Horváth Előd Benjámin

KÖNYVÍZELÍTŐ


Könyv olyan helyre








Ha a kezembe kerül egy érdekes könyv, mindig kialakul bennem egy idilli kép arról, hogy milyen lesz olvasni. Tasso könyve már első ránézésre kíváncsivá tett. Amikor beleolvastam, olyasfajta izgatottságot éreztem, hogy én most tanulni fogok, valamit, sokat, innen, itt egy könyv, megtalált most engem, én őt, dejó lesz az életünk. Általában a végére (ha eljutok a végéig) az ilyen izgatottságoknak csak az emléke marad, a vágy, hogy kapjak valamit, amit, azt hittem, megígértek, amire azt mondhatom, ez az enyém, féltve őrzött kincsem. Nem szoktam csalódni a könyvekben, de ritka az, amikor elolvasok egy könyvet és azt kapom, vagy többet annál, amit első benyomásra szeretnék (elképzelek, érzek, remélek stb.). Valérie Tasso könyve megadott mindent, amit szerettem volna kapni tőle. Adott sok mást is, jót is, rosszat is, lett egy könyvem.

A szex antikézikönyve (Korona Kiadó, Budapest, 2008; fordította: Krusinszki Zsuzsanna) úgy kézikönyv, mint elbeszéléskötet, regény, tárcatár, anekdotagyűjtemény stb. Gondos és körültekintő, szemtelen könyvecske emberekről, viselkedésről, gondolkodókról, irodalomról, médiáról, nevelésről, történelemről, egyáltalában mindenről és, természetesen, a szexről. Valérie Tasso igényes és nagyon művelt, ráadásul kitűnően olvasmányosan és egyszerűen ír. Ezen a 222 oldalon lazán végig lehet siklani egy nap alatt, mindenféle erőfeszítés nélkül, közben teázni, kávézni, vagy akár sörözni. Lewis Carroll-tól Ezópuszig, Monterrosso-tól az Értelmező Kéziszótárig szövögeti bele az idézeteket könyvébe, egy-egy mottó erejéig, amik után magyaráz, mesél, elemez, feldühödik, gyönyörködik, körbejárja a szavak értelmét, mindenfelől. Mi pedig hallgatjuk, érezzük, hozzászólunk, feldühödünk, gyönyörködünk, megértünk vagy elvetünk ezt-azt. Elmondja a (néhol szigorú, esetleg kissé elfogult, ahogy tetszik) véleményét, de semmi szín alatt nem gyúrná le a torkunkon azt. Mindemellett tiszteletre méltó, sokszor provokáló őszinteséggel beszél, mesél magáról. Kellemes iróniával kérdőjelez meg mindent, amit hallunk, látunk, olvasunk. És sehol nem várja el, hogy egyetértsünk vele.

Akár komolyan vesszük, akár nem, akár szeretjük, akár máglyára vetjük, van ez a könyv, és nekem élvezet volt olvasni, sokat tanultam belőle és tudom, hogy mindig olyan helyre fogom letenni, ahonnan könnyen kézbe vehetem újra.





Nichita Stănescu


Orfeusz az ódon várban

(Orfeu în vechea cetate)


A költő, sólyommal a vállán, belép a várba.

Fölöttébb zaklatott,

és éppen olyan, mint a Canopus

az ausztrál félgömb fölött,

hogy csak azok látják, akik szemüveget hordanak a szívükön.


A költőt nem látja senki.

Némelyek azért, mert nem látnak.

Mások azért, mert nincs szívük.

A többi nem is létezik, hát ezért nem látja.

Mégis, kórusban mondják valamennyien:

A költő nem innivaló, tehát nem értjük!

A költő nem illatozik, ahogyan a virág.

Hogyan érthetnők meg,

hogyan fogadhatnók be azt, ami nem illatozik úgy, mint a virág.

Ugye, virág?!


A költő a széles utcán halad.

Menj inkább a fenébe, súgja a válláról a sólyom,

menj inkább a fészkes fenébe, súgja a válláról a sólyom.

