Szabó Róbert Csaba



Az a különös, felhő alakú folt








Azt a felhőre hasonlító, különös foltot csakis innen lehet látni a Szenthegyről. A Szenthegyről még idelátszik a Zsenge-kúria, a teteje veres, nem fekete, mint a többi háznak. Abban lakik Zsenge Lili, aki nem csak széles, hanem magas fehérnép is, sokan kívánják, de nem merik megközelíteni, s ha meg is közelítik, azt mondja, már a másé vagyok. De vajon kié, Zsenge Lili, kérdezik, nektek ahhoz semmi, de semmi közötök, válaszol, néha halkan, máskor meg nagyon hangosan, hogy a ruhaszapuló asszonyok is meghallják lent a Berettyón. A patak itt még különben kicsi, térdig felhajtott szoknyával át lehet gázolni rajta, még följebb bokáig ér, a halak, a nagyja, néha fönnakadnak a homokon és köveken, hogy kilátszik veres, erős uszonyuk, elég, ha az ember lehajol érte, és a kopoltyújába dugja az ujjait. Csak három helyen mély: a Malomnál, a híd alatt és a hegyről érkező patak beömlésénél. A kúria körül nincsen más épület, nemrég leégett mind, csak üszök van ott, beljebb egy csodálatosmód épen maradt szalmakazal, tetején mohával és sárral. Elbontottak már mindent ebben az új évezredben, a hosszú istálókról leszedték a feketés cserepet, a falu eleje, amikor beérkezik az ember, azt gondolná, egyben a vége is; a kastélyban, a kúriától puskalövésnyire árvák és bolondok laktak, azt mondják, Zsenge Lili valamelyik bolondba volt szerelmes, annak adta oda magát. A kastély udvarán, hátul fogorvosi rendelő van, nagy halom cseréptörmeléken és rozsdás bádogcsatornákon gázolva jut el az ember a bejáratig, bár valamelyest, mint télen a nagy hóban, ösvény van kilapátolva. A kastély termei különben lelakva mind, az ablakok kitörve, az épebbje leszerelve. Mókusok laknak benne, és varjak. Abban a szobában, ahol a kastély egykori tulajdonosának lánya, Pálma tüdővészben halt el, az ágy helyén egy sötét folt van az egyébként kopott és fényét vesztett, összekarcolt padlón. A folt felhőalakot öltött, de mivel a felhőnek általában éppen az a tulajdonsága, hogy percről percre másmilyen, ennek a foltnak sem tudja senki megmondani az alakját. Még csak egy hasonlatot sem tudnak rámondani, ha rámondanak, a végére mindig az sül ki belőle, de hiszen ez egy felhő. A fogorvos is úgy tudja hátul a rendelőjében, hogy az egy felhő, pedig még sohasem nézte meg. A kazánházban, ahol a bolondoknak és árváknak fűtöttek, szintén van egy furcsa alakú folt, de azt mindenki tudja, hogy micsoda, mert a főkazánon egy vé alakú repedésen kiszökő gőz égette a plafonra. Zsenge Lilit sokat látni a kastély körül is, mintha örököse lenne a romnak. Ő azt is tudja, hogy Pálma miért kapta el a tüdővészt, de el nem árulná, ezért csak sejtései vannak a falunak erről a régi históriáról, ami tulajdonképpen nem is lehet história, mert sehogyan sem állhat össze hiányosságai folytán. Annyit tudnak, hogy abban a foltban talán elrejtődött egy nagyobb adag rész a hiányzóból, lehet, hogy a közepe, mondjuk, a közepe, vagy a vége felé egy darab történet; különben mindenki tudja, és meg is csodálja Pálmának a sírját a temetőkert fölső traktusában.

Aztán hogy egy augusztusi délutánon a légyrajok és az elégedett károgásoknak köszönhetően megtalálták Zsenge Lili felpuffadt tetemét a felhőre hasonlító folt mellett, és a Zsenge Lili nem csak széles, hanem magas testében azt a kisbabát, a rendőrség a körzeti orvossal és az asszisztensével felmosatta az egész szobát. Egy térképen, ami merev, vagyis szinte egyenesekből és négyszögekből álló vonalakkal ábrázolja a falut, és a falun áthúzó Berettyót, a rendőrség bejelölte a kastélynak azt a híres szobáját, piros színnel, immár a hetedik apró, merev kereszttel, a sillógödrök, a csordakút, Avasné pincéje és a folyó három pontja után. De ezen csak nevetni lehet, mert a hét halálesetnek semmi, de semmi köze az égvilágon egymáshoz, a legtöbbjük nem is gyilkosság, hanem csak baleset, és a balesetet vagy el lehet magyarázni a hozzátartozóknak, vagy mégsem, azok úgysem tudnak belenyugodni. Nem hisznek errefelé a gyilkosságokban, mert az emberek ismerni vélik egymást. Különben jobb lett volna fölszedni abból a szobából a padlót, vagy egyenesen megszüntetni az emeletet, nem csak felmosni, nem mintha az emlékezetből ki lehetne törölni egy veder vízzel és fertőtlenítőszerrel, vagy egy szekér törmelékkel bármit is.

