Lantos Júlia















Szív Hanna Sára




AMIKOR ELŐSZÖR VOLTAM férfival, emlékszem, a hátamon feküdtem és a plafont bámultam, miközben ő ütemesen mozgott rajtam. Nem volt sem szép, sem kimondottan megnyerő. Az, hogy mégis ott kötöttünk ki, a ronda koszosfehér mennyezet alatt (amelyről már néhány foltban hiányzott a vakolat is), a furcsa szagú ágyneműn fekve, az valószínűleg az akkoriban rám tört, majd rajtam eluralkodott apátiával magyarázható (és nem a sztoikus etika értelmében).


 












Azokban az időkben jöttem rá (már), hogy nem vagyok szép, ellenben egészen csúnya. Viszont még jó ideig nem jöttem rá arra, hogy egyébként mennyire kurvára mindegy is ez, legalábbis sok minden szempontjából. Így amikor szokás szerint magamat csak kísérőnek tartva, egy akkori barátnőmnek nevezett lány társaságában (aki valamiféle párzási időszakot élhetett át, ami lehet, hogy azóta is tart), már félig magamra maradva a kiskocsma mosdója felé menet valaki megfogta a seggem, majd valamivel később egy sörmeghívás után kedvesen közölte, hogy egyébként nem lakik messze, sőt, közel, végül vele mentem. Ő elég részeg volt, nekem éppen csak érződött az elfogyasztott alkohol. De mire ott feküdtem, a furcsa szag, ami az ágyneműből áradt (és amelyet később sokáig éreztem még az állandó mosakodás ellenére is, kényszerköntösként ölelt körbe, és kísért mindenhová), teljesen magamhoz térített, így szinte teljesen tiszta fejjel bámultam a plafont, miközben azon gondolkodtam, hogy hol is tartok valójában, úgy általában. (Azt hiszem, nem jutottam semmi érdemlegesre ebben a kérdésben akkor és ott, de emlékeim szerint később sem.)

Nem tudom, hány percig tartott, de hosszúnak tűnt, szuszogott és lihegett a fülembe, néha felnyögött. Nem éreztem fájdalmat, semmi mást sem, csak a combom kezdett viszketni egy idő után – de türelmesen vártam a megvakarásával, bár a vége felé már kezdett kimondottan idegesíteni. 

Amikor végzett (végeztünk?), kiment a fürdőbe arcot mosni (vagy ki tudja, mit csinálni, de ez sem érdekelt különösebben), én magamra kaptam az egyszínű kis ruhámat (talán sötétkék), ami az ágy mellett hevert. El akartam szívni egy cigit, de úgy éreztem, előbb ki kell mennem ebből a lakásból, ki innen, ahol furcsa szagú az ágynemű, és ronda a plafon (illetve az utóbbit akkorra már kimondottan ocsmánynak találtam). Elindultam kifelé, a szoba ajtajában találkoztunk össze. El is mész, kérdezte, én meg mondtam, hogy igen.


Nem volt még mindig magánál teljesen, izzadt volt, és hunyorgott. Még egyszer megnéztem szemtől szembe, nem volt csúnya talán, arra emlékszem, hogy nekem nem tetszett, se az arca, se a teste. Kikerültem, és kimentem a lakásból, keresztül a konyhán, ami egyben az előszoba is volt, becsuktam magam után az ajtót (talán inkább csaptam), és magam sem vettem észre, hogy a lépcsőházban már meggyorsítottam lépteimet, csak amikor az utcán álltam nagyokat lélegezve, vettem észre, hogy szinte rohanva tettem meg a négy emeletet lefelé, és enyhén remegek. Arrébb mentem a kaputól, és leültem a járdaszélre, élveztem a hűvös éjszakai levegő érintését, próbáltam nem magamat szagolni és nem gondolkodni, semmin, mocskosnak és büdösnek éreztem magam. Ültem ott egy, kettő, öt, tíz, vagy sokkal több percet is, szívtam a cigiket, amíg egy kutya oda nem jött megszaglászni a lábaim közét, amivel sikerült kirántania az éber álomtalan álomból, amibe a szemközti ház falán lévő firkákat bámulva merültem. Felálltam, és hosszú léptekkel a körút felé vettem az irányt. Homályos volt minden, furcsa, rideg és üres. Köhögtem, és be akartam ülni egy kád vízbe, otthon.

