Visky Zsolt


a vége






felé


valamit olvasok bármit

az érzelmekre semlegesen hatót

és egyszercsak elkezdem hangosan

ejteni a szavakat

el


valamit olvasol bármit

az érzelmekre semlegesen hatót

és egyszercsak elkezded hangosan

ejteni a szavakat

el


valamit olvas bármit

az érzelmekre semlegesen hatót

és egyszercsak elkezdi hangosan

ejteni a szavakat

el



Fotó: V. Zs.






Sólyom Orsolya



Pluszvégtelen






Jó régóta nem írtam már. A tinta is furamód csökönyösen viselkedik velem, kompromisszumot akar kötni: „Te sokat írsz, én nem száradok be!” Beleegyeztem.

Okos dolog ez a tinta. Bíztatja az embert, meg néha meg is ijeszti kicsit. Nekik történeteik vannak. Van múltjuk. Tintáknak sötét a múltja. Úgy általánosságban véve. Persze vannak kivételek. Van különbség tinta és tinta között. Én pont egy ilyen kivételről hallottam egyszer, a tus mesélte…

Egészen egyedi példánynak mutatkozott. Szeretett írni, játszadozni a betűkkel, kihívta maga ellen a sorokat. Kedvelte a kifinomult, lágy, kellemes érintésű papírokat. És a papírok is kedvelték őt.

Jegyzetekben, noteszekben, könyvekben, borítókon jelent meg, fáradhatatlanul és az ő örökös mélykék ragyogásával. Csakis filozófiai és csillagászati könyveket volt hajlandó illusztrálni. Már sok mindenki ismerte… ki hallomásból… ki személyesen. Azt mondják, voltak barátai. Szeretett kijárogatni a többi tintával, és naphosszat könyvek lapjairól és tollakról beszélgettek. Egy ilyen napon történt, hogy hazafelé vezető útját egy szokatlan, zegzugos, mellékutcákkal, sikátorokkal teli útvonalra cserélte.

Szóval tinta ballagott hazafelé, ő sosem sietett, mindent alaposan megfigyelt. Így vett észre egy lépcsőfeljáró tetejéről lelógó papírcsücsköt. Felfolyt a lépcsőkön, és egy múlt heti újság címlapjával találta szembe magát: „Tinta és a bestsellerek” – a cikk róla szólt. Közelebb lépett az újsághoz, hogy elolvashassa, de véletlenül lelépte. És ekkor érezte először, milyen valamin igazán nyomot hagyni. Sercegett alatta a papír, szakadozott. Képességeik versenyt futottak. A tinta nem volt eléggé átható, a megvastagodott újság hamar beszívta az írást, az újság nem volt elég erős, könnyen szakadt és foszlott, mégis volt benne valami, amit a többi noteszlapban nem érzett. Kihívás, szánakozás, kíváncsiság, megbecsülés, őszinteség, kötődés.

Tinta minden egyes nap visszatért hozzá, és írt. Mikor néha késett, nyomtatott sajtócikkünk mozgolódni, nyöszörögni kezdett. Sok időt töltöttek együtt, amikor eljött az a pillanat is, midőn az újság első oldala betelt. Értetlenül álltak egymás előtt. Tinta fordítani akart, újság fordulni… Ekkor tus hatalmasakat kezdett köhögni. Prüszkölt, krákogott, nyögött és nyivákolt, majd összerogyott. Pontosan előttem.

És én tanácstalanul álltam. Az ingem pedig tele volt pacákkal.











Hazamegyek...


Hazamegyek s megmosakszom. Lemosom az összes mocskotokat. Trágár szavaitok, világi vigyoraitok. Férfiak erős szagát és kéjelgő nők émelyítő parfümjét, és a ti összes dolgaitokat saját piszkaimmal együtt egyen-egyenként mind lecsorgatom a nyakamról, vállamról, melleimről, a térdemről, a combjaimról. Beszappanozom testemet, hátha lerágja a bőröm és minden csontomat a velejével együtt...

Csak a hátam közepét, azt nem érem el soha. És ilyenkor valahogy mindenki más is mosakszik.