A költő úgy tesz, mintha semmit sem hallana.

Saját szememmel láttam egy költőt a várba belépni.

Jobb kezében, jobbjának markában

egy kitekert nyakú sólyom.



A szitakötőevő

(Mâncătorul de libelule)


Szitakötőket eszem, mert zöldek

és fekete szemük van

mert két sor áttetsző szárnyuk van

mert hangtalanul repülnek

mert nem tudom, ki teremtette őket

és miért teremtette

mert szépek és kecsesek,

mert nem tudom, miért szépek és kecsesek;

mert nem beszélnek és mert

nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem beszélnek.

Szitakötőket eszem, mert nem szeretem

az ízüket,

mert mérgezőek és

mert nem tesznek jót nekem.

Szitakötőket eszem, mert nem értem őket,

eszem, mert a kortársuk vagyok

eszem, mert megpróbáltam magam megenni

legelőbb is a saját kezeimet

és végtelenül undorítóak voltak –

eszem, mert megpróbáltam megenni a nyelvem,

a saját hús-vér nyelvemet

és rémülten vettem észre

hogy levedlette magáról a zöldes,

feketeszemű szavakat,

messzire tőlem, az ínségbe.



Lecke a körről

(Lecţia despre cerc)


A homokba egy kört rajzolunk

és miután kettévágtuk,

ugyanazzal a mogyoróvesszővel kettévágjuk.

Ezután térdrehullunk,

ezután letenyerelünk.

Ezután homlokunkat a homokba fúrjuk

és a kör bocsánatáért esedezünk.

Ennyi.



Venni egy kutyát

(A cumpăra un câine)


Jött az angyal és azt mondta:

- Nem akarsz venni egy kutyát?

Nem voltam válaszképes állapotban.

A szavak, amelyeket kiálthattam volna neki,

ugattak.

- Nem akarsz venni egy kutyát? –

kérdezte az angyal, karjaiban tartva

ugató

szívemet,

mint egy faroktól, csóválta a vértől fogva.

- Nem akarsz venni egy kutyát?

kérdezte az angyal

mialatt szívemet

csóválta, mintha faroktól, a vértől fogva.













Bánatos ének a szerelemről

(Trist cântec de dragoste)


Csak az életem fog meghalni utánam igazán,

egyszer.

Csak a fű tudja a föld ízét.

Csak a vérem vágyik igazán

a szívem után, amikor elhagyja őt.

A lég magas, magas vagy,

a bánatom magas.

Eljön az idő, amikor meghalnak a lovak.

Eljön az idő, amikor elavulnak az autók.

Eljön az idő, amikor hidegen esik

és minden nő a te fejedet hordja

és a te ruháidat.

Eljön egy madár is, nagy és fehér.


