Sólyom Orsolya

Pluszvégtelen

Jó régóta nem írtam már. A tinta is furamód csökönyösen viselkedik velem, kompromisszumot akar kötni: „Te sokat írsz, én nem száradok be!” Beleegyeztem.

Okos dolog ez a tinta. Bíztatja az embert, meg néha meg is ijeszti kicsit. Nekik történeteik vannak. Van múltjuk. Tintáknak sötét a múltja. Úgy általánosságban véve. Persze vannak kivételek. Van különbség tinta és tinta között. Én pont egy ilyen kivételről hallottam egyszer, a tus mesélte…

Egészen egyedi példánynak mutatkozott. Szeretett írni, játszadozni a betűkkel, kihívta maga ellen a sorokat. Kedvelte a kifinomult, lágy, kellemes érintésű papírokat. És a papírok is kedvelték őt.

Jegyzetekben, noteszekben, könyvekben, borítókon jelent meg, fáradhatatlanul és az ő örökös mélykék ragyogásával. Csakis filozófiai és csillagászati könyveket volt hajlandó illusztrálni. Már sok mindenki ismerte… ki hallomásból… ki személyesen. Azt mondják, voltak barátai. Szeretett kijárogatni a többi tintával, és naphosszat könyvek lapjairól és tollakról beszélgettek. Egy ilyen napon történt, hogy hazafelé vezető útját egy szokatlan, zegzugos, mellékutcákkal, sikátorokkal teli útvonalra cserélte.

Szóval tinta ballagott hazafelé, ő sosem sietett, mindent alaposan megfigyelt. Így vett észre egy lépcsőfeljáró tetejéről lelógó papírcsücsköt. Felfolyt a lépcsőkön, és egy múlt heti újság címlapjával találta szembe magát: „Tinta és a bestsellerek” – a cikk róla szólt. Közelebb lépett az újsághoz, hogy elolvashassa, de véletlenül lelépte. És ekkor érezte először, milyen valamin igazán nyomot hagyni. Sercegett alatta a papír, szakadozott. Képességeik versenyt futottak. A tinta nem volt eléggé átható, a megvastagodott újság hamar beszívta az írást, az újság nem volt elég erős, könnyen szakadt és foszlott, mégis volt benne valami, amit a többi noteszlapban nem érzett. Kihívás, szánakozás, kíváncsiság, megbecsülés, őszinteség, kötődés.

Tinta minden egyes nap visszatért hozzá, és írt. Mikor néha késett, nyomtatott sajtócikkünk mozgolódni, nyöszörögni kezdett. Sok időt töltöttek együtt, amikor eljött az a pillanat is, midőn az újság első oldala betelt. Értetlenül álltak egymás előtt. Tinta fordítani akart, újság fordulni… Ekkor tus hatalmasakat kezdett köhögni. Prüszkölt, krákogott, nyögött és nyivákolt, majd összerogyott. Pontosan előttem.

És én tanácstalanul álltam. Az ingem pedig tele volt pacákkal.

Hazamegyek...

Hazamegyek s megmosakszom. Lemosom az összes mocskotokat. Trágár szavaitok, világi vigyoraitok. Férfiak erős szagát és kéjelgő nők émelyítő parfümjét, és a ti összes dolgaitokat saját piszkaimmal együtt egyen-egyenként mind lecsorgatom a nyakamról, vállamról, melleimről, a térdemről, a combjaimról. Beszappanozom testemet, hátha lerágja a bőröm és minden csontomat a velejével együtt...

Csak a hátam közepét, azt nem érem el soha. És ilyenkor valahogy mindenki más is mosakszik.

