Láng Orsolya
Születésnap
Az ősz fosztotta almafák könnyen válhatnak a magány jelképeivé, már megtanulta, vigyázni kell velük. Olykor felnézett az ablakrács négyzeteiben kimerevedő kertre, szájában az idegen ízű szavakat forgatta, a néhány napja vásárolt társalgási zsebkönyv elején járt, s arra vágyott, mire beesteledik, személyleírást tudjon adni magáról. Odakint megmozdultak az ágak, valami szél szűrhette át magát rajtuk, ő akkor hátratolta a széket, felvette kabátját, és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszanézett a bérelt szobára. A félhomályban egy kentaur körvonala rajzolódott ki a szék és a támláján felhalmozott ruhák együtteséből.
A sétatér középső sávja nagy rózsalugasra hasonlított, ezen ment mindig, sosem a szélső sávokon, ahol végig padokat helyeztek el, s a padok mindegyikén, a szerelem grandiózus emlékművének elemeiként megkövült párok ültek, csak télire vették be őket a városrendészet alkalmazottai, nehogy kárt tegyen bennük a fagy. Egyszer, a gesztenyefák övezte légifolyosón, az óvatlanul röpködő galambok köré fonta gondolatait, elképzelte, amint egy szemből érkező galamb csőrével könnyűszerrel belefúródna homloka közepébe, a szívébe akár. S hogy ő ily módon esne el a séta csataterén. Mozgó célpont vagyok, gondolta, ma beteljesül rajtam a huszonkettő.
Már a fasor végéből látszott a presszó, ahová krémesre hívta meg évfolyamtársát. Kívülről inkább üvegháznak hatott, a kirakat mögötti párkányon cserepes fikuszok és filodendronok, kétoldalt madzaggal összekötött függönyök lógtak megadóan, az utca rájuk rakódott porát kifakította a nap. Fehérségük ezen a kölcsönhatáson egyensúlyozott. Korábban érkezett a megbeszélt időpontnál. Megrendelte és kifizette a süteményt. A két krémes mellé egy ingyen kávé járt, amit nyomban felhajtott. A közös pohárból fogyasztott italok élvezhetőségét mindig elhomályosítja az a leplezett figyelem, amely az idegen ajkaktól fényes felület kikerülésére irányul. Beült a fal mellé, egy piros műbőr kanapéra, a krémeseket gondosan elhelyezte az üveglapon. Az egyiket maga elé, a másikat az asztal túlsó partjára csúsztatta. Felkönyökölve nézte a presszó sarkában dominózó nyugdíjas férfiakat. Egyikük zsíros kenyeret evett, a többi cigarettázott, s mint képregényben a szóbuborék, úgy hajtott ki ajkukon a füstfelhő, fejük fölé tornyosulva. Az egyetlen nő a társaságban egy kövér, tolószékes férfi mögött állt. Figyelte a táblát, az asztal közepén terebélyesedő fekete labirintust. A kövér lánya vagy szeretője lehetett, s a szék fogantyújára támaszkodva olykor előrehajolt, és a férfi füle mellett elejtett egy-egy észrevételt. A várakozás csöndjét behavazták a dominókövek halk koccanásai. Combján kis rezgést érzett, némára állított mobiltelefonjára érkezett üzenet. Egyszerre keltett benne csalódást és megkönnyebbülést, ahogyan a kijelző aljában egymás után bukkantak fel a sorok. Mint szükséges jót, előre érezte, s mint szükséges rossz, érte váratlanul.