Azt a felhőre hasonlító, különös foltot két nappal később a boltos egy kutya oldalán vette észre, de inkább nem mondott senkinek semmit, és a folt, ahogy a kutya az ülepére ereszkedve vakarózni kezdett, alakot változtatott. A falu egyetlen koldusa, aki fönt lakik a vonatátkelőnél, egy cigánykölyök, alig tizenkét éves, fél órával később rúg egyet bele az arra ténfergő kutyába; a kutya behúzott farokkal menekül el, fejét hátracsavarva, kicsit acsarkodva, de csak annyira, amennyiért nem repítenek követ utána. Kicsivel később sikerül ellopnia egy frissen kibelezett tyúk belsőségeit egy hátsó udvaron hagyott tálból, a tál körül a kopasztóvíz kiállhatatlan szaga vonzza oda az állatot, és míg a csirkét belező nő befut a házaló cigánynéhoz, addig a kutya két lábra állva kiveszi a májat, a szívet és a zuzát a zománcos tálból, és a kert végéig meg sem áll vele. A birsalma körüli bokorban fogyasztja el, nagy-nagy mohósággal, szinte nem is rágja meg, úgy nyeli, hiszen nem evett három napja. Pontosabban csak a szívet és a zuzát fogyasztja el a birs alatt, a májat, mivel egyáltalán nem kell rágni, már a tálnál lenyeli, a szívet és a zuzát a szájában viszi a kert végéig. Később úgy dönt, visszaólálkodik, de akkor a belet már nem találja, pedig érzi az illatát. Végigszaglássza a kopasztóvízzel együtt kilöttyintett tollakat, néhányat szájba vesz, ízlelget, majd kiköpi, egy az orrára ragad, amit aztán sehogyan sem tud levakarni magáról. Ezért aztán fél órával később, amikor a kerteket megkerülve kimerészkedik az utcára, agyonverik. A csirkét belező nő férje veszi észre, de előle sikeresen megugrik az állat, azonban a farkát a lábai közé csapó kutyát észreveszi az egyik alsó szomszéd, és a nála lévő ganészóró villával a hátára sújt, a férfi kurjant, a szegény pára visszafordul, ahol egyenesen belefut az addig botot ragadó másik férfiba, aki akkorát üt a fejére, hogy hirtelen és ámuló tekintettel a földre rogy. A tüdejéből kifutó lélegzettel együtt több vérbuborék is megjelenik rövid, sáros orra hegyén, még föláll, és bizonytalan léptekkel megpróbál kicsusszanni a két dühös férfi között, ahogy már annyiszor élete során, de túl gyenge ahhoz, hogy a villás férfi utol ne érje, és bele ne döfje az oldalába a ganétól vastag villahegyet. Így az a folt, amit a boltos az oldalán látott pár órával korábban, végképp alakot vált, a vér szétkenődik bundáján, a szőröket csomóba szárítja, és még él, amikor lehúzzák egy lábára kötött dróttal a vízpartra. Tulajdonképpen itt leheli ki lelkét, a víz kissé olajos lesz, legalábbis összerándul, fodrozódik, amikor valaki pár órával később belefordítja a patakba, mintha maga is undorodna, csakúgy mint a dühüket kielégítő gazdák a kutya holt tetemétől. Két nap múlva Rigger Antal kisfia horgászik a vízben állva, combtövig föl van tűrve a nadrágja, időnként, amikor azt sejti, hogy a halak is odébb álltak, lép egyet a vízben. Ilyenkor pontosan olyannak fest, mint egy békákra vadászó gólya, kezében a szálegyenes, barna mogyorófa halászbottal, és egy kisvederrel, aminek az alján ujjnyi víz van, hogy a halak föl ne forduljanak, vagy ki ne száradjanak időnap előtt. A Rigger-fiú nyitott szájjal horgászik, polipja miatt, aminek műtésére különben már nyár eleje óta készülnek, nem elég neki az orrán át lélegeznie, a száját is ki kell nyissa. Az osztályában van egy másik fiú is, aki polipos, de őt a hétvégén megműtötték, még a kórházban fekszik, a városban. A Rigger-fiú fél a műtéttől, ha felemlegetik neki, hisztit csap, sír és elbújik. Ezért egy ideje nem is beszélik előtte, és ahová csak kedve tartja, elengedik. A patak medre mélyen van, baloldalt, ahol az aszfaltút halad, két méternyi magas part támaszkodik a fűzfáival, az út szélére félméternél alig magasabb kőkorlátot építettek, a gyerekek az iskolából hazafelé menet azon egyensúlyoznak. Aligha láthat le a vízmederre a járókelő, de a Rigger-fiú tűzpiros műanyagvedre átvilágíthat, mert észreveszik fönt, és egy kavicsot dobnak le a vízbe. A Rigger-fiú először nem is veszi fel, megjátssza, hogy a dugóra összpontosít, eljátssza, hogy kapása van, mert tudja, hogy a szomszéd fiú dobálja. Akkor lesz ideges, amikor egy kavics pontosan az orra elé vágódik be, de még ekkor sem kiabál, még reménykedik, hogy a halak nem álltak végképp odébb, mert a dobás után a víztükör is megnyugszik, és csend is lesz. Végül, váratlanul nem kavicsot dobnak rá, hanem egy marék földet, amivel megtelik a haja, jut az inge alá is, és gyönyörűen szétterülnek a víz teljes felületén annak a göröngynek a darabkái, mint szőnyegbombázáskor egy háborús filmben a ledobott gránátok. A jobb partra evickél ki, itt a víz derékig ér, vizes lesz tehát a combig feltűrt nadrágja és az inge is. Tudja, hogy pontosan úgy néz ki, mint aki jó alaposan bepisilt, mint aki odaszart, mert nem csak vizes az ülepén a nadrágja, hanem iszapos is. Ekkor már homályos a szeme, mert a parton térdelve megállapítja, hogy a zsineg is összegubancolódott, szinte menthetetlenül, túl nagy veszteség volna levágni az összebogozódott részt, alig maradna öt méter damil a bot végére kalapált L-szögeken. Sötétedésig haza sem megy, szürkületkor lép be a hátsó kapun, a kertek alatt lopakodott, a kukoricásból válik ki, amikor az anyja észreveszi. A Rigger-fiú ekkor már vacog, valami furcsa, eleddig soha nem látott reszketés tör rá, fogai úgy kocognak, mintha fakerekű szekér vinné rossz, kátyús úton. Egész éjszaka vizes lepedőben forgatják, a láza az égig szökik, a körzeti orvos asszisztense jön el megnézni, az orvos a rendőrségen van Zsenge Lili ügyében. Zsenge Lili nagy és széles ember volt, a bűze sem adja olcsóbban, bár nejlonzsákba tették, mondja az asszisztens, elférnek abban az autóban maguk is, ha nincs más lehetőség. Így aztán a hajnali órákban, amikor Zsenge Lili nagy és felpuffadt tetemét viszik a kórbonctanra, Rigger Antalné is bekuporodik a halottszállító kocsi fülkéjébe, ölében a gyermekkel. Csak az ülés támlája választja el őket Zsenge Lilitől, akinek nejlonba csavart feje oda-oda buffan a széktámla zsíros huzatához. A kisfiú feje anyja vállán, a láz és a hajnali óra elaltatja, anyja hátra sem mer nézni, a fakadó korareggeli derengésbe bámul a szélvédő üvegén át, és azzal a kezével, amelyikkel nem a zsebkendőt szorítja orrához, a fiát markolja. Rigger Antal fia akkor nyitja ki a szemét, amikor a város határában lévő vonatátkelőnél döccen az autójuk. A sínektől a kórbonctan kapujáig figyeli Zsenge Lili két nagy lecsukott szemét, és az orcáján terpeszkedő, felfoszlott vöröses, kékes foltot. Az anyja gyalog, az ölében viszi át a gyermeket az újkórházig, ami mindössze háromszáz méter, de mégis fárasztó, a végén már úgy viszi, mint egy búzászsákot, a fiú lába néha belesúrol a járda felmart, darabos betonjába, és ez ellen semmit nem tud tenni.