Sinusitis haeres

Két éve hogy megbotlottunk

két nagy pocsolyában – egymásban

azóta lucskos a cipőd és klattyog

az enyém is

s itt vagy még mindig

de most már agyonázva

elsuhan a hangod mert örökösen megfázva

nem is lehet a szerelmet csak suttogni

így nyugodtan ejtem a neved ki

te egyetlenegy nagy tömeg

szeretem minden embered

a náthások végtelen sorát

és migrénes barátaikat

minden dohányost és

pálinkát szeretőt

a bort meg nem vetőt

élsz bennem mint a legaktívabb vírus

mint a legörökebb Anna és az összes Léda

egy zsebkendőhegy tetején

immunitásom fogalmát is megetted

örökre

Fotó: Hausmann Cecília

Máthé Kincső

Faragó

csók a szájra, pattanásra

írni verset

állni sorba,

várni tölgyfa, mahagóni koporsóra

lapra prózát, prózát lapra

hátra varrást

gerinctelen, fájós alvást

délibábot tekintethez

kézre gyűrűt

nyelvre nyelvet,

lehetőleg minél nedvesebbet

csendet mára, délutánra

kardot kézbe

harcot vérre

házat térre, üres térbe,

színházat az apró manó apró életébe

ráncot arcra

sátrat partra

hajót vízre, hullámvízben

széket lábhoz

zakót vállhoz

kontaktlencsét a szüzek ablakához

Korai sirató korai játszótársnak

K. I.-nek, hogy ne féljen

Késtél, de beengedlek...

Gyere, mintha testnek szó lenne szükséges,

mintha éji csendben

minden más mellékes

volna...

Ha volna...

Csak valahol a csendem... ott a szavaidban...

Csak valahol azok kellenének...

Kerestünk hangokat, gyere most beengedlek,

mert megalkottad könnyeit csalóka fellegeknek,

mert ott vagy, ahol eddig kevesen jártak...

szürke aluljáróiban a keresett magánynak...

Gyere... oda, hol senki sem vár,

oda, hol száll

és száll

fel magasra angyalokat megríkató, csendes égi nóta...

Késtél, de beengedlek...

Ölellek...

Szítok tüzet ezerszer olvasott regényekből,

és felrajzolom kincseink, lopva szegényektől

hitet és paráznaságnak megköveztetését.

Írok, hogy olvasd és hívlak, ha kellesz...

S te festesz,

festesz örökké kéknek látszó egeket,

rajzolsz a szélbe hűvös szeleket,

s én dalolok, mert itt vagy...

S én beengedhetlek...

Olyan…

Olyan, mintha megloptalak volna.

Beléd láttam.

Volt ott egy sikátor,

egy sétány,

egy zsákutca.

Apró játékbabák.

Ott tavaszok adták az éltetés havát,

s már nem fagyott jéggé

a száraz tekintet.

Ahogyan esőcseppet szárít a fényszórók villanása,

s fényeket súlyt le egy erősebb mozdulat.

Úgy tartottál öleden,

s én úgy tartottalak.

Két centi lebegés...

Mégis a fellegekbe másztam,

tövisek közt virágot guberáltam.

De nem voltak virágok.

Ott maradt a tövisek hegyén.

Ült a mosoly a grimasz helyén,

s én belőled gyűjtöttem

a vallomásokat.

Vallom: másokat sokat,

engem keveset

keresett a szeretet.

S holmi csekély

kacaj maradt csak

az éveinkből…

Bembi

...de úgy szeressük egymást,

ahogyan ő szeret minket...

egy lánynak,

ki gyenge,

mégis a legerősebb,

s keresve keresi gombhoz a lyukat,

palacsintához lekvárt,

teához mézet,

színházhoz zenét,

melyből fakadhat tanács az éter felé.

te lány, kivel kettesben vártuk az Istent,

te most hogyan képzeled a csendet?

a világmegváltást?

aprók vagyunk még az akarattal szemben.

mindketten.

és Isten?

nos, ő talán megérkezik:

létra és új fény a folyosó végén.

[Fotó: Hausmann Cecília]

NICHOLAS STEINHARDT

NACHTMUSICK

A kutyák megint

egész éjjel ugattak

a völgy konokul visszhangozta

követelőző egyetemesen egyhangú

gyűlöletüket

Semmi értelme úgy tennem mintha nem hallanám

az ugatás hasogatja a fejem és a fülem

nem megy az alvás

ember!