Amikor kiértem a körútra, mintegy feloldozásként, amire mind olyan régóta várunk, sárga kígyóként elsiklott előttem az első hajnali villamos.











**
Évekkel később láttam még egyszer a férfit. Lehet, hogy nem is ő volt, de én azt hiszem, igen. Persze ő nem ismert meg, furcsa az is, hogy én egyáltalán őt, vagy legalábbis úgy véltem. Eszembe jutott a rettentő szag (ami még az eset után sokáig kísértett) és a plafon is, ahogy néztem őt. Figyeltem, ahogy elindul a zebrán, amikor zöldre vált a lámpa, és a szagra emlékeztem, de már nem tudtam felidézni. Néztem, ahogy befordul a sarkon és eltűnik.
Azt hiszem, akkoriban már boldog voltam.



A. A BUSZMEGÁLLÓBAN állt. Elmerengve állt és várt, valamit. Talán az éjszakai buszt, talán valami egészen mást, jelet, sugallatot, csodát, ő maga sem tudta. Csendben fütyörészett, valami réges-régi dallamot, ami távoli mélységekből ért el az ajkaihoz, majd bújt elő közülük szétszóródni a város csendjébe, amely békésen és (ha valaki erősen figyelt, ezt csak az vehette észre) egy csöppet baljóslatúan ölelte körbe őt, és lepte be az üres utcákat, mint a februári hótakaró szokta.
 
A. nem figyelt erősen a csöndre, a saját száján kiszűrődő dallamot sem bizonyos, hogy hallotta, gondolatai valahol nagyon távol jártak, cikáztak nyugatról keletre, keletről nyugatra. Felhőkarcolókat képzelt, égigérő tornyokat, magát látta, amint eléri az eget, megérint egy csillagot (úgy képzelte, nem éget, hanem hűvös, üveges tapintású, de nem fagyos, semmiképpen nem hasonlít a jéghez. Valami lüktetést érezne bennük, úgy képzelte, szinte érezte tenyerén a bizsergést, amikor képzelt önmaga ráfektette a kezét a fakó csillagra). A következő pillanatban már hegyeket látott, hósipkákat rajtuk, előttük végtelenbe tartó, széltől borzolt laposan elterülő puszták – sárga fű, legelő bölények, sivatag, indiánok, énekszó, gabonaföldek parasztokkal, szigetek... –, elméje sebesen szárnyalt végig emlékszerű álomképein. 

Feltámadt a szél, sárga és barna színárnyalatokban játszó leveleket sodorva végig a kihalt utcán, melyen A. már maga sem tudta, mióta állt, a buszmegállóban. 


 A tengerre gondolt, az óceánra, a végtelenség fájdalmas és felfoghatatlan gyönyörére, a feneketlen mélység sötétjére, a süllyedésre, a véget nem érő lassú zuhanásra, és egy röpke gondolat erejéig a halál is eszébe jutott. 

A busz jött és elment, üres volt, talán ha egy ember aludt rajta hátul. A. csak merengett, talán nem is vette észre az előtte kinyíló, majd becsukódó ajtókat. Közeledett a hajnal, de a nap első sugarai még távol jártak.

Azon az éjjelen beköszöntött az Ősz.



Kép: Lantos Júlia
  

Horváth Előd Benjámin




Felszállnak a fecskék

„Hercegeim, fivérem, Margó, Orsi, Benji,
s a többiek, kik belőlem valamit sejtetek,
van-e mozdulat, mely szerte nem pereg:
hogy kell elengedni?”
                                  
Visky Zsolt

Tudod a küzdelem, barátom,
az a hosszú, monoton-monokróm ütem,
hogy egyszer elmondd, magad mögött hagytad,
bár hogy elvitted volna a világot, el,
a hátadon mint egy Kristóf a kölyköt,
át a vízen, azon a mély, mély, sötét vízen,
az alján, érzed, állkapocsra lépsz,
remegve suttogod, még mindenki itt van velem,
még ő is felajánlja néha vigasztaló szégyenem,
még ugyanaz a szoba, ugyanaz a kánikula,
ugyanazok a halottak, mă doare n pulă*,
ugyanaz aki vagyok vagy voltam de ki de ki...
adnod kell egy pofot neki.

