Jack Holland



Pandóra leányai


1

Nehéz pontosan felderíteni egy előítélet eredetét. Ha mégis meg kellene jelölnünk a nőgyűlölet születési dátumát, az időszámításunk előtti nyolcadik század tájékára tehetnénk. Bölcsője pedig valahol a Földközi-tenger térségének keleti felén ringott.

Abban az időben mind Görögországban, mind Júdeában mítoszi erőre kapó teremtéstörténetek jelentek meg az ember bukásáról, és arról, hogy a nők esendősége felelős minden azóta bekövetkezett emberi szenvedésért, nyomorúságért, halálért. Azóta mindkét mítosz átszivárgott a nyugati civilizáció eszméinek fősodrába. A zsidó hagyományban (az amerikaiak többsége által mindmáig igaznak tartott[1] teremtés-történetben) Éva a bűnös, a görög hagyományban Pandóra.

A görögök szellemi világunk első gyarmatosítói. Az ő elképzelésük a természeti törvények által irányított és az emberi elme számára megismerhető és megérthető világ eszméje, ezen alapszik a mai tudomány és filozófia. Ők teremtették meg az első demokráciát. A nőgyűlölet történetében ugyancsak kiemelt helyet foglalnak el, ők a szellemi úttörői azoknak a nőkre nézve ártalmas elképzeléseknek, amelyek még mai modern korunkban is fennállnak, megrendítve azt az elképzelést, hogy az ész pallérozása és a tudomány művelése együtt jár az előítéletek és a gyűlölet háttérbe szorulásával.

Pandóra mítoszát először Hésziodosz, a földművesből lett költő jegyezte le két versében, az Istenek születésében és a Munkák és Napokban, az időszámításunk előtti nyolcadik században.

Bár Hésziodosz jelentős tapasztalattal rendelkezhetett a földműves munkát illetően, az emberiség teremtéséről szóló beszámolója figyelmen kívül hagyja az élet néhány alapvető törvényét. Azt írja, hogy a nő megjelenése előtt a férfiak áldásos harmóniában élnek az istenek társaságában: „távol a fáradság, távol minden nyomorúság, és távol volt még, mi halált hoz ránk, a betegség”[2]

Akárcsak az ember teremtésének bibliai történetében, a nő itt is utólagos elgondolásból születik. A görög változatban ráadásul úgy, mint rossz. Zeusz, az istenek atyja meg akarja büntetni az embereket, és elzárja előlük a tüzet, hogy kénytelenek legyenek vadállatok módjára, nyersen enni a húst. A félisten Prométheusz, az első ember alkotója ellopja a tüzet az égből, és lehozza a földre. A becsapott Zeusz dühében fondorlatos tervet eszel ki: „Adok én majd nékik olyan veszedelmet, / hogy szeretik s körülujjongják a saját veszedelmük.” Pandórát, a „mindet adót” küldi ajándékul az embereknek. A leírására használt görög kifejezés, „kalón kakón”, azt jelenti „szépséges rossz”. Pandóra szépsége az istennőkéhez hasonló:


„...mert ez az asszony lett ősanyja az asszonyi nemnek.
Tőle eredt a szeszélyes női nem, asszonyi fajta,
mely csak azért van a háznál, hogy baj sújtsa a férfit”
[3]


Az istenek „bajszerző vággyal”, „szemtelen eblélekkel”, „tolvaj hajlammal” ruházzák fel. Pandórát bemutatják Epimétheusznak, Prométheusz öccsének, akit elvarázsol ez a „csel, amit elhárítani nem tud az ember”, és feleségül veszi. Pandóra egy lezárt szelencét hoz magával, melyet a parancs szerint soha sem szabad felnyitnia. Ez a szelence egy anyaméh alakú agyagedény, amilyent általában bor vagy olívaolaj tárolására használtak, illetve korábban urnaként.[4] Pandóra nem bír ellenállni a kísértésnek, kíváncsi, mi van az edényben:


„a hombárnak fedelét felemelte,
mind szétszórta, az embernek sok gondot okozva”
[5]


A görög mitológia szerint az emberiség azóta ítéltetett munkára, öregedésre, betegségre, szenvedésre és halálra.