A kórház melletti dróttal körbefont betonpályán egy kisfiú és egy kislány kosárlabdát játszik. A kosárperem csupasz, nem csüng le róla háló, a palánk foghíjas, mintha átparittyáztak volna rajta. A kisfiúnak hosszú haja van, hosszabb, mint a lányé, akinek inkább fiús a frizurája, a haja sárga, nem is szőke; az orcája kipirult, látszik, hamar fárad, kicsit dagi. A hajpántos kisfiúhoz képest feltétlenül az; a kisfiú ügyesebb, vezet is néhány ponttal, és rögtön tudni lehet, nem adja bele minden erejét a játékba, előnyhöz szeretné juttatni a sárga hajú kislányt. A Rigger Antal gyereke sosem játszott még kosárlabdát, az is megtéveszti, hogy a két gyerek lent futballabdával pattogtat, fogalma sem lehet arról, milyen is egy kosárlabda. Azért nagyon élvezi a kórház ablakából, a másodikról, még el is mosolyodik, mert a kisfiúnak azt mondja a lány, aki szemmel láthatólag idősebb és érettebb valamivel, talán egy évvel, hogy megfogom a pucádat, amire a kisfiú hevesen tiltakozva azt mondja, arról te ne beszéljél. A Rigger-gyerek ezután a palánkot nézi hosszasan, közben a két labdázó hazaindul, a palánkon átüt a háttérben alábukó nap, és tisztán körvonalazza a palánkon ütött sebet, majd amikor teljes erejéből mögé furakodik, az egész palánkot fénycsóvába veri, úgyhogy eltűnik az a szabálytalan hézag, de el maga a palánk is a háló nélküli kosárral, és egy jókora, elűzhetetlennek tetsző fényfolt mutat rá az ablakból kibámuló gyermek arcára.




