Jász Attila



hiányzó részlet. Basó régi köteteket olvas

a szigligeti alkotóház könyvtárában


„Tiéd ez a nézés?”

(Michael Krüger)


amikor versek

megírásáról szóló

versen dolgozol


mozdulat ahogy

a függönyt félrehúzom

majd visszahúzod


levél se rezdül

áll az éjszaka mégis

foszladozik már


*


történeteket

agyal ki az angyalod

a tükör előtt


a strand most üres

csak a szél járkál benned

hullám hullámon


ócska biciklik

leeresztett gumival

de útra készen













Fotó: Láng Orsolya




Fábry Janka Anetta

KÖNYVÍZELÍTŐ


MEGZAVARODÁS





Az osztrák irodalom eminense, Thomas Bernhard regényének, a Megzavarodásnak (Kalligram, Pozsony, 2006; fordította Adamik Lajos) igencsak kacifántos a keletkezéstörténete. A hosszú időn át a jegyzeteivel, vázlataival, kézirattöredékeivel küszködő, kiadóját számtalanszor „meghintáztató” író végül egy nem egészen, sőt egyáltalán nem szerencsés címválasztásnál állapodik meg. Kiadója figyelmezteti is: attól tart, a megzavarodás képzete el fogja riasztani a vásárlóközönséget. Bernhard nem tágít, ám egy évvel később felpanaszolja a könyv lassú fogyását, mire a Suhrkamp Verlag mindenható ura leleményesen hárít: „Én megmondtam, hogy ilyen címmel nem fog menni!”

Foglalja össze, a tényekre alapozva, az utószóíró.

Ilyennel nem? Akkor vajon milyen címmel ment volna? Például az első címváltozattal, a Nyugalommal? Meglehet... De hogy lett a nyugalomból megzavarodás? Nyugalmasan, kiegyensúlyozottan indult az írás folyamata, aztán pedig a dolgok összezavarodtak? Mindenesetre a regény második részének egynegyedénél végül már tényleg a szédület kerülget bennünket.

Thomas Bernhard feltehetőleg, a (határidő miatt) mind jobban sürgető idő nyomása alatt is, egymástól eredetileg független nyersanyagokat gyúrt egybe, azaz egyféle montázs-, illetve kollázstechnikával dolgozott. Mintha semmit sem akart volna elvesztegetni mindabból, amit évek alatt „összeírt”. Ami lett belőle, a szerző szavai szerint: „félelmetes egy könyv, amely klasszikus elbeszélésként indul, s úgy hajszol bele az iszonyatba, hogy észre sem veszed”.

Csakugyan, az első rész (mely, valószínűleg a későbbieket előrevetítendő, a Megzavarodás címet viseli) a maga világszerűségével még hagyományos elbeszélésként hat, a második viszont (A herceg – mennyivel hagyományosabb, nyugisabb cím!) félelmetesen szétesni látszik. Csakhogy meglehetősen furcsa módon. Ez a szó-, pontosabban mondatkavalkád úgy kísérti meg az őrület határát, láthatólag szántszándékkal, hogy ad absurdum hiperjózanná tesz, hatványozottan érzékennyé a beszélő által őrületes koherenciával feszegetett – nagyobbára filozofikus(-gyanús) – kérdésekre. És válaszkísérletekre. Ugyanis a „hős” éppenséggel attól „zavarodik meg”, hogy minden rendszerező igyekezete ellenére (vagy éppen ezért?) nem talál választ az őt megszállottan kísértő kérdésekre. Vagy túlságosan is sokat talál, sok egymásnak ellentmondót, netán egyszerre érvényesnek tűnőt. Így aztán a világ megértésére és megmagyarázására irányuló kétségbeesett törekvése hiábavalónak bizonyul. Hasztalan mozgósítja a nyelv és a beszéd összes rendelkezésére álló eszközét. Hiába ismétel minduntalan, halmoz eszelősen, próbál újra meg újra a lehető legpontosabban és legegyértelműbben megnevezni és megfogalmazni mindent, amit csak lehet, erőfeszítései nem járnak sikerrel. Nemegyszer mégis felrémlik, hogy esetleg, talán fején találta a szöget, végre abbahagyhatná, megnyugodhatna, de nem tud leállni, belehajszolja magát a zűrzavarba. Mert, abszolút biztos mérőeszköz híján, sosem lehet bizonyos benne, hogy a megtalált válasz érvényes-e. És ha igen, mire érvényes? Ahogy Beckett hőseit a sok (végeredményben fecsegéssé fajuló) beszéd nem hagyja eljutni a csendig (a relatív bizonyosságnak legalább ehhez a változatához) és megpihenni, úgy Bernhard hőse is, itt konkrétan a második rész beszélője, a herceg önműködő gépként hajtja tovább magát. De meddig?!