A mitológia egyik feladata, megválaszolni olyan kérdéseket, amilyeneket gyermekkorunkban szoktunk feltenni, például: „miért ragyognak a csillagok?”, vagy „miért halt meg nagypapa?”. A mítoszok ugyanakkor szentesítik a (természeti és társadalmi) tények fennálló rendjét, a hagyományos hiedelmeket, rítusokat, szerepeket. A görög és később a judeo-keresztény hagyományok egyik központi meggyőződése, hogy az embert az istenek vagy az Isten az állatok közül kiemelve teremtette. (Ezt a hiedelmet a konzervatív keresztény körök ma is valósnak tartják, Darwin törzsfejlődés-elméletét sokan még ma sem fogadják el.) A tűz birtoklása a bizonyítéka annak, hogy az ember más, mint az állatok, és magasabb helyet foglal el a fajok hierarchiájában. De a tűz megszerzése kényelmetlenül közel hozta egymáshoz az embereket és az isteneket. A nő tehát a büntetés az ember hübriszéért. Arra emlékeztet, hogy eredetétől és vágyaitól függetlenül az ember ugyanúgy jön erre a világra, mint a legalantasabb állatok. Ma egyesek megfordították ezt a gondolatot, és azért magasztalják a nőt, mert szorosabb kapcsolatban áll a természettel. A görögök szerint azonban a természet fenyegetést, kihívást jelent az ember magasztosabb énje számára, és a nő a természet leghangsúlyosabb (mert legcsábítóbb) megtestesülése. Éppen ezért feltétlenül meg kellett fosztani őt emberi vonásaitól, annak ellenére, hogy a nő teszi lehetővé az emberi faj fennmaradását. Megvetés az osztályrésze, amiért felkelti a kéjvágyat, mely magával rántja az embert a születés és halál véget nem érő körforgásába, ahonnan nincs szabadulás.

Amellett, hogy Pandórára kenték a felelősséget az ember halála miatt, a görögök megteremtették a „másikként” értelmezett nő alakját is. Ő a férfi tézisének antitézise, melynek visszaszorításához korlátokra van szükség. És ami a legfontosabb, a görögök tették le a tudományos-bölcseleti alapját annak a dualista látásmódnak, mely arra kárhoztatta a nőket, hogy egy változékony és lényegében megvetésre méltó világot testesítsenek meg. Az emberiség felének ember voltát tagadó eszmék történeti áttekintése során kénytelenek vagyunk szembenézni azzal a paradoxonnal, hogy mindannak, ami ma alapértéknek számít, egy része olyan társadalmakban született, melyek a nők megvetésére, leértékelésére, befeketítésére épültek. „A modern olvasó számára ismerős nemi szerepek Athén sötét napjaiban alakultak ki” – írja Sarah Pomeroy történész.[6] Vagyis Platón és a Pantheon mellett a legolcsóbb nemi dichotómiák egy részét, mint például a „jó leány” összevetését a „rossz leánnyal”, az ógörögöknek köszönhetjük.

Hésziodosz öt évszázaddal azután írta meg műveit, hogy a később görögökként emlegetett törzsek győzelmesen beözönlöttek a Földközi-tenger keleti vidékére, és nemcsak a görög szárazföldön, hanem az azt övező szigeteken és Asia Minor (a mai Törökország) partjain is megtelepedtek. Az időszámításunk előtti hatodik századra a görögök nyugaton Szicíliáig, a dél-itáliai partokig és Gallia (ma Franciaország) délkeleti partvonaláig jutottak. Magukkal hozták harcos istenekből álló Pantheonjukat, melyben a leghatalmasabb isten Zeusz, a mennydörgő volt. A vad, harcos istenek megléte azonban nem feltétlenül utal nőgyűlölő kultúrára. Azokban a korábbi civilizációkban, melyekkel a görögök találkoztak, mint például az egyiptomiban vagy a babiloniban számos harcos istenség létezett, de nem volt megfelelője az ember bukása mítoszának. Mezopotámiában, a sumér Gilgames-eposzban, mely az időszámításunk előtti harmadik évezredben íródott, létezik egy Prométheuszhoz hasonló hős, aki szembeszegül az istenekkel. Gilgames az istenek halhatatlanságára vágyik ugyan, de nincs fölötte olyan bosszúálló istenség, aki úgy próbálná megbüntetni őt, hogy a nőt teszi a visszavágás eszközévé. Gilgames sem okolja a nőket az emberiség végzetéért: halandóságunk az istenek döntése. A paradicsomban uralkodó istennő azt mondja Gilgamesnek:


