Baló Levente



Jónás a hajófenéken


Fiam, amikor elkezd serkenni a szakállad, hirtelen, egyik napról a másikra, átbuksz abba, amit a szakemberek kamaszkornak neveznek. Ez a kor megmagyarázhatatlan, izgalmas egyveleg.

Egy azonban biztos: a tied.

A farkad keményedik. Reggelente arra ébredsz, hogy mereven nekifeszül az ágy matracának. Nők illatos szoknyájához, meleg lábához még nem értél, csak félénken képzeled.

Nappal vegyél farmert. Majd elrejti feltörő vágyaidat. Ne lássa senki szemérmetlenül dudorodó nadrágodat.

Hátiszákodat leveszed vállaidról. Egyre hatalmasabb és egyre súlyosabb. Te mégis, hanyagul, félvállra veszed. Csakúgy félvállra kapod, amit a szüleid bepakoltak neked. A másik vállad szabadon lebeg, kicsit mindig előbbre, fedetlenül.

Fiam, amikor ezt a levelet olvasod, én már hajón leszek. De ne irigyelj, nem a fedélzeten állok, hogy bámuljam a végtelen víz hullámait és merengjek. A hajó fenekén leszek. És robotolok. Pontosabban szólva, szolgálatban leszek. Védelem alatt. Hatalmas ércfalak védenek az erős víz szomjától.

Nulla pont nincs. Újrakezdeni nem lehet semmit. Csak folytatni.

Te folytatsz engem. Sajnálatos rád nézve, talán ezt gondolod. De én örülök.

Büszke vagyok rád. Boldogan pusztulok.

Amikor hazaérsz, anyád sincs otthon. De a hűtőben van főtt étel, leves. Egyél és nőjj.

Ne haragudj rá. Nem tudja jobban csinálni. Nem a levest, az életét. Te azt hiszed, jobb leszel.

Bocsáss meg magadnak.

Majd, ha lesznek bűneid.

De ez már a férfikor.

Addig visszatérek.



Vér


A farönkön maradt egy mogyorónyi vérfolt. Ahogy felkaptam a kezem, éreztem, nem láttam, már semmit sem láttam, csak éreztem, amint a langyos vér lefut az ujjamon, elborítja a kezem, aztán az egész karom.

Egyszer csak ott álltam az ajtó előtt, anyám hirtelen, kicsit ijedten, és ettől felgyorsulva lépett elém. Amikor meglátta a kezem és a karom, friss vérrel áztatva, felsikoltott, és nekitántorodott a mögötte becsukódó ajtónak.



Madártej


Ki kellett menni a konyhából, és elindulni a kapu felé, mintha ki szeretnék menni az utcára. Aztán hirtelen egy kanyart venni, mert rögtön ott volt a pince torkában az ajtó. Szárazon csikorgott, amikor kinyitottam, valamiért éveken keresztül nem tett apám zsírt a sarokvasak közé, talán lustaságból, talán nem. Anyám, ha eléggé figyelmes volt, hallhatta az ajtócsikorgást, bár, most értem meg, elég volt látnia az ingadozó, bátortalan lépteimet, ahogyan minden irányba fülelek, hogy egészen biztosan egyedül legyek. Ha ki akarok menni a kapun, akkor nem így indulok el, tudhatta anyám már akkor.

Kinyitottam a szárazon csikorgó ajtót, kicsit szembevágott az állott levegő. Behajoltam és beleszippantottam abba a levegőbe, bele kellett szippantanom. Hamarosan megtelt az orrom a madártej illatával. Nagyokat kortyolgattam a merítőkanálból. Külön ízlelgettem a vastag tej vaníliás ízét, majd pedig az elomló fehér habdarabokat. Közben vigyáznom kellett, ne legyen tejes se az orrom, se az állam, se a fülem, se a hajam. Ha mindez hibátlanul megtörtént, akkor bízhattam abban, hogy szidás vagy verés nélkül fog lezajlani a madártej felszolgálása a családi ebédnél.

Ha sikerült annyit kortyolnom, hogy megítélésem szerint szemmel nem látható a szintcsökkenés, de már épp a határt súrolja, és már több egy korttyal sem hiányozhat, akkor egy mozdulattal becsukom az ajtót, és nagyon határozottan kifordulok a kapun. Olyan határozottan és olyan hirtelen, hogy anyám felharsanó kiáltását se hallhassam már.