Álljunk meg itt. Hogy lehet visszajutni a megzavarodástól a nyugalomig? Más szóval hogyan olvassuk Bernhard szövegét? Hogy lehetőleg ne kössünk ki az esztelenségben. (Bár miért is ne?! A könyv megengedi!) Az egyik lehetőség, főleg a második rész esetében, a lassú olvasás, az időnkénti visszalapozás, egy-egy nagy horderejű, vagy nagy horderejűnek tetsző kijelentés (hisz egyáltalán nem egyértelműen mindegyik az, tekintve a szerző sok helyütt nyilvánvaló iróniáját) mérlegelése, mégpedig a viszonylagosság tudatában, vagyis: annak belátása és elfogadása, hogy nincsenek kizárólagos válaszok – legfeljebb próbálkozásaink lehetnek, hogy ezt-azt megértsünk és többé-kevésbé érthetően kifejezzünk.

Némelyek, az igazság mindenkori birtokosai szerint persze (ez pedig örökérvényű igazság!) léteznek kizárólagos válaszok, őket azonban aligha fogja izgatni ez az érdekfeszítő mű, amelyben Thomas Bernhard a mesteréhez, Samuel Becketthez méltó következetességgel állít sorompóba a fikció kereteit szétfeszítő állításokat.

S bízvást hozzátehetjük: mintegy arra hívva ki olvasóját, hogy ne maradjon közömbös, szálljon be – ha tud! – abba a nagyszabású küzdelembe, amit a jelentésért folytat.




Horváth Előd Benjámin



EMOTIKONOK

(próbálkozás Jancsó Noémiért, 1988-2010)


Mit ad a szív és fönt az agy,
s a csillagok kigyúlnak mind pofátlanul,
a pánok sípja ott belül, ha nyúl,
az meddig nyúl, mi mondható, ki vagy,
ezek hideg sorok, csak mind ideg,
valótlanul, a hír beteg, remeg.
Keresni szót, dobot, a fejre valami
homok, belül ugráló emotikonok
örökkévaló monitoron. Piszok dolog.
A halál ilyen, egyre igazibb.

Mind, akik szebb reményűek,
áldd meg, áldd meg őket...
hol is vagyunk.
Mert ez most itt azért nem ének.
Hogy mondanám, mit nem tudok.
Hogy másfél éve annyi sor
ilyen rohadt allűr és rettenet.
(S ha nő a holtak száma egyre,
mért is? mert leírtam? félelemben?)

A szív, az kényes szörnyek egyben.

...látható volt mindig, valamit tudtál,
amit mi nem, szórakozott beszélgetéseinkben...
s ha még elmondtad volna (s tudtad volna),
ha írható lehetne... néhány semmi szórvány,
a nyelv ahogy magába rágcsál,
áldott semmi nyelveid... áldott fényre döbbensz?
és az a pillanat, hogy isten mind az összes?

...az ember ébred, próbál emberekben hinni,
az ember hull, kimondja, vissza kéne menni,
az ember fázik. S ezt rohadtul elhiszi.

Ha valamit, te tudtad az időt.
Azt, hogy rövid, azt is, hogy másfelől
belakható. Ki is használtad szorgosan.
...és a te utad nem volt tárgytalan.

(...bocsáss meg, el kell mondanom,
mostmár én tényleg nem tudom,
ezen a kényes kénytelen helyen
mért lebzselek még itt vajon,
hiszen én alig dolgozom,
hiszen örülni sem tudok mostmár nagyon,
nincs bennem semmi nagy haszon,
én régebben nevetve írtam...
az írás mostmár mindig csak pofon...)

Próbálkozom. Csak villognak
halottaim. Két év, van négy.
Csöndes kíséret, közrefognak
és egyre szebb az arcuk ég.

A szárnyukban valami fél
és változatlan csak beszél,
a nyár az tél, a nyár az tél,
az ember mind magányszemély...


A szavaim, hogy fogynak egyre.
Mostan galamb hull s némi pernye,
a holnapok csoszognak félre,
van változás, alvadt az íze.


És átmegyünk egy zebrán.
Nem áll meg senki, néhány pillanat,
van úgy, bezár. Hallgatnom kéne mostmár?
Az ember olvas, választ, összead,
a csillagok kopognak hangtalan,
van ajtó, zárva. Minden csak halad.
Egy színpadon mozognak durván,
villanydrót sistereg, a föld alatt
a test az táncol és szakad,
a zebrán át egy pillanat,
mit is, ha mondtunk és hogyan,
az istenekben annyiféle drog van,
a rettegés a másodpercen elmereng,
nyugodtan. A bolygó itt kereng.

(Valahol pán sípol.
Csillog a monitor.
Szétfolyt smink emotikonok
szép, egyedüli arcán.
Jársz valahol a zebrán.)


Külön világot alkotó terek.
A kozmoszban vicsorgó énekek,
az ember végülis talán kerek,
fürdik talán, a Tarniţán,
a fürdés mindig rengeteg,
ha másik színen újrakezd,
eső eseng, mi itt maradt,
verekszik csendesen.



Fotó: Bartis Noémi Karc c. albumából