„Hová sietsz, Gilgames? Sosem találod meg azt az életet. Amikor az istenek az embert megteremtették, halált adtak mellé, az életet megtartották maguknak. Te pedig, Gilgames, töltekezzél jó ételekkel, nappal és éjjel, éjjel és nappal, táncolj és légy vidám, mulass és örvendezzél, vegyél tiszta ruhát, mosdózz vízben, szeresd a kezedbe kapaszkodó kisgyereket, és tedd boldoggá öleléseddel asszonyod: mert ez is az ember sorsa.”


Később, az Északnyugat Európát uraló nomád kelták körében számos történet keringett az elveszett és megtalált paradicsomról, de az ember bukásáról nem szól mítosz. A paradicsom kelta verziója a sumérokéhoz vagy a zsidókéhoz hasonló: virágzó kert, amelyben gyönyörű nők uralkodnak, és örök boldogságra csábítják a férfiakat. Csupán a férfiak honvágya és a paradicsomkert asszonyai iránti vágyakozásuk kerül egymással feszültségbe. A vágy megvan, de annak gonosz következményei hiányoznak. Pandórának és Évának nincs kelta megfelelője.

Az athéni Pantheón isteneiből (akik a hagyomány szerint Olümposz hegyén lakoznak) alakultak ki Görögország sajátos tulajdonságokkal rendelkező, nemzeti istenei. Az öt fő istennőből négy vagy szűz, vagy aszexuális. A legfontosabb, Athéné éppolyan androgün figura, mint a Szabadság-szobor a New York-i kikötőben. Általában pajzzsal, lándzsával ábrázolják, fején sisak, hosszú, vastag ruha takarja testét. Az ötödik istennő, Aphrodité, a szerelem istennője időnként égi kelekótyaként viselkedik. A szexualitás hiánya, ami az istennők többségét jellemzi, éles ellentétben áll a férfiistenek vad, ragadozó természetével. A legszembetűnőbb, hogy a sorozatosan nemi erőszakot elkövető ég-isten, Zeusz az istenek atyja az athéni Pantheónban. Zeusz számtalan utóda csaknem kizárólag halandó nők megerőszakolásából született. Athéné és Dionüszosz jelentik a kivételt, akiket viszont maga Zeusz szült. Athéné teljes fegyverzetben, lándzsát, pajzsot viselve szökik ki a homlokából, Dionüszosz pedig a combjából.

Minden vallás arra ösztönöz, hogy elhiggyük a hihetetlent. A férfi-autonómia ábrándja fejeződik ki Pandóra teremtésmítoszában, az autonómiának abban az értelmében, hogy a férfiak megszabadulnak a nőktől, és a nők segítsége nélkül születnek. Az athéni Pantheón esetében ez a képtelenség fejeződik ki abban a feltételezésben, hogy a férfiak feleslegessé tehetik a nőket ott is, ahol jelenlétük elengedhetetlen: vagyis a reprodukcióban. Bármilyen nevetségesen hangzik is, a mítosz, amelyben az istenek apja anyává válik, Arisztotelész filozófiája által kapott erőre. Arisztotelész azt állította, hogy az anya szerepe a terhesség során a puszta táplálásra korlátozódik. Az anya passzív befogadója a férfi magjának, amely (a megfelelő környezet kivételével) mindent tartalmaz, amire a magzatnak szüksége van. Úgy látszik, bármit is tudnak a nők, a férfiak jobban tudják – bár nincs bizonyíték rá, hogy görög férfi kísérletezett volna a foganással vagy a gyerekszüléssel.