Megpróbáltam követni a wroclawi Nachmann rabbi

tanácsát:

„Ha nem tudsz aludni,

idézd elmédbe az Utolsó Ítélet napját!”

de cseppet sem segített

ezért hát hogy megrémisszem magam csendesen

segítségül hívtam

a Tibeti Halottaskönyvet

elképzeltem hogy a lelkem

a Bardoban kóborol

számtalan ostromló, háborgató képzet közt

Amelyek valóban halálra rémítettek

és elérhetetlen távolságba

űzték az álmot

Újjászületni! Még egyszer túlélve

nemi erőszakokat, emberrablásokat, túszejtéseket, terrort

aids-et, drogfüggőket,

ajatollahokat, dogmatikusokat,

kisszerű, vérszomjas diktátorokat

akik örökkön nyughatatlanok és álmatlanságban szenvedve

fáradhatatlanul a Tiszta és Tökéletes Boldogság

tévedhetetlen terveit szövögetik

A Nyugat Dekadenciája

(– Spengler és Toynbee leereszkedően mosolyognak

és bólintanak okos fejükkel –)

a vörös Kelet, a Közel-Kelet

a Távol-Kelet, a fekete Észak

a Zűrzavar-Senkiföldje

vazallusává válik

Kínzás, elmegyógyintézeti vigyorok

(NEM HALLOTTÁTOK ŐKET NEVETNI!)

Ostobaság,

csupán a dózis különbözik

ADJATOK NEKIK!

És megkínálnak egy kiskanál szarral

te félretolod és kérsz egy merőkanalat

buzgalmad kimeríthetetlen, hogy mohón teljesítsd az imbecillis

és brutális parancsot

úgy tűnik szereted, feladatodnak,

mi több szent kötelességednek tartod.

A terrorizáltak rosszabbá válnak a terrorizálóknál

(ó, sokkal rosszabbá!).

Nem, elég ebből!

Isten hozta, Brink úr!

Ó, de ha igaz?

Ha igaz, újra meg újra vissza kell

térnünk e mocsárba,

e HALLATLAN BORDÉLYBA?

(mely mindjobban afféle

túlméretezett Középkor alakját ölti)

Ekkor hirtelen eszembe jutott

Jules Renard, ama bölcs

francia mondása:

„Az igazak álma? Az igazaknak

egyáltalán nem kellene aludniuk!”

Ez váratlanul

megnyugtatott

és mély

álomba merültem

mint egy másik, szelídebb és barátságosabb

évszázad újszülötte

Angolból fordította: B. Trixi

[Fotó: Hausmann Cecília]

Márton Éva

Bogdan

Odamentem az ő ágyához is, de megszokott módon észre sem vett. A rácsok közül kilógatta kis lábait, és a TV-t figyelte. Valami bocskoros tradíció-műsort futtattak, s ő szinte nem is pislogott. Gondoltam, kizökkentem, ráléptem hát a „leeresztő gombra”, hogy csökkentsem a rácsokat. A kattanást hallva felfigyelt. Kereste a szerkezet működésének kulcsát, s alighanem rá is jött, mert fülelt, figyelt és felpattant. Ráereszkedett a rácsokra, és elkezdte lenyomni. „Van gyakorlatod”, gondoltam vidáman magamban. Kicsit még bosszantottam, hagytam kínlódni, majd kiragadtam és feldobtam a levegőbe. Három éves létére felettébb könnyű a kölyök. A harmadik levegőberepítés után ordítani kezdett. Kicsi, de erős kezei önkéntelen reszketésbe kezdtek, és magas, állatias hangok törtek fel belőle.

Örült.

Én meg elfáradtam. Cipőt húztam a lábára, és engedtem, hogy bóklásszon.

Már újra a kicsiágyában hevert, amikor odamentem. Hátán fekve nézte a TV-t. Az egyik kezem foglalt volt, de a másikkal megfogtam az asztalon heverő puha halat, melynek abszurd módon kakasszerű színes farktollai voltak, és elkezdtem vele csiklandozni. Nevetett. Ez nála csak amolyan lightos öröm. Az igazi általában ordításba és reszketésbe torkollik.

Bogdan három éves, külsőleg Byron és Frodo keveréke, belsőleg egy ketyegő bomba. Általam még megszámlálatlan betegsége van, felettébb erős és okos gyermek, akit elkényeztetett a betegsége kiváltotta szánalom és törődés.

Nem néz a szemedbe. Sokat kell dolgozni, amíg felkelted az érdeklődését. De akkor sem te, hanem valami a füled mögött, valami a fogad között, vagy egy színes folt a szemedben. Te, nem.

Bogdan: a hangok és a színek megszállottja.