Láng Orsolya fordításai és fotói





automatice















Őszidők

a szelídség ornamentikája


Az ősszel kapcsolatos, általános – úgymond a közfelfogásban (t)erjedő – tévedések eloszlatására már, úgy gondolom, nincs is értelme kísérletet tenni. Amiért érdemes felidézni egy, az ősz valódi pompáját, éltető, fiatalos és vidám halálugrását bemutató, történelmi felhangoktól megszabadított mitológiai sémát, az a saját jól felfogott érdek, az egzisztenciális kondíciók további, töretlenségre törekvő növelése. Annak a háznak ugyanis nincs egy meghatározott, rögzített formája, sem alaprajza. Hatalmas monstrumként, kivetve áll a tengerparton. A viharos parti szelekre tervezték, a falak ennek megfelelően, mint megannyi merev, csapkodó vitorla, mozdulnak, csúsznak el egymás mellett, mindig új és új formát kiadva. A vad, dühödt, sós légtömeg, az óceáni éghajlat addiktív lehelete akadálytalanul ronthat be és zúdulhat keresztül a házon, a neki feltárulkozó légfolyosókon, melyek egy-egy lassú, megmásíthatatlan koppanással nyílnak meg vagy záródnak el a szélirányoktól függően, egy bonyolult rendszert követve. Ugyanezekkel a koppanásokkal jelzik az idő múlását a japánkertek vízórái is, csak míg ezeknél a körbekerítettség és a bizton eljövendő jövő megnyugtató, várakozásában is szelíd csendje tölti ki a köztes időt, addig a háznál az elemeknek való kitettség és az ittésmost végességének ideges vibrálása, illetve a mozgó-záró falelemek szélbe hasadó sivítása az, ami taszítja el egymástól ezeket a koppanásokat. A meditatív, gyémánt-önazonossággal bíró keleti állandóság így engedi el békés belenyugvással a nyugat nyughatatlan, nekikeseredett impulzusait. Csak még ő sem tudja, hogy örökre. Egy tized foknyi eltérés is, az addigi széliránytól, már mozgásba hozhat egész fal-csapóajtó rendszereket a házban, de mindig úgy, hogy a lehető legtöbb vihar-gyermek válhasson felnőtté benne. Hasonlóan a tető is különálló, átláthatatlanul bonyolult szerkezeti elemekből áll össze egymástól független vagy esetlegesen egymásra rejtett módon ható, minden belátható periodikusságot semmibe vevően feltáruló, eltűnő, elzáródó tartományokra. Elhagyatott teraszok születnek meg és újjá, szobák lélegeznek föl vagy fordítanak hátat az óceánnak akár évszázadokra, ugyanis valamelyik fal évekig vagy akár évtizedekig sem mozdul, csuklyás alakok telepednek meg az aljukban, míg mások félóránként is változtathatják helyzetüket, elárasztva az addig védett térközöket érdes, tengeri levegővel, gyorsan lecsapó vijjogással. Divatos szóbeszéd viszont, hogy bárhonnan fúj is a szél, mindig van valahol egy szélvédett, nyugodt zug, ahol az erőgyűjtés büszke békéje honol. Senki nem tudja mikor építették, a legrégebbi írásos emlékek is már mint ősrégi építményről, sőt, statikai és technikai csodáról számolnak be róla. Vannak építészeti csodák, melyek például a Nap állását másodpercre pontosan mutatják és előrejelzik, vannak csillagászati eszközök, melyek tökéletes iránymutatást adnak és tájékoztatnak a belátható csillagokról, galaxis-rendszerekről, azok mozgásairól és esetleges hatásaikról. Ez a ház nem lép túl a Földön, nem lép túl azon a partszakaszon sem, aláveti magát az ott fellépő hatásoknak, az őt mozgató szélviharoknak. Nem utal semmi önmagán túlira, nem jelkép, nem szimbólum, nem iránytű. Nincs és nem is lehet soha állandó lakója, és ugyanaz se kétszer. Itt nincs megmaradás, és ide nincs visszatérés. Ebben a házban immúnissá válhatunk arra az odüsszeuszi álomra, a ciklikusság és az örök visszatérés könnyen befogadható, ám lomha bájára, melynek nem mond ellent sem isten- sem fejlődéshit. Ez a hirtelenharagú, a hideg, a zord Mózes háza. Innen indul el minden elem, isten és ember az ateista november szilaj, jókedvű fatalizmusával, hogy más, ismeretlen világokból hulljanak ki ugyanezzel a következetlenséggel. Beszélik, hogy régen, még az ezüstkor alkonyán, agg lovagok érkeztek, nagy garral és gőggel lerombolni a házat, csupa harcedzett, aszott vén keselyű. Vezetőjük egy hatalmas grált tartott a kezében, és korát meghazudtoló csengő hangon ítéletet hirdetett. Merev, bazedovos tekintetüket gyorsan magába szippantotta a ház, hogy ők maguk annál lassabban tünedezzenek el a falak között. Néma sikolyaik már nem érték meg, mikor pár száz évvel később nimfa-tündérek szálltak arra, gondtalan nevetéssel libegtek ki és be a nyílásokon, míg kacajukat és ruhájukat el nem mosta a víz szüntelen zúgása. Aztán Tudósok jöttek furcsa kalapban, dideregve kiáltoztak malaclopóik és körben forgó érveik mélyéről, vaskos könyveiket lobogtatva bizonygatták, árulták portékájukat: az energia-megmaradás törvényét, cserébe megígértek volna mindent. Szavaik lassan haltak el, papírjaik a parti növények közt rothadtak szét. A ház mindezek ellenére tovább mozgott és hullámzott, akár a hajtincsek egy női arc körül.