Sinusitis haeres


Két éve hogy megbotlottunk

két nagy pocsolyában – egymásban

azóta lucskos a cipőd és klattyog

az enyém is

s itt vagy még mindig

de most már agyonázva

elsuhan a hangod mert örökösen megfázva

nem is lehet a szerelmet csak suttogni

így nyugodtan ejtem a neved ki

te egyetlenegy nagy tömeg

szeretem minden embered

a náthások végtelen sorát

és migrénes barátaikat

minden dohányost és

pálinkát szeretőt

a bort meg nem vetőt

élsz bennem mint a legaktívabb vírus

mint a legörökebb Anna és az összes Léda

egy zsebkendőhegy tetején

immunitásom fogalmát is megetted

örökre



Fotó: Hausmann Cecília




Gonzó


EL-KÉP




















Urban














Sályi Ambrus



KÖNYVÍZELÍTŐ

Hódolattal esengve







Amélie Nothomb kisregényét (Sík Kiadó, Budapest, 2000, fordította Bognár Róbert) nemcsak azért ajánlom, ajánlanám mindenki (hölgyek és urak) szíves figyelmébe, mert „könnyű műfaj”, hanem mert egy bizonyára rettentően unalmas témát – egy fiatal nő munkahelyi viszontagságainak történetét – rettentően megnyerő stílusban ad elő. Ennek köszönhetően a többnyire önmagában semmitmondó részletekből olyannyira mozgalmas elbeszélés áll össze, hogy a könyvet – túlzás nélkül állítható – alig lehet letenni.


Tény, hogy igencsak meghökkentő fejlemény, hogy valakivel, akit egy világhírű japán cégnél alkalmaznak tolmácsként, végül csupán irodai segédmunkát végeztetnek, mint ahogy az is érdeklődésre számot tartó lehet, hogy bizonyos mozzanatokban milyen mértékben játszanak közre a kulturális különbségek (a „főhős” egy belga lány), mindez azonban – főként tekintve, hogy a világ más tájain sem kis számban fordulnak elő hasonló megalázó helyzetek – még nem elegendő ahhoz, hogy igazán fordulatos sztori szülessék, amely képes megragadni és tartósan lekötni a figyelmet.

A szerzőt, aki mindezt tudja, elsősorban a még elevenen élő emlékek és ennek nyomán az elkeseredés hajtja. A találékonyság, amivel „az egészet” előadja, humora (fanyar, játékos, bosszankodó, piszkálódó, megbocsátó, megmosolyogtató stb.) a fogások, trükkök, amiket bevet célja elérése érdekében, mármint hogy a történetet „eladhassa”, legalább annyira az indulatnak köszönhetőek, mint a tehetségnek vagy felkészültségnek:


„Haneda úr volt Omocsi úr főnöke, Omocsi úr Szaitó úr főnöke, Szaitó úr Mori kisasszony főnöke, Mori kisasszony pedig az én főnököm. Én senkinek se voltam a főnöke. Máshogy is lehet mondani. Én Mori kisasszony beosztottja voltam, Mori kisasszony Szaitó úr beosztottja és így tovább, csak persze a főnökök nem csak a ranglétrán közvetlenül alattuk állóknak adhattak utasítást.

Vagyis a Jumimoto társaságnál nekem mindenki parancsolt.”


Már az első bekezdésben megnyilvánuló felindultság olyan sodrást ad az elbeszélt eseményeknek, amely azon túl, hogy sikerül keresztülvinnie szándékát, azaz egy lendületes történetet kanyarítania, azt is ügyesen – vagyis minden kioktatás vagy szájbarágás nélkül – képes megmutatni, hogy miként lehet a mégoly csúfos kudarcból is sikert kovácsolni – ha nem is ugyanott és ugyanakkor. A slusszpoén viszont – ugyancsak fortélyosan – úgy van elhelyezve, hogy a könyvet ne lehessen idő előtt sutba vágni. (A megpróbáltatások kitermelte kitartás ez esetben láthatólag nem érheti be kevesebbel, mint a Francia Akadémia Nagydíjával.)