Amikor harmadszor visszamentem, merengett, és az alsóajkát beszívta, ami szomorúságáról árulkodott. Tapsoltam egyet. Ő, mint egy nyuszi, ha megneszel valamit, megrezzent, kihúzta a hátát, a sarokba nézett és szép lassan közelebb ült hozzám. Kezével megkereste a kezeimet, és tapsoltatni kezdett. Ma már nemcsak szimplán. Egyet jobbra, egyet balra. Előszőr nem értettem, mit akar, ezért felállt, és kínosan ügyelve arra, hogy csak szükség esetén nézzen rám, megmutatta. Kis kezével egyet jobbra tapsolt, egyet meg balra. Ezután már ment nekem is. Amikor abbahagytam, türelmesen kinyújtotta a kezét, és megint megmutatta, hogy hogyan is akarja. A kezeimet figyelte. Vagy a hajamat. Két taps után elengedett, ordított, toporzékolt, reszketett. Amikor gyorsulni kezdett a taps ritmusa, jelezve, hogy mindjárt vége, beszívta az alsóajkát, szemöldökét részvétért könyörgő állapotba rendezte, és mereven nézett valamire, vagy valakire a sarokban, s lassulni kezdett.

Féltem kivárni a végeredményt, így hát ilyenkor az orra alá tapsoltam. Vigyorgott, mintha megnyugtatna, hogy „nincs ott semmi, csak képzelődsz”, miközben ő mégis tud valamit...

Kizökkenve megint diktálni kezdte a ritmust. Néha új ritmust hozott be, de sosem unta meg.

Mégis, mit láthat ez a gyerek?...

Ledöntöttem, és elkezdtem simogatni a hasát. Mintha még senki sem simogatta volna a hasát... Nagy érdeklődéssel vizsgálta a kezemet, úgy érteztem, hogy vele is beszélni szeretne, mint az előbb a színesfarkú hallal, aki most fekszik az egyik uszonyán és üvegesen a semmibe tekint. Mint a dölyfös kétlábúak, úgy indult el a kezem felfele a hasán. Akár egy pók. Bogdan nem mozdult. A pókot figyelte, aki már a nyaka körül motoszkált. Rámászott az állára, és mint valami, ami ismerkedik, megbökte az alsóajkát. Brűűűű. Aztán mégegyszer. Brűűűű. Fentebb ment, hogy megnézze az orra keménységét. Rátaposott. Kétszer, majd szégyellősen visszasomfordált a hasára, és összekuporodott.

A gyerek a kezem után nyúlt, és kiválasztva az előbbi ujjat, végigcsinálta magán mégegyszer. Kétszer a száj és a fogak és kétszer az orr. Nagyon erősen nyomatta velem az orrát. Felült, közel húzott magához, s mindezt az én arcomon is végigcsinálta. Minden részt tökéletesen beazonosított. Az alsóajkam, a fogaim, az orrom. Az alsóajkam, a fogam, az orrom.

Volt egy játék az ágyán. Egy nagy piros gombot kellett tekerni, majd elengedni, minek következtében egy búra alatt hat különböző színű pingponglabda forogni kezdett körbe-körbe, összeolvasztva saját színét a többiekével. Az egész egy nagy színes, forgó izé lett.

Bogdan az egész fejét rányomta a búrára, s úgy figyelte a labdatáncot. A gyorsulással volt arányos a reszketés, az ordítás és a kínzó tekintet sűrűsödése.

Amikor a kiságy rácsain doboltam, vidáman odanyomta a fejét a vasakhoz, hogy egész fején keresztül áramoljon át a mozgás és a hang.

Az egyik pillanatban az örömtől ordít, a másikban a sarokkal kommunikál, és talán szomorú.

Nem fél, s ijesztő mennyiségben tűri a fizikai fájdalmat.

Elfordultam, mert kezet kellett mosni. Rutinosan megy már. Csap. Szappantartó. Szappan. Víz. Csap. Kendő. Fertőtlenítődoboz. Kocsonyás kenet a kezen. Kész.

Visszaindultam, de félbemaradt a mozdulat. Hanyatt feküdt az ágyon, és mozdulatlanul, üres tekintettel a plafont fixírozta.