Fotó: Bartis Noémi




Gonzó

EL-KÉP


Ég és Föld




















Ha rajtam állna, ennek a képkompozíciónak az Ég és Föld címet adnám, az összes lehetséges implikációival együtt. De erre, a címadásra – beleértve, hogy tőlem függetlenül maga a szerző is miért e cím mellett döntött (tényleg, miért?) – majd még visszatérek. Ha a szövegmozgás megengedi. Merthogy soha nem lehet tudni, az értelmezés útvesztőjében mibe ütközöl, vagy jobbik esetben hova lyukadsz ki...

Már láttunk képösszeállítást Gonzó (Gergely László) fotóiból a Menedékhelyen, az egyik legmarkánsabb Az iskola című, ugyanerről a területről érkező, az értelmezési lehetőségek széles skáláját megnyitó/mozgósító képsor volt. A néző joggal feltehette (felteheti) a kérdést, miért ez az „iskolázás”, hiszen amit lát, arról nem igazán lehet megállapítani, hogy micsoda is valójában, és talán nem is a legszerencsésebb leszűkíteni az értelmét. És hát miért is kellene? Az elénk táruló kép-tér olyan tere(ke)t kínál bejárásra, amely(ek)ben az iskola szó többletjelentései nyomán a végtelenségig navigálhatunk...

A Nightmare – egyetlen kép finomkezű, de azért brutalitást is sejtető felszeletelése, majd a szeletek más sorrendben történő gondos egymás mellé helyezése – cseppet sem indokolatlan iróniával lett 18+-nak címkézve. Ez a kísértetiesen sötét-neonkék akváriumi alvilág az első ránézésre nyugodtnak tűnő mozgás mögött még feneketlenebbül örvénylő poklokat rejthet, amelyektől a (hiszen így is láthatjuk!) rácsokat képező képrések aligha fognak minket megvédeni, legyünk bár a legfelnőttebb felnőttek... Tehát legyünk résen, mert nem tudhatjuk, mi húzódik meg a mégannyira korosztálytól független fogyasztásra szánt, ergo ártalmatlannak minősített termékeink mélyén!

Egy másik képsor, A város, mely a cím tömörségével egyértelműen jelzi, hogy a világ (egyik) központjában járunk, a képek egymásra helyezésével mintha a metropolisz monumentális törékenységét, bármikor bekövetkezhető bábeli összeomlásra ítéltségét érzékeltetné. Az egész csak elhelyezés kérdése, mondjuk valamely elem véletlen (van ilyen?) vagy szándékos (pl. terrorcselekmény) rosszul illesztésén áll vagy bukik. Embereket nem látunk (még elvétve sem), színeket sem, mert nem a mozgáson és mozgalmasságon van a hangsúly, ezek csak elvonnák a figyelmünket a világváros épületkolosszusainak kontrasztok és beállítások révén előhívott impozáns nyugalmi tereiről.

