Nagy Kata




Last minute


Szokásos esti sétájára indult A. úr. Kockás papucs volt rajta, füléből kikunkorodtak a fehér szőrök, szakálla halványrózsaszín bozót: az aznapi pörkölt szaftja ült meg benne. Hosszúra hagyott zsíros, ősz haját finoman birizgálta a viharsarki szél. Az Ó utca egy földszinti kis bérházából indult, szíve lassú metronómjára lépkedett, kirakatok előtt meg-megállva, simítva egyet szakállán. A szembejövőknek fel sem tűnt az ezüstfejű sétabotja. A. úr olykor kedvesen visszavakkantott képzeletbeli kutyájának, Pierre-nek. A Fehér hídon át sétált, kezét háta mögött összekulcsolva, kissé előredőlve: mintha hátán egy hatalmas puttony volna, benne nyolcvan év súlya: a szomorúság telei, háborúk, elfogyasztott asszonyszívek, penészes kenyerek, a tenger. A marokkói zöldmárvány tenger.

A. úr régóta egyedül élt, abban a házban, amelybe Irina is költözött pár hete. Nem tudni mióta lakhatott ott, húsz, ötven vagy száz éve, s hogy volt-e felesége, gyermeke. Senkihez sem szólt, az arcán idegrángások vonultak időnként át, beborult elméjének hideg- és melegfrontjai. A lakók nem szerették, féltek tőle: ajtajára vastag fekete filccel az „A. úr kissé szarszagú!” feliratot írták.

Az egyik szeme üvegből volt, furcsa, régi darab: írisze sáfrányszínűre festve.

Irina azonban az első naptól kezdve mindig hangosan köszönt neki: még a beköltözés napján történt, hogy lesegítette őt a lépcsőn. A. úr köszönet helyett egy kamaszfiú pimaszságával belecsípett a lány fenekébe, és hangosan, szívből fölnevetett.







*


A szél felerősödött, és mire az első busz megérkezett, a haját teljesen összekócolta, szeme és szája megtelt a külvárosi porral. A busz az ólmos álmoktól félig rágott arcokkal, kókadozó fejekkel volt tele. Harisnyáján lefutott egy szem, szoknyáját gyorsan ráhúzta, de aztán átvillant rajta, ez a lyuk ezen a harisnyán, ezen a járaton senkit sem érdekel.

Mephistot érdekelné. Mephisto belefúrná az ujját ebbe a lyukba. Mephistot felizgatná a fekete harisnya és a körömnyi fehér bőr kontrasztja. Mephisto rátapasztaná a tenyerét erre a lyukra, hogy más férfi ne lássa. De Mephisto nincs velem. Egy hete, hogy kitavaszodott.


*


A. úr kissé elfáradt, botjára támaszkodva nézte kicsit az éjszakát. A Fehér híd volt a leghosszabb híd a városban, gyalog nem is szoktak ezért átkelni rajta: a folyó itt írt le egy kanyart, a fenyvesek mögött pedig már az elkékült határ húzódott.

Ígérem, hozok neked gyöngyhalakat. A víz a te elemed. Sosina, már közel vagyok.

Továbbindult, zsebéből gyógynövényes kekszet majszolt, dobott egyet-egyet Pierre-nek is. Minden séta alkalmával dobott a háta mögé fiktív kis barátjának, így ha valaki egyszer följegyzést készített volna ezekről az éjszakába nyúló magányos és céltalan kóborlásokról, könnyen észrevehette volna, hogy A. úr az évek alatt kétmillió-kétszázezerszer varrta össze elpotyogtatott kekszeivel a város távoli pontjait egymással.

Az alsó rakparton hűvös volt, fényreklámok villogtak, a kandeláberek narancs fénye az üveg mögé zárt plakátokra hunyorgott. Plazmatévék, bankok, lakóparkok, tengerparti kedvezményes üdülések óriásplakátjai voltak ezek: fák helyett szegélyezték a hosszú úttestet. A folyó nyugtalanul nyaldosta a betonpartot. Egy hete, hogy kitavaszodott, Pierre.

Nem hagy nyugodni a hold, mondják, hogy egy kost látni benne, mondják, hogy koponyát, de bizony mondom, öregem, nekem semmi egyéb, csak azok a kicsiny ezüstpikkelyes mellek jutnak az eszembe róla.

A. úr kilépett kockás papucsából. Tenyerében egy rozsdás kulcsot szorongatott.







*


A körúton dugóba kerültek, és a parti megálló még messze volt. Biciklivel kellet volna jöjjek. Igaz, akkor nem tudnék olvasni. Történeteket akarok. Belefeledkezni.

A nap kisütött, és úgy tűnt, hogy úgy is marad egészen délutánig. Irina mellé a következő megállónál egy fiatal lány ült: a karjára egy hatalmas, kitátott szájú hal volt tetoválva. A bőre valószínűtlenül fehér volt, vagy nem is fehér, inkább mint a higany.

Lekanyarodtak a hídról, homlokát az üvegnek tapasztotta, és bámulta az óriási, elejtett nyakláncként kanyargó folyót.

A végállomás előtti megállónál a tetovált lánnyal együtt szállt le, és határozottan érezte, hogy a korareggeli tülekedésben valaki meglökte hátulról: könyvét leejtette.

Lehajolva észrevette a csillogó fehérhomokot a járólapon.
A marokkói álomnyaralást hirdető reklámplakát üvegvitrin ajtaja kitárva, a plakátzöld papírtengert a szél cibálta.

Az ajtó előtt egy pár kockás, elnyűtt papucs árválkodott.








Fotó: Gonzó Véletlenek c. sorozatából