„A kezdet előtti és utáni azonos nemű semmi között” léteztünk az előbb. Pont, mint Miskin...

[Fotó: Hausmann Cecília: Pötty;

valamint Bartis Noémi Ellenszer – Tiszta c. albumából]

Horváth Előd Benjámin

MISS MORNING

Az évszakok szép lassan elruháznak,

papír színekre, szín papírra vált,

a reggelek ajkon harapnak újra,

hol véget, hol meg folytatást találsz,

ki voltál, annyi önmagad hibája...

s a frissessége tiszta, régi szárny

s ha most az egyszer nem lépsz itt tovább,

tán megbocsát, maradjon az, mit látsz,

és meghajolsz, hadd lenne bentje másé,

neked csak menned kell, nyomodban kávé

és égzúgás és tánc ás álruhák.

EGY ASZTALTÁRSASÁG KÖRÜL

(részletek)

(VERTUMNUSZ)

És jó ha változásba jár. Megéletül nagyon.

Ha minden képbe mindenképp bejátszik, mondhatom.

Ha semmiért is, mondhatom. Ha bármi bárba jár,

kipróbál és lehallgat, átlebeg, sebész, király,

ha punk, ha traktoros, ha junkie, tán Ovidius.

És kertész lesz és nőt szerel. Vagy fát, vagy puskatust.

Az évszakok körül. Tán mégis elmerül, lehűl,

de addig slideshow, képre kép, a szíve bármi szűk.

És minden évszak én vagyok, mi arcod, én vagyok.

Vagy épp nem én vagyok, más arcba így fogózkodom,

bohóckodom. De jó ez így, ha bármi bárt belaksz,

e kört leírni, hogy leülhetésbe megmaradj,

gyakorta újrakezdve. Laksz tetőn vagy szőnyegen,

kinézve minden ablakon. Mi fétised, neved,

mi hajszíned, cipőd. Egyáltalán, hogy merre mész,

kalaplag és vasárnap. Tán viszonylag vár a rév.

(KHARÓN)

Van benne elszenesedés elég, ha kútgyomor,

vedel. S enyém. Naná, hogy semmi felhajtás, dobok,

csak maszlagok. Hát elvagyunk mi itt, az én s a Sztüx,

ha tudnák hány fokos! A függőség leül velünk,

azonosul, a függőség, barátom, mind vagyunk,

egymásnak, kéz a kézben. Börtönök, papok, kapuk.

Tulajdonképpen angyalok. Mert inni művészet,

de nem mindegy kinek. Én ebből is megélhetek.

Vagy úgy hiszem. Tán tévedek. Van annyi állomás,

sok ringatás, mi szép, sok szubtilis szamárkodás,

vagyok nagy orfeum, s a lényeg: lényem úszik itt.

Naná, hogy semmi tapsvihar. Csúnyább, mit színre vitt,

leroncsol és nem vált ki sem katarzist, sem panaszt.

Hogy űr, hogy novoKain. Öl, beolt, ha jön tavasz,

tavasz, mi rég nem volt. E hely engem lecsillapít,

vedelsz és elszenelsz, teszel-viszel csak. Jó ez így.

(CHAPLIN)

Tulajdonképp nem ér a glanca semmit. Körbejár

vagy körbeszar. S a történetje régi kongatás.

Feltáncol koldus, lesz király. Elasztikus nagyon.

Zabálja és kihányja mindahány s tovább oson

és bárhogy nyújtják, visszajár. Varázsa bélyegez,

lejátssza minda koszt. Különben is, mindenki tesz

reá és benevez, bekvadrál ebbe-abba itt,

és körbevédi: ház, kobold s a pénz, ha van vizit,

bebiztosít. Fantaszta-bálba jár és összefél

titánt, bikát és al-quaidát, bármi vélemény.

Hát így vagyunk. Vagy máshogy. Egyremegy, belényegül,

kilényegül. És több öröm, ha kaszkadőr, nem ül.

De mindig körbeül. Van díva, sok-sok kiskorú,

vagy nagy, mikor mivel, van kasztanyetta, vándorút,

egy interjú, egy hollywood, erőszak, kézmosás,

hiába vérkomoly és elpapol, ha szíve más.

(PÜGMALIÓN)

Szoborba, történetbe így beélni. Az enyém.