A kőpárkány közelében valamilyen díszfa nőtt, vastag törzse két ágra oszlott a derekánál. Körülnézett, majd, mintegy magának, legyintett, hisz miért ne lehetne, gondolta. A párkányról a felkínált ülőkébe ült. Levegőbe lógatott lábai alatt csillogott, nyüzsgött a város. Beazonosította a Kolosszeumra emlékeztető egyetemi épületet. A templomtornyok tövisekként döftek az ég felé, s mint karácsonyfa köré épített játékvasút, csilingelte körbe a teret a villamos. Ujjai távcsövében elfér mindaz, amit útvesztőnek érzett, nagynak és átláthatatlannak. Legszívesebben rohant volna idáig, Fellegvár, gondolta, elefántcsonttorony, a két krémes azonban gombóccá összeállva nyomta belülről, amikor a lépcsőket gyűrte volna maga alá, mintha rossz lelkiismeretét nyelte volna le, mintha lelkiismerete rossz lett volna. Zugevő! A háztetőmassza mozdulatlan felületét most megbolygatta egy kicsi, fehér pont. Valami esik, gondolta. Ősz van, ilyenkor előfordul. Vagy inkább hull. Nem, az már a tél. A kicsi, fehér pont azonban egy idő után emelkedni látszott, nőtt is egy árnyalatnyit. Közeledik, gondolta izgatottan, mutató- és hüvelykujjai között szűkítette a rést, hogy élesebben lássa. Amikor a folyó fölé ért, egy kis légörvényben megpördült a tengelye körül, és így, ebben az új szögben felismerhetővé vált alakja. Arca elől leengedte kezeit. Egy ló, gondolta, egy igazi ló. A hélium, úgy látszik, lassan elszivárgott, elvesztette erejét, mert többé nem emelkedett, de a szél hátán ott lebegett a folyó medre fölött a ló alakú léggömb. Aztán újra zsugorodni kezdett, előbb folt lett belőle, fekete szembogarán fehér pötty. Végül felszáradt a messzeség üveglapján. Köszönöm, suttogta maga elé, véletlenek ceremóniamestere.
Magánvetítés
A liftet hiába hívta, valaki ráült, jól hallatszott a visszhangzó liftaknában, hogy az illető valahonnan magasról fohászkodik egy újabb szesztilalom után, s férje tegnap esti állapotát ecseteli szomszédjának, akivel a liftajtóban futott össze.
Minthogy nyolc órán át úgyis egyvégtében ülni fog, elindult hát gyalog, s körkörös járkálással felemelkedett, megágyazva testében a mozdulatlanságnak.
Az élettel perlekedő asszonyságok ugyanazon az emeleten rostokoltak, ahol megtalálta a meghívóra nyomtatott számot. Egy ismerős arcú fiú, akinek nem tudta a nevét, éppen kilépett az ajtón, ismerős arca felderült, amint meglátta őt, már vártunk, mondta, menj be, én leugrom sörért.
A konyhában két lány evett a fal mellé tolt asztalnál, egy magas fiú háttal állt nekik, és a nyitott ablaknál cigarettázott, hamuját a hóesés kavargó pihéi közé pöccintette. Szén kissé megtorpanva beköszönt, de úgy érezte, tovább kell mennie a szűk előszobában, hogy eljusson a helyszínre. Egy félig behajtott ajtó mögött meglátta barátját, az üresnek ható szoba végében üldögélt egy párnán, s a diványon fekvő vöröshajú lánnyal beszélgetett. Szén belépett, és leült melléjük a földre szórt párnák egyikére. A szoba másik sarkában két fal közé felakasztott függőágy lógott, alatta hatalmas, felfújt gumilabda. Az oldalt eső falat majdnem egészen lefedte egy fehér tábla, amelyen piros betűs felirat szúrt szemet: „jó reggelt, herceg”, a négyzetes tér közepén pedig, egy sámlira téve állt a gép, s a szemközti falra hasonló fehér táblát vetített. Az ismerős arcú fiú megérkezett, s üvegekkel teli karjával belökte maga mögött az ajtót.
Milyen érdekes, gondolta Szén, mi most egy üres falat nézünk órákig. Szeme sarkából végignézte a mellette ülők arcát. Az öccsére és közös titkukra gondolt, arra, hogy ők találták fel a camera obscurát gyerekkorukban, amikor egy napfényes délután becsukták a szobák folyosóra nyíló ajtaját, amitől az ablaktalan helyiség egészen elsötétedett, s amikor a szemük hozzászokott a sötétséghez, észrevették a lélegzetelállító látványt a falon, a nagyszoba tótágast álló sziluettjét, anyjuk varrógépének finom körvonalait, az áttetsző függöny pöttyeit, amelyeket megrezegtetett a résnyire nyitott ablakon a szél, a szobanövény leveleit és az állólámpát, s rájöttek, hogy a kis kép a déli fekvésű nagyszoba kulcslyukán át vetítődik a falra. Ez izgalmasabb volt a diafilmeknél is. Öccsét beküldte a szobába, és bekiáltott, hogy integessen. Aztán cseréltek.