A nőgyűlölet Görögországban az időszámításunk előtti nyolcadik században, a családi kötelékekre alapozó dinasztiák hanyatlásának kezdetén jelent meg, amikor a hatalom átkerült a városállam politikai vezetésének kezébe. Egy történész azt állítja:


„Ahol a politikai hatalom a lojális családra alapoz, ott messze nem olyan merev a válaszfal otthon és politika, privát és a nyilvános között. Férfiak és nők szerepköre keveredik, ezért férjük távollétében a nők közel kerülhetnek a politikai hatalom gyakorlásához.”[7]


A királyi családok közötti szövetségek létfontosságúak voltak, és a nők lényeges szerepet játszottak azok megkötésében. Ez tükröződik Hésziodosz tehetségesebb kortársa, Homérosz műveiben is. Az Iliászban, Trója ostromának történetében Menelaosz, Spárta királya a feleségének, Helénának köszönheti trónját. Menelaosznak tehát létfontosságú visszaszereznie a Párisszal Trójába szökött feleségét, nemcsak a nő páratlan szépsége miatt, de azért is, mert ezen áll vagy bukik király volta.

Homérosz mind az Iliász, mind pedig az Odüsszeia történetét (ez utóbbi az egyik görög király, Odüsszeusz hosszúra nyúlt hazaútját meséli el) a korábbi, dinasztikus időkből származó művekből merítette. Ezekben a munkákban a nőket általában szimpátiával ábrázolják, összetett, erős jellemek, ott a helyük a világirodalom legemlékezetesebb figurái között. A korszak vége egybeesett azzal az idővel, amikor a pásztori életmódról áttértek a földművelésre, és egyre fontosabbá vált a tulajdon megőrzése. De a nőkkel szembeni ellenséges megjegyzéseket nem lehet – sem Hésziodosznál, sem más, a nyolcadik századból fennmaradt írásban – csupán a társadalmi és politikai szerkezet megváltozásával magyarázni, mint ahogy egyetlen mélyen gyökerező gyűlölettípust sem lehet. Ennek ellenére ezek biztosították azt a közeget, melyben a férfiak kifejezhették nők iránt érzett gyűlöletüket.[8] És gyűlöletük legkézenfekvőbb tárgya egy időszámításunk előtti nyolcadik századi nő volt: a trójai Heléna. A görög nőgyűlölet legfőbb célpontja „az arc, amelyért vízre szállt / Ezer hajó, s amelyért Ilion / Égbenyúló bástyái földig égtek.”[9]

Heléna anyja, Léda egyike volt a Zeusz által megerőszakolt áldozatoknak, akit a főisten hattyú alakot öltve ejtett teherbe. Heléna azonban, már ami összetett, vágyat és gyűlöletet egyaránt felkeltő, ikon szerepét illeti, sokkal inkább Pandóra leánya. Pandórához hasonlóan az ő szépsége is kelepce. Hatalmas vágyakozást kelt a férfiakban. De aki Helénát megkívánja, kiengedi a palackból a vérontás és pusztítás démonait. Az Iliászban Pandóra jellemzését visszhangozva, Heléna önutálattal beszél magáról, a „bajszerző, rossz kutya nő”-ről[10]. Az athéni virágkorban, amikor az öngyűlölet számos nagy dráma női szereplőjénél általános érzéssé válik, Heléna a nőgyűlölet fókuszpontja. Ő a férfigyilkos, az átkozott, a kurva, a vámpír, a városok elpusztítója, a méregpohár, a férfifaló – csaknem minden elképzelhető nőgyűlölő jelzővel illetik. Euripidész Trójai nők című darabjában Hekabé, a meggyilkolt trójai uralkodó, Priamosz, özvegye ezt kiáltja Meneláosznak, a győztes spártai királynak:


„Meneláosz, dicsérlek! Csak öld meg hitvesed!