Gonzó gyakori stratégiája, hogy önmagukban is szilárdan megálló képeket egybeépít, a köztük lévő érintkezési felület viszont legtöbbször nem elhatárolja egymástól a képeket, hanem újabb, önálló képlátványokat nyit meg. Az iskola képein mintha egy, Ariadné fonala nélküli labirintusban, vagy egy videojáték váratlan „veszélyekkel” fenyegető útvesztőjében bolyonganánk – bár fölöttünk az ég, elképzelhetetlen, hogyan lehet innen kijutni (ha egyáltalán ki akarunk jutni), vagy hogy nem támad-e ránk egy terminátor valamelyik fal mögül. (Ez lenne hát az iskola? Mert bizony ez egy iskola Dél-Karolina államban, ahol a gyerekeket már az épület architektúrájával, ezzel a karámrendszerrel rendre tanítják! A gyerekeket, akiknek az igazi iskolájuk sokkal inkább a komputervalóság, amelyben kétségkívül felszabadultabban és bátrabban mozognak, miközben persze talán észre sem veszik, hogy a valós valóságában milyen fantasztikus térben élnek. Ha látnák... Na igen, ahogy mi innen, kívülről.) Az utolsó képkocka mintha elhelyezne egy nyitást, felkínálna egy kiutat, csakhogy beláthatatlan, merre vezet onnan út, hova lyukadunk ki, ha belemegyünk (habár: már engedtük magunkat behúzni!) a játékba... Noha maguk a képek egymás alá vannak helyezve, szép sorban követik egymást, nem nehéz a cím mellett feltüntetett „ikon” irány(té)vesztő labirintusában találnunk magunkat!

Ég és föld a különbség, tudjuk, valóság és (képi) valóság közt. Veszély és veszélytelenség közt. De vajon egy fotóalkotás nem lehet-e pont olyan veszélyes? Véletlenül vagy szándékosan. Az Ég és Föld szinte azonos, vagy a majdnem-azonosság benyomását keltő képkockái (egy kicsit mintha a filmcsinálás kezdeteinek közelében járnánk, nem?) nem véletlenül kerültek épp ebben a sorrendben egymás társaságába (itt jut eszembe a Gregory Peck, mely pusztán egy déjà vu-élményre építve találja meg címét – véletlen ez?; vagy a Véletlenek immár színes találkozástörténete...): az apró, csaknem észrevétlen elmozdulások képről képre, a mélyperspektíva végtelenített csendje, szóval ez a nesztelenség-technika által generált váratlanságpotenciál bennem legalábbis enyhe rémületet ébreszt; de az embertelen környezet képsorainak egymásra fektetésében, a földnek az égre helyezésével, a lent és a fent (de melyik is most már a „lent”, és melyik a „fent”?) megfordított érintkezési határán paradox módon egy határtalan terület látszik nyílni, amin keresztül kiszökhetünk a falak által határolt térből egy tágabb világba – mintha épp az elemek hézagmentes összeillesztésében nyernénk rálátást egy másik dimenzióra, egy magasabb horizontra... Ezen idilli harmóniába egy-egy aszimmetrikusan illeszkedő kép azonban nem igazán engedi, hogy minden kikötés nélkül elszálljunk.

Az Urban című munkáról (hamarosan jön!) csak annyit árulunk el afféle előzetesként: az otthoni és a városi élet tereinek egybetükrözésével, a vágás és az egymásra vetítés látszólag (de csak látszólag) bármit megengedő manipulációs eljárásával épít fel egy többsíkon zajló történetet...

Gonzó címadásai[*], mint láthatjuk, kerülik a túlbeszélést, többnyire jelzésszerűen egyetlen, maximum két szóba sűrítik a „meszidzst”; ahogy a fekete-fehér vagy a színes kép, a különálló vagy az egybeépített, a szimpla vagy kombinált kép melletti döntés szintén az adott (pontosabban: választott, esetleg talált) anyagnak a megjelenítés igényeivel számot vető legadekvátabb kifejezési forma-lehetőségeit szolgálja.



Kandylu Basac






[*] Labirintikus értelmezés-tévelygéseim végén hadd térjek vissza a címadás első passzusban említett kérdésére: tényleg nem tudom, Gonzónak is, nekem is miért pont ez a cím ugrott be. Valószínűleg valami „véletlen” folytán...




