k.kabai lóránt


hideg


és van, hogy nem tudok elaludni a saját hangomtól; éjjel

félálom doktornő kérdez, válaszolok, s mikor tudatosul, hogy

pusztán az agyam teszi föl a kérdéseit, nemcsak a doktornő

tűnik el, hanem a dilemmái is („mérgem, mérgem, kedves

férgem, ki a legszebb a vidéken?”) — hagyjam csak a fagyos

szavakat másra.



egész jól elvagyunk


„felejteni tilos” — mondja a hátsó utas. „apád faszát — vágom

rá —, felejteni lehetetlen, holott muszáj.” „anyád picsáját” —

pattan föl, de leültetem: „ha valamit tényleg el akarsz felejteni,

úgyis megjelölöd, nevén nevezed, és ezzel máris helyet adtál

neki az emlékezetedben — úgy tetszik, nem tűnik el semmi

sem, holott felejteni muszáj lenne, különben…” „különben

rábasztál, kis barátom. nem is létezem, még amikor beszélek,

akkor sem — riogat a túl könnyen tovatűnő részleteivel —,

jelenlétem pusztán könnyen múló, bár irgalmatlan illúzió. írd

meg, és el is felejted.”



fogpiszkáló


hazátlan bitangnak még csak kuss sem lehet a neve.




















küszöb


és amikor nem tudok elaludni a saját hangomtól, előfordul,

ahogy mint a hústűket, melyeket általában csak

süteményszurkálásra vagy kiszámítottabb, rigorózus esetekben

húsok összetűzésére használnak, akkurátusan a kézfejembe,

majd a körömágyba, végül pedig a köröm alatti puha, lüktető

húsba szúrom, zsibbad a jobbom, hadd érezzem, fájjon

egészen, és aztán tűnjön el, elképzelek, csak úgy, ezt meg azt.



savószín égbolt


mondatkezdő nagybetű, talán az ösztönöm nem látszat csupán,

alany, állítmány, ha az emberek repülni tudnának, egyeztetés,

csipetnyi bővítményezés, már nem is akarnának olvasni,

nyílegyenes grammatika, áttetsző szemantika, az „én” pusztán

egy szintaktikai jelölőeszköz, üres retorikai játék, vessző,

amennyi dukál, pontosvessző, csak ha muszáj, kezelhető nagy

levegő, és végül mondatzáró pont, sőt felkiáltójel; magának-

való-lét. de hátha mégsem úgy volna.



Kép: a szerző rajza