Hónapok telnek így el,
nyáron hat évet ittál,
ahogy mondta egyszer Vonyi
(most már őt is meg kéne látogatni,
mert soha nem hagy el egy igazi homie),
bár az élet a gyomrodban stagnál,
lassan jutnak eszedbe a dolgok,
a kazetta a fejedben, ami mondja,
visszavonhatatlanul csak mondja, mondja,
kávé, benji. Csend legyen. Szétszórt dohány.
Fénytörés nőkön, mértani testeken.
Az üveg mögött az esőd ahogy csorog le,
mert most esőd van, ezzel kell valamit csinálj,
és lehet, hogy most elrontod újra és újra és újra,
de aztán eljön egy másik eső ideje,
amikor állsz egy kapualjban betépve,
ősz lesz, pesti hideg este, rajtad bársonykabát, kalap,
nem ide kellett jönnöd, de kicsit maradsz,
Király utcai megálló, mindegy, négy vagy hat,
tered pontosan felismered. Első perc, itt boldog vagy.

Felhőből viharba, aztán vissza, csendes felhővé.
Hagyd el azt a testet, ami nem a tied, hanem az övé.
Hagyd el azt a kelenföldi első tusolást,
amikor megállt az idő. Szőjenek csak az istenek áldást köré.
(Valóban, kedvesem, tisztábbak már nem is lehetnénk.)
Hagyd el azt az álmot amit magad előtt láttál és belőle függőséget csináltál,
te lélekvandál. Ahogy ragaszkodtál. Csináld végig ezt az új szökést.
Gondolj őszre. Felpattogzott festék, fölborult szék a kertben,
fölöttük árnyék, felszállnak a fecskék Kolozsváron, Budapesten.
Gondolj arra, hogy ülsz a járdán, bor, gitár, cigány dalok.
Hogy utad keresztezik oroszlánok, puha seggen
feszülő bugyik, na igen, meg életvidám oroszok
(akik dobálják a falba a kést bizonyos puha seggekért),
pálinka vagy unikum, temető, delírium
de tequilával vagy mindig otthon,
végtelenig játszott játékok, söröd, félmosolyod.
Amikor bevallják új lányok éjszakájuk.
Kigyúlnak némafilmes ablakok, kinyílnak majd, ahogy dobog.

Nincs rá szó, de nagyon. Nincs rá szó, de még itt vagy,
bíznod kell tárgyaidban, bármi, amit használhatsz,
minden átváltozásodat szolgálja, ahogy Ákos mondta,
amikor belenyomtad a cigit a tetkódba reggel korán,
egy eki, rengeteg pia, és egy telefonos kiakadás után,
mert minden ilyen reggel felvértez,
akkor is, ha nincsen igazad, te idióta sebzett vad,
akkor is, ha nincsen semmid és ismételten veszítesz,
ne feledd, minden kudarcod: gyakorlat,
nem kell megszámolni, hányadik próba,
még sok van hátra, nyugodj meg, ha megbasznak, legalább élvezd.
Ezen a nyáron majdnem átmentél skizofrénba,
de meguntad, nem akarod, hogy bárki tudja,
hányszor jártál fel-alá a leghátsó szobában,
leszúrtad egyenként magadban minden holmiját,
így mondtad tovább, minden reggel kell még egyet lépned,
holott egyre nehezebbek a hasadban a kövek
a kút alján, ahova ledobtak ezek,
kegyetlen vén ribanc és az unokája
meg az a faszfej-selyemfiú-buzi-vadász
,
éjjelente a holdnak rinyálsz.
Odafönt kényelmesen üldögélnek
és lenéznek rád a macskák.