Elnézem, eljavítgatom. Fantáziálva rég,

ha egy vagyok, hát egyre egy a mérce és menet,

a másvilág, a ház, a táj és egyből egy lehet,

vihar, napéj, palatinus, belül leköt, kigyúr,

a test, az izzó, lankás szerkezet, ha agg, ha új,

a benne járható utak, s a mikro-traktusok,

hát ez, hogy van, ha bármi félelemre lenne ok.

A szem mutatja meg, hogy kaptam ezt is, él vagy áll,

akárcsak belsejét, a váz s a képesség honát,

csinálni ezt se nem lehet. Csak kapni, erre jött,

hogy persze nem hiába, csak ha tudnám, merre több?

A szem mutatná meg. Enyém, de énnel csak, nem megy.

Virrasztani, azt kéne tán. Folytatni, bármi lesz

(ne húzz el, Simeon a gyermeket, hadd várjak itt...),

hány reggel volt, egy reggelen, ha megmutatkozik...

(SZEMELE)

Legyen hibás a vers. Tegyen be kéjbe, jégmadár,

csak föl, annáleszekbe, pornográf egekbe át,

a megismerhetetlenségig és tovább. Narancs,

cikkekre bomlok fel, duzzadnak az erek s az arc.

Pigmentet álmodok. Csak testet, összetörhetőt,

legyen hibás, csak eltörült határ, csak ritka nő,

egy végpontján a szem s a haj, a kéz hogy merre visz,

egy másikon görcsös lábujjak és a klitorisz...

csak falloszok, csak könnyeid, csak néha alszom el,

nem érdekel, ha Héra, macska, bosszú, sőt, emel.

Mindennapulj belém. Viselj. Esendő korridor,

hüvely, lépkedj kedvedre rajta, nyitva bármikor.

Langy dombormű vagyok, hús-vér, te koncleső kutyám.

(Ősz van. Halálra dugtak. Jég és bőr. Végállomás.)

A gyermek, ajkak, maszk, harisnya, festő és a nyál,

pigmentre fény, holt pelikán avarba, visszajár.

(SID VICIOUS)

Tőlem jöhetne bárki, én leszarhatom magát.

Hogy újvilág, hogy szebb jövő, kit érdekel, babám,

csak mája van. Mi pillanat. Revolverén ravasz.

Hogy egyszer úgyis elkopódsz, öreg. Lesz hullaszag.

Mind Bacchuszok vagyunk, ha épp egy pillanatra is,

olyik kihányja, más meg rugdosódik és pisil.

Csinálunk káoszt egy-egy évre, aztán elmegyünk,

hát fogd, egyed. A roncsolás a legjobb legbelül,

ha történet, legyen. Mutathatok sokat. Bejárt,

bejártam. Útja vad és mámoros. Madame Profán.

Ha ütnek és ha visszaütsz, ha in concreto: élsz,

hisz egyszer úgyis... út, ha van, rövid, velős pergés,

hotelszobák és émelyg és és mennyi tű, mocsok,

az ember megdugá, megkostolá és élveze,

vala sztorim. S ti szép nézősereg, kapjátok be.

(HERMÉSZ)

Csak menni szoktam, játszani, belül van átkelés,

napéjbe lassú filmek, árvíz, puszta, fénytörés,

nincsen hazám. Kártyában, útban szerteszét lakom,

futár vagy révész. Csöpp bohémiák és alkohon,

bejársz, maradsz és visszatérsz. Ha szép, ha csúf, ha nyű,

ha férfi, nő, ha pegazus, könyvtár vagy emlékmű,

aszkéta, kentaur, parázna, buddha épp, vagy ász.

Bejártam és bejárt. Körút. Sakktábla. Lépj reá,

csakúgy bezár. A szívem földi véredényeken,

hajszálakon lakik. És benne sok mignon terem.

Hol swing-szagú robinzonád, hol játszmaíz lazít,

lopok, s teszek, történetem van, bármi hogyha ír,

megismerem, magamban hordom. A test körül,

a nők körül. Opálszín arcom sejlik, elvegyül,

beretteg és lehűl. A város, bolt és ágy, az öl,

az elkurvásodás. De nincs a csöndje legbelül...

[Fotó: Hausmann Cecília]