Fábry Janka Anetta

KÖNYVÍZELÍTŐ


MEGZAVARODÁS





Az osztrák irodalom eminense, Thomas Bernhard regényének, a Megzavarodásnak (Kalligram, Pozsony, 2006; fordította Adamik Lajos) igencsak kacifántos a keletkezéstörténete. A hosszú időn át a jegyzeteivel, vázlataival, kézirattöredékeivel küszködő, kiadóját számtalanszor „meghintáztató” író végül egy nem egészen, sőt egyáltalán nem szerencsés címválasztásnál állapodik meg. Kiadója figyelmezteti is: attól tart, a megzavarodás képzete el fogja riasztani a vásárlóközönséget. Bernhard nem tágít, ám egy évvel később felpanaszolja a könyv lassú fogyását, mire a Suhrkamp Verlag mindenható ura leleményesen hárít: „Én megmondtam, hogy ilyen címmel nem fog menni!”

Foglalja össze, a tényekre alapozva, az utószóíró.

Ilyennel nem? Akkor vajon milyen címmel ment volna? Például az első címváltozattal, a Nyugalommal? Meglehet... De hogy lett a nyugalomból megzavarodás? Nyugalmasan, kiegyensúlyozottan indult az írás folyamata, aztán pedig a dolgok összezavarodtak? Mindenesetre a regény második részének egynegyedénél végül már tényleg a szédület kerülget bennünket.

Thomas Bernhard feltehetőleg, a (határidő miatt) mind jobban sürgető idő nyomása alatt is, egymástól eredetileg független nyersanyagokat gyúrt egybe, azaz egyféle montázs-, illetve kollázstechnikával dolgozott. Mintha semmit sem akart volna elvesztegetni mindabból, amit évek alatt „összeírt”. Ami lett belőle, a szerző szavai szerint: „félelmetes egy könyv, amely klasszikus elbeszélésként indul, s úgy hajszol bele az iszonyatba, hogy észre sem veszed”.

Csakugyan, az első rész (mely, valószínűleg a későbbieket előrevetítendő, a Megzavarodás címet viseli) a maga világszerűségével még hagyományos elbeszélésként hat, a második viszont (A herceg – mennyivel hagyományosabb, nyugisabb cím!) félelmetesen szétesni látszik. Csakhogy meglehetősen furcsa módon. Ez a szó-, pontosabban mondatkavalkád úgy kísérti meg az őrület határát, láthatólag szántszándékkal, hogy ad absurdum hiperjózanná tesz, hatványozottan érzékennyé a beszélő által őrületes koherenciával feszegetett – nagyobbára filozofikus(-gyanús) – kérdésekre. És válaszkísérletekre. Ugyanis a „hős” éppenséggel attól „zavarodik meg”, hogy minden rendszerező igyekezete ellenére (vagy éppen ezért?) nem talál választ az őt megszállottan kísértő kérdésekre. Vagy túlságosan is sokat talál, sok egymásnak ellentmondót, netán egyszerre érvényesnek tűnőt. Így aztán a világ megértésére és megmagyarázására irányuló kétségbeesett törekvése hiábavalónak bizonyul. Hasztalan mozgósítja a nyelv és a beszéd összes rendelkezésére álló eszközét. Hiába ismétel minduntalan, halmoz eszelősen, próbál újra meg újra a lehető legpontosabban és legegyértelműbben megnevezni és megfogalmazni mindent, amit csak lehet, erőfeszítései nem járnak sikerrel. Nemegyszer mégis felrémlik, hogy esetleg, talán fején találta a szöget, végre abbahagyhatná, megnyugodhatna, de nem tud leállni, belehajszolja magát a zűrzavarba. Mert, abszolút biztos mérőeszköz híján, sosem lehet bizonyos benne, hogy a megtalált válasz érvényes-e. És ha igen, mire érvényes? Ahogy Beckett hőseit a sok (végeredményben fecsegéssé fajuló) beszéd nem hagyja eljutni a csendig (a relatív bizonyosságnak legalább ehhez a változatához) és megpihenni, úgy Bernhard hőse is, itt konkrétan a második rész beszélője, a herceg önműködő gépként hajtja tovább magát. De meddig?!

Álljunk meg itt. Hogy lehet visszajutni a megzavarodástól a nyugalomig? Más szóval hogyan olvassuk Bernhard szövegét? Hogy lehetőleg ne kössünk ki az esztelenségben. (Bár miért is ne?! A könyv megengedi!) Az egyik lehetőség, főleg a második rész esetében, a lassú olvasás, az időnkénti visszalapozás, egy-egy nagy horderejű, vagy nagy horderejűnek tetsző kijelentés (hisz egyáltalán nem egyértelműen mindegyik az, tekintve a szerző sok helyütt nyilvánvaló iróniáját) mérlegelése, mégpedig a viszonylagosság tudatában, vagyis: annak belátása és elfogadása, hogy nincsenek kizárólagos válaszok – legfeljebb próbálkozásaink lehetnek, hogy ezt-azt megértsünk és többé-kevésbé érthetően kifejezzünk.

Némelyek, az igazság mindenkori birtokosai szerint persze (ez pedig örökérvényű igazság!) léteznek kizárólagos válaszok, őket azonban aligha fogja izgatni ez az érdekfeszítő mű, amelyben Thomas Bernhard a mesteréhez, Samuel Becketthez méltó következetességgel állít sorompóba a fikció kereteit szétfeszítő állításokat.

S bízvást hozzátehetjük: mintegy arra hívva ki olvasóját, hogy ne maradjon közömbös, szálljon be – ha tud! – abba a nagyszabású küzdelembe, amit a jelentésért folytat.