 



Szóval ez ilyen. Nevetsz, hogy meghülyülhettél volna,
és madarak röpülnek föl nevetéseden. Lényeg a figyelem.
Legyen hálás a szem, és legyen ősz, menj le a boltba,
ne aggódj, ha mindenki folyton előz,
nyugtasson könyv. Nyugtasson pia, barátok, konyha.
Rutinból csináld. El fog jönni egy reggel
hogy orrod felfigyel valami szagra.
S aki nem jön el, az bekaphatja. Aki jön, az hozzon piát,
hozzon egy utcát, egy lányt, az egész tengert. Utána menjen el.
Vagy maradjon. Kezdd el nyugtatni te is őket.
Szomorú férfi, itt már nem állhatsz meg,
szorítsd össze a fogad, ha bárki kérdi,
aztán mondjad, most egy pillanatra úgy tűnik, barátom,
hogy bár egy kurva kacsintott csak rám a sarkon,
mintha mégis alakulna ez a massza,
ami a történéseket kavarja, összefogja,
mintha mégis mindezekből lehetne
egy sor ént, egy férfit összehozni,
aki sárkányával verekszik minden este
és ez így megy hajnalig; egy csaló, egy Hermész,
a játék örömének pofátlan hírnöke,
az istenek kegyetlen humora,
egy nyolcvanas, egy maradék,
aki már megunta az estét,
de mintha halványan kivilágosodna
és hirtelen ismerős a szoba, a tárgyak,
a haverok arca. A fiúkat áldja meg
életük pinája, az első, a második, a harmadik,
a lányokat áldja meg életük fasza,
az első, a második, ami következik,
mintha mégis mehetnék valahova.
Jólessz, ahogy mondta egyszer egy nő,
egy nagyon régi őszelőn. Azóta nem mentél haza.
benji, ez is milyen nap, hónap, évtized volt,
benji, ez volt a pánk, a szex, a vers, a vonatok, a pia,
ez volt a barátság, a halál, a szerelem, az őrület, a lúzerség kora,
hogy megtalálod, elveszíted s akkor tűnik fel a láthatáron újra,
a másnapos reggelek, ahol egyedül kávézol, hogy visszagondold,
a rude boyok ideje és mindez hol fér a szemedbe mind bele?
Mert ezt is magad mögött hagytad és még bármi jöhet,
és visszakacsintok neki, hogy oké, jólessz.
Amíg láb alól eltesz a fekete köpenyes,
elszívom csontig a történetet. Neki vagy akárkinek.

(Mintha az értelem hirtelen kigyúlna
egy távoli világítótoronyban újra...
vagy csak az amfetamin küldi itt a jeleket.)

Talán, herceg, nem éri meg,
de csak keresek egy helyet, amit elhagyok,
hogy aztán keressek egy újat,
úgy kéne, hogy legyünk nyugodtak,
miközben eljön és kivirágzik a hideg.
Nem számít az se, tesó, ha neved senki nem jegyzi meg,
ha nem éred utol se Horatiust, se Jákobot,
azt a küzdelmet tükörképeddel hajnalig,
minden estétől hajnalig,
hogy megáldjon valakit,
hogy kitörhessen megint,
a férfi onnantól férfi,
hogy legyőzi a szomorúságot,
az elsőt, a másodikat, a harmadikat,
ettől lesz szép és sötét és vad,
miközben ember farkassá, farkas emberré átváltozik,
így telnek el hónapok, ez is ennyi,
vigyorog itt az első őszén,
kávégép és pár szál cigi,
ideje van, kezdődhet valami,
most, hogy minden reménytelen
és az egész meg se történt,
csak az alaprajzhoz volt a minta,
de herceg, én esküszöm, egy pillanatra néha mintha
sejteném, hogy mégis az egészet élvezem.

Félelmetes, könnyű szédület. Esti test és reggeli kávé.
Ha a halál árnyékának völgyében jársz,
húzz le egy kortyot és énekelj jó hangosan.
Cigit kér egy női kéz, egy terasz, állomás.
Azzal legyél boldog, aki éppen veled van.
Hogy is csináltam volna másképp?
Ugyan, herceg. Ez így remek.
Még egy sört kérek.
Mert nem volt más, szívem, csak egy régebbi, hosszú játék,
amit még be sem fejeztem. És előre láttam mindent.



Kép: Vitus Ákos




*           „fáj a faszom” - ro-magyar szleng, annyit jelent, hogy „leszarom”.