülünk,

a cukrászda csöndesen duruzsol,

én nézlek téged,

te nézel engem, ahogy

töltöm lassan,

de annyira lassan

az édes italt a pohárba,

hogy a kéz, íme,

felfüggesztve marad –

benne a csüngő üveggel.



Két angyal


A hangtalan mező,

átitatva a lovak színétől, amelyek szétszóródva legelnek,

lábuknál még égő tüzekkel,

és én az út mentén,

tekintetemmel két

angyalt keresve:

egyiket a fűben, oldalt,

másikat meg valahol, a hátam mögött.



Mint egy elgurult gyümölcs


Mint egy elgurult gyümölcs, tévedtél utamba,

és beléd lövellt pillantásaim

visszafordítottak hirtelen. Harcra készen,

készen rá, hogy megmutasd rátermettséged.

Így ismersz meg,

így akarlak megismerni, nemes test!

Állva leheleted szélverésében,

és egy forró csókkal beléd hatolni

és a magamévá tenni!

A másodpercek repülnek, a zsebünkbe pottyannak,

egy még lengő ágról

kíváncsian figyel minket

egy szemrevaló, sárga szandálos madár.



A pohárra telepedett nap


A hegy szívében, egy faasztalnál,

én és te.

Frissen érkezettek, első légyott.

Mosolygunk.

Aztán ráérősen szemügyre vesszük

körülöttünk a pázsitot,

a fenyőket,

az első kanyarban eltűnő országutat,

az eget...

És a napot,

amely a pohárra telepedett.

Birtokába is vette már.

Ó, rövidesen, nagyon rövidesen

velünk is hasonlóképp fog történni.


Dankuly Csaba fordításai



Képmanipuláció: Acer Crystal


Interjú a költővel