Julio Cortázar



Ebéd


A kronópiók éttermében történnek efféle dolgok, nevezetesen, hogy egy fáma erősen összpontosítva sztéket rendel sült krumplival, azután nagyotnéz, amikor a pincér kronópió megkérdezi, hogy mennyi sült krumplit kér.

– Hogyhogy mennyit? – kiabálja a fáma. – Hozzon nekem sült krumplit és kész! Az eszem megáll!

– Tudja, nálunk hetes, harminckettes vagy kilencvennyolcas adagokban szolgáljuk föl – magyarázza a kronópió.

A fáma egy pillanatra eltűnődik, a tűnődés végezetével pedig így szól a kronópióhoz:

– Nos, barátom, menjen a picsába!

A fáma legnagyobb meglepetésére a kronópió azon nyomban engedelmeskedik, azaz elillan, mintha a szél kapta volna föl. Természetesen a fáma soha nem fogja megtudni, merre is található az a bizonyos picsa, ahogy valószínűleg a kronópió sem, mindenesetre az ebéd finoman szólva sem nevezhető jólsikerültnek.

















Never Stop the Press


Egy fáma annyit dolgozott a mate üzletágban, hogy-semmi-másra-nem-maradt-ideje. Így hát fámánk időnként elhagyta magát, s gyakorta kiáltott föl tekintetét-az-égre-emelve: „Mit kell kiállnom! Kizsigerel a munkám, s bár szorgalmam példamutató, az-egész-életem-kínszenvedés!”

Miután tudomást szerzett gyötrődéséről, egy remény – aki gépíróként dolgozott a fáma irodájában – vette magának a bátorságot és megszólította, mégpedig ekképpen:

– Jó naposkodást, fáma fáma! Ha ön elszigetelődni munka okán, én megoldás előhúz bal zsebem most rögtön.

A fáma a fajtájára jellemző nyájas tekintettel összevonta szemöldökét és kinyújtotta a kezét. Ó, láss csodát! Ujjai köré fonódott az egész világ, és a fámának már nem volt oka rá, hogy a sorsáról panaszkodjon. A remény minden reggel újabb adag csodát hozott, és a foteljában üldögélő fáma kapott egy hadüzenetet vagy békeszerződést, egy jófajta bűnügyet, egy exkluzív látképet Tirolból vagy Barilochéból vagy Porto Alegréből, beszámolót egy új motorról, egy szónoklatot, egy színésznő vagy színész fényképét s így tovább. Mindez öt zsetonjába került, ami nem olyan sok pénz, ha cserébe megkapjuk érte a világot.

















Útügyek


Egy szegény kronópió vezeti a gépkocsiját, és ahogy egy kereszteződéshez ér, elromlik a fék, és nekimegy egy másik autónak. Fenyegetően közelít felé egy rendőr, és előhúzza a kék borítójú noteszét.

– Maga nem tud vezetni? – kiabálja a rendőr.

A kronópió néz rá egy darabig, aztán így szól:

– Maga kicsoda?

A rendőr megdöbben, vet egy pillantást az egyenruhájára, csak hogy meggyőződjön, nem történt-e tévedés.

– Hogyhogy ki vagyok? Nem látja, hogy ki vagyok?

– Én egy rendőregyenruhát látok – mondja nagy szomorúan a kronópió. – Maga belül van az egyenruhán, de az egyenruha nem árulja el nekem, hogy maga kicsoda.

A rendőr fölemeli a kezét, hogy megüsse, de a kezében ott a notesz, a másikban meg a ceruza, így hát mégsem üti meg, hanem előre megy, és följegyzi a rendszámot. A kronópió nagyon szomorú, és arra gondol, bárcsak ne karambolozott volna, mert most föl fognak neki tenni egy csomó kérdést, ő pedig nem tud majd rájuk válaszolni, mert nem tudja, ki az, aki fölteszi őket, és idegenekkel az ember nem tudja megértetni magát.


Kertes Gábor fordításai








Kép: Acer Crystal A vendég, Tükörvilág, valamint Igazolvány c. fotói