De fuss, ne lásd, másképp varázsa ejt rabul.

Megront ez férfiszemet, erődöket leront,

Lehamvaszt házakat, varázsa oly erős –

Én is, te is tudjuk, s ki őt csak ismeri. ”[11]


Hekabé könyörgései hiábavalók. Meneláosz túlságosan kívánja Helénát, és nagyobb szüksége van rá, mintsem hogy megbüntesse. Visszaviszi Spártába, ahol folytatják házasságukat, míg a többi nőből a győztesek rabnője lesz, és sirathatják elveszett férjeiket, apáikat, fiaikat.

Pandóráéhoz hasonlóan Heléna története is allegória, melyben szétválaszthatatlanul egymásba fonódik a vágy és a halál. Ahogy Pandóra történetében a szüzesség elvesztése (a szelence feltörése) halált hoz a világba, úgy Párisz Heléna iránti vágya robbantja ki a háborút, annak minden borzalmával együtt. Az efféle allegóriák annak a kifejeződései, amit Sigmund Freud úgy nevez, hogy „örök harc Érosz és a romboló vagy halálvágy, Thanatosz között.” [12] A megvetés kultúrájában a nőknek súlyos bűntudatot kell érezniük, amiért szépségük vágyat kelt, s ezzel újraindítja élet és halál körforgását.

Érosz és Thanatosz összetett tánca más kultúrákban is megjelenik, de elsősorban az élet kikerülhetetlen mozzanataként. A kelta mitológiában az istennőkhöz, jellemző módon, egyszerre kötődik az élet és a halál princípiuma. Ezeket a kettős szerepeket azonban nem dualisztikusan ábrázolják, az élet és a halál nem állnak állandó harcban egymással.

A kelta istennők öntudatlanul békítik össze élet és halál erőit, ahogy ezt a valóságban is megteszi minden anya: amikor életet ad, halált is ad melléje. Az ő esetükben életnek és halálnak ez az összebékítése egyszerűen a dolgok természetéből fakad, senki nem okolható és nem ítélhető el érte. A görög dualisztikus szemlélet számára azonban a természet testesíti meg az emberi lét korlátozottságát és törékenységét, a nő pedig a természet megtestesülése. A nő örökösen és gyűlöletesen emlékeztet ezekre a korlátokra. Ez Pandórának és lányainak a bűne, melyért a nőgyűlölet tündérmeséi és filozófusai a nőket büntetik.


Vallasek Júlia fordítása


Folyt. köv.


Rajz: Bartis Noémi



[Az írás a könyv 1. fejezetének 1. része. Köszönet érte a Bookart Kiadónak & a fordítónak!]





[1] Lásd Steven Pinker statisztikáját In: The Blank State: The Modern Denial of Human Nature [Az üres állapot. Az emberi természet modern tagadása], Viking, 2002.

[2] Hésziodosz: Istenek születése. Munkák és napok. (Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre.)

[3] Hésziodosz: I. m.

[4] Robert Meagher: Helen: Myth, Legend and the Culture of Misogyny. [Heléna: Mítosz, legenda és a nőgyűlölet kultúrája], Continuum, 1995.

[5] Hésziodosz: I. m.

[6] Sarah Pomeroy: Goddesses, Whores, Wives and Slaves. [Istennők, kurvák, feleségek és rabszolgák], Schocken Books, 1975.

[7] Sue Blundell: Women in Ancient Greece [Nők az ókori Görögországban], Harvard University Press, 1995.

[8] Szemonidész, a hetedik században élt költő azt írja: „Mert Zeusz megteremtette a legnagyobb gonoszt: a nőt / és törhetetlen béklyókkal hozzá láncolt minket.”

[9] Christopher Marlowe: Doktor Faustus. (Ford. Kálnoky László.)

[10] Homérosz: Iliász. (Ford. Devecseri Gábor.)

[11] Kárpáty Csilla fordítása

[12] Sigmund Freud: Pszichoanalízis. Libidó és ösztönélet, Kriterion Könyvkiadó, 1977