Bertók Beatrix



KÖNYVÍZELÍTŐ


Gyerekek!


Ha egyszer én is befeküdhetnék a terhesosztályra! Ajaj, a zanyukád!, mondanák erre bizonyára, már hallom is, gyakorló anyukák... Mert ugye egyáltalán nem problémátlan: hiszen ahhoz először is terhesnek kell lenni! Azután pedig: a terhesség nem fenékig happiness és gyerekjáték, ahogy azt a magamfajta gyerektelenek hinnék, hanem bizony sok (legtöbb?) esetben vérverejtékes meló, különösen a szülést megelőző fázisban. Hogy magáról a szülésről ne is beszéljünk. És hány meg hány formája lehetséges ennek a (fordítsuk komolyra a szót) terhes munkának!...

Nem könnyed lapozgatás, ahogy én ittmost nyálazgatom e könyvet, miután persze már, remélem, annak rendje s módja szerint végigolvastam, nem intellektuális ínyenckedés, nem szép (igenis!) vagy durva (igenis!) valós (igenis!), ámde mégiscsak írásban megformált (igenis!) jelenetek ízlelgetése...

A könyv szép. Amiképp minden gondosan megírt könyv szép. És olvasásra hív. Olyannyira, hogy nem férek már a bőrömben, egyik helyzetben még meg sem mártóztam úgy igaziból, máris alig várom, hogy belevessem magam a következőbe. Virgoncan haladok előre, azzal a megnyugtató érzéssel, vagy inkább önnyugtató tudattal, hogy semmi hisztéria, e fejezetben, esetleg passzusban vagy mondatban, félmondatban, netán szóban, félszóban ugyan valami véresen súlyos történt, de majd visszatérek, mert ugye visszatérhetek rá... Van idő, van tér, nem sietős, a sztori nem old kereket, megjelölöm, könyvjelzőzöm az illető részt, akár fel is lehet állni, hűsítőt vagy valami erőset tölteni, vagy a pasimmal egy kiadósat szeretkezni, szokás szerint fogamzás ellen maximálisan bebiztosítva, nyilván, majd egy isteni vacsorát rittyenteni gyorsmódszerrel, ami után leszopogathatod, ha nem sajnálod a fáradságot, mind a 10, sőt 20 ujjad... Ah, hol is hagytam abba?



DECEMBER 26., CSÜTÖRTÖK


Signe áll az ajtóban falfehéren: – Meghalt a gyerek!

Milyen gyerek?

Karen-Margarethe kisfia.

Nem igaz!

Signe bólint.

Marie döbbenten kérdezi: – Hogy lehet ez?

Ma reggel megoperálták, de nem tudtak rajta segíteni. A szívével volt valami baj.

Hol van most Karen-Margarethe?

Különszobát kapott a gyermekágyasoknál. Benn van nála a férje meg az édesanyja.



Nem itt hagytam abba. Itt próbáltam folytatni. Sikerült, mert kíváncsi voltam, a megmásíthatatlanság többszöri tudomásulvétele után is, vajon nem történik-e mégis csoda. De nem.

Karen-Margarethe az első gyerekét várta. Majdnem 40 évesen. Reménykedve, mi több, tántoríthatatlan hittel, félretéve minden kétséget a szinte (mert számára minden, a gyereke – épségben való – világrajöttének lehetőségét cáfoló tünet csupán a „szinte”, az el nem döntöttség, a „még jól végződhet” eshetőségével egyenértékű) holtbiztos feltételezgetés és orvosi diagnózis ellenére.

Van a könyvben egy érde(ke)s momentum: az egyik várandós asszonyka, miközben ágyán fekve zoknit kötöget születendő kisbabájának, azt kérdi lazításképp divatmagazint[1] nézegető szomszédnőjétől, vajon miért van az, hogy oly sokan a terhességet betegségnek tekintik, vagyis úgy fekszenek be a terhesosztályra, mint kórházi beutaltak... A válasz a levegőben lóg. És ott is marad. A kórterem csöndjében.

A dán írónő, Dea Trier Mørch regénye [Téli gyerekek, Európa, Bp., 1985, ford. Lendvay Katalin][2] terhessége időszakát felidéző, reális eseményeket bemutató, naplóformában megírt visszaemlékezés. És természetesen tele van szívet melengető, áldott történetekkel (ahol az „áldott állapot” valóban rászolgál a nevére), a normális magzatkihordás és szülés/születés felemelő, aprólékos leírásaival (is), amelyek – a versengésre nagyon is lehetőséget adó környezetből vétetvén – mégsem elsősorban a sikerről... vagy kudarcról szólnak...

Másvalami(k)ről.

Másvalaki(k)ről.







[1] Gazdag ám az ápolónők által nap mint nap végighordozott mozgókönyvtár kínálata: egyik reménybeli anyuka képregényt, másik kaland- vagy szerelmesregényt, harmadik recept- vagy szexújságot preferál, negyedik Marx Tőkéjét bújja!...

[2] Az 1976-os születésű regény a Nők Lapja Femina sorozatában jelent meg, a szerzőnő címekkel ellátott linómetszeteivel díszítve.