A fehér táblán fekete táj ömlött szét, tehenek lassú mozgása alatt körbejárt egy üveg sör. A kezdő képsorok alatt elhangzott még egy-egy megjegyzés, de idővel mindenkit elzsibbasztott és magába szippantott a film, mint egy biztosan dolgozó pók. A fűtőtest csöve, amelynek derekát támasztotta, Szén tarkójára kúszott. Válla a mellette ülő esztétikatanár karjához nyomódott, most már nem vigyázott arra, hogy ne érjenek egymáshoz.
Amíg a szoba tulajdonosa, a szőke Dunai kiszellőztetett, kicsődültek a konyhába. A film egyharmada lejárt, s ez elég volt ahhoz, hogy lélegzését beléjük oltsa. Szén egy cigarettát kért a magas fiútól, teljességgel megfeledkezve arról, hogy barátjától szokott, s a kagylónak támaszkodva hallgatta a vörös hajú lány elejtett mondatait egy találkozásról, azzal a híres színésszel, akit az imént meghalni láttak. Az ablak előtt, kissé előre dőlve, Szén barátja hallgatta a halk szavú esztétikatanár beszámolóját, amelyben idefelé jövet majdnem elgázolt egy nyulat, s nyomban ezután kis híján frontálisan ütközött egy rendőrautóval, amely a nyulat kergette. Szén zoknijára lehullott a hamu, a csikk sisteregve aludt ki a csap alatt.
A szoba télszaggal telt meg. A kihűlt párnákat újra elfoglalták. A vetítőgép fénye a falra lövellt, ahol testekre, tájra, érzésekre szakadt. A valóság fekete-fehér, mondta a szőke Dunai, csak a kurva élet színes. Nem sokkal ezután az ismerős arcú fiú betakarta, hogy alvás közben, a padlón fekve, teste ne hűljön ki annyira.
A film kétharmada után újra a konyhába mentek, jobbára csendben álldogáltak. Ki-ki a maga füstfelhőjébe merült, s itala remegő felszínén pihentette tekintetét. Szén a mosdó után érdeklődött, az egyik albérlő lány az ajtóig kísérte. Miután elvégezted, a vederrel kell leönteni, elromlott a tartály, mondta. Míg vizet engedett a vederbe, Szén a tükörben vizsgálta magát, és arra gondolt, vajon észrevennék-e, ha hirtelen megnémulna. Nem vennék észre, gondolta, és beöntötte a vécébe a vizet, ugyanúgy tudnék bólogatni és hallgatni, mint most.
Tangóharmonikán játszott egy barázdált arcú, fehér szakállas férfi. Da capo al fine. Da fine al capo. Befejezhetetlen körtáncot jártak a falon az ismerőssé vált idegenek, végére járt a film, de az elejével végződött. Szén úgy érezte, mozdulatai lemállottak testéről, s a cipőfűzőjét már más köti csokorra, míg ő még csak a kabátját veszi magára. Az idegen lányoktól éppúgy köszönt el, mint az ismerős arcú fiútól, boldog új évet, mondta, ha nem találkoznánk addig. Most észrevennék, gondolta.
Az esztétikatanár, ki többször kért poharába italt, felajánlotta, hogy mindenkit hazaszállít. Igaz, mire a kocsi felmelegedne, mindenki kiszáll, mondta, de az éjjeli buszok kiszámíthatatlanul járnak. Szén félretolt egy képeskönyvet, a gyerekeidé, kérdezte, és beült a hátsó ülésre. Körmével együgyű arcvonásokat karcolt a zúzmarába, s azon nézett ki a város 
utcáira, ahol még sosem járt, s most is csak úgy, hogy egy vörös hajú lányt kísér haza az esztétikatanár kocsijában.
Fotó: L. O.
