Serestély Zalán
Talán kissé
homorítottak is
A talaj Szkufundroszban köztudottan
süppedékes volt. Nem kimérten vagy egzotikusan, mint Pizzában, és nem is úgy,
ahogy az épp kiöntött házi csoki bőröző, kráteres felszíne, vagy a frissen
felcsiszolt lápoké. Elemibben, céltalanabbul, híján bármiféle esztétikai
minőségnek: hatalmas, kérges hámú fagocita módjára.
Az építkezések – ennek ellenére,
vagy éppen megfelelően – szilárd topográfiák viszonyaihoz igazodtak. A város
lakói mintha ezáltal próbálták volna kiküszöbölni a végérvényes enyészet
időtlen közelségét. Úgy tettek, mintha... s talán ez tartotta őket, utcáikat,
lakásaikat, meszelt autóabroncsokba ültetett fokhagymáikat a felszínen.
K. nem volt otthon, amikor a város
süppedésnek indult. Előbb csak egy láncra vert kutya utolsó vonításait nyelte
el a homok, akár egy hatalmas hangtompító – kurta hörgéssel, selymes habzással
a végén. Sonkás szendvicsének utolsó darabját még lenyelte, mielőtt e halvány
állati nyögések étvágyába rondíthattak volna, s egy pillanatra olyan
parttalannak érezhette a raktárhelyiség törött ablakán mozdulatlanul, már-már
elhaltan csüggő napfényt, mint Orpheusz azt a bizonyos lépést, mely fölött a
nyak még semlegesen, de bármilyen mozdulat kibontására készen tartotta a tér
számára immár mindörökre elveszett látást.
Tömbháza egyenletesen, az
exhumálások és újratemetések embertelen pontosságával tartott a nemlét
origójába – koncentrikusan és lavinaszerűen magával ragadva Szkufundroszt,
életterét, lakóit, viszonyaikat
egymáshoz és a tájhoz.
Amikor jelét vették, hogy
elkezdődött, a legcsekélyebb megrökönyödés nélkül nyugtázták az ügyet. Talán
kissé még homorítottak is, miközben karjaikat mindnyájan a magasba lendítették,
akkurátusan ügyelve arra, hogy a tíz ujjbegy pontosan összeforrjon egy-egy
háromszög csúcsaként.
A két, tengeri homokkal telitömött
hatliteres flakon sem jutott eszébe, melyeket azért cipelt fel még a múlt
augusztusban a teraszra, hogy ha netán süllyedésnek indulna lépcsőháza, legyen
mit ballasztként kivessen a méregzöld gyomokkal gyéren beszőtt blokkudvarra.
Egy cigiző szomszéd a katasztrófa
előtti pillanatban a konyhaablakból még látni vélte, amint K. teraszára lassan,
súlytalanul leereszkedik egy lepke. Nagyobb jelentőséget nem tulajdonított
neki, nem is tulajdoníthatott, ugyanis nem láthatott a terasz höbörcsös, öntött
beton mellvédje mögé. A kávéscsészét a mosogatóba tette, talpával hangtalanul
szétzúzott néhány kifőtt és átázott kávészemcsét, s bár e látvány szemének
mindig is kedves volt, most nem fordult utána, valószínűleg homorított, karjait
feszesen a mennyezetnek emelte, gondosan ügyelve arra, hogy tíz ujjbegye egy
háromszög csúcsaként pontosan összeforrjon.
A katasztrófa oka mindörökre
feltáratlan marad, tanúkat ugyanis nem hagyott hátra, felkutatására – vallják –
ilyetén nem maradt érv.
Mondják azonban, hogy forró
augusztusi délutánokon Szkufundrosz helyén, a meddő, sugárzó homokban – mintha
szemcséi megörökítették volna bizonyos pillanatait a talajt az univerzum egy
röpke pillanatáig szilárdan tartó erőnek – még évekig hallani lehetett
valamiféle eltorzult zsolozsmát. Egyesek emlékezni vélnek a szövegére is, mely
– miután az időben morzsolódásnak, de legalábbis halkulásnak indult, majd
számos emberi emlékezeten és nyelven át megérkezett a jelen pillanatig –
kétségkívül roncsolt állapotában áll most előttünk: „lettünk porból, s leszünk
azzá \ e kettő között légy vigasszá \ tedd súlytalanná napjaink \ csitítsd el
szelét, ha angyalok szárnya ring \ oltalmazd rebbenéstelen napjaink \ s ha elrendel a por, kelj fölibénk
megint”.
Fotó: Szabó Réka