[A Kutyák birodalma című, júniusban megjelenő kötetből]



[Fotó: Hausmann Cecília]



Ilarie Voronca



Ulysses







VI

nagy öböl a kórház amely beburkol és befogad

a falakat az ablakot a magány kígyói nyaldossák

s a levegő meggyűl a száj szélén mint vadászkutyákén a nyál

a lázlap csillagképeket mutat

és mindenki úgy hozza-viszi ujjai közt hőmérőjét mint egy faágat

virágvasárnap van szomorúság díszíti a falakat

kibontott hajú diáklányok most az ágyak gyűrött lepedőikkel

és csöndes mindenki mint aszálykor a patakok

az idő fehér köpenyt vett magára s elvonul melletted

de a te szavaid csíkosak akár a vízimadarak

idegen vagy itt egy szám csupán a kórháztermek lottóhúzásán

a doktor havat ráz ki ruhaujjából

de szemei vad varjúcsapatként lepik el arcod karjaid

az órák kúszónövényekként lopóznak előre

fundoianu gyakran bejön virágot hoz

nevetnek rád a vázából mint a balázsfalvi állomásfőnök 1918-ban

kedvesed kezét érzed az ujjaid közt

nyelved lakattal zárja le ínyed rácsait

az emlékek széthasadnak mint a rosszul megcsinált kötés

megrebbennek a hallgatás falevelei miközben

kitapogatsz magadon egy szomorúságot majd még egyet

mintha bokacsontjaidat tapogatnád

az ágyak olyan közel vannak de az egyedüllét

iszapba zár nem bírsz moccanni két tüdőd vigyorog és integet

mint két kölyökmajom a rácsok mögül

a fény az ajtó fölött szarvasagancshoz hasonlít

az ápolók csontokat zörgetnek akár egy kulcscsomót

s az ágyszomszédok tekinteteket és dohányt adnak-vesznek

mások a parkban meghívókat névjegykártyákat

izzik a szív üllője a láztól ebben a kovácsműhelyben

a láz végigcsókolja a combokat az ajkakat

ugyanaz a lélek fed be mindenkit ahogy az óceán

az igazgyöngyöket és gőzhajókat

és már te sem vagy más mint a többi elvesztetted magad visszakéred régi énedet

de az arcok teljesen egyformák itt úgy ahogy az ágyak is

s az éjszaka fejedre telepszik mint egy jégtömlő


Balázs Imre József fordítása


[Fotó: Jackie Triste Otthon c. sorozatából]


Gregus Zoltán








Parkolás


Gyermekkoromban sok galambom volt. Napokon, heteken keresztül csak néztem őket. Elrepültek és visszajöttek, egyik a másik mellé repült, s repültek mindketten tovább. Tőlük tanultam az udvarlást s a szerelmet. Nem úgy, hogy röptében, nem. Csak valahogy nem tudok parkolni azóta sem. Erre nemrég jöttem rá, mikor az autó ablakán beszólt egy váratlan fiatalember, hogy foglalom a helyét, azt mondja. Igen, a hellyel van valami. Mikor beszólt, akkor sem fértünk. A lánnyal a kormány és az ülés közé préselődtünk, de leginkább a kormány zavart.

A hely és a célirány, de akkor ebbe nem gondoltunk bele igazán.



Ígéret


Azt mondtad, egyszer valamikor biztosan. Egyszer azt mondtad, valamikor aludnál velem. Azt is mondtad, hogy nem ígérsz, csak szükséged van a csendre. Hogy, ha majd meghallom, biztosan felismerem. Továbbá azt is, hogy írsz nekem, ha majd nem lesz hangtalan.

Nem szabad ígérned, csak a semmit. Így sem beváltható: ígéret vagy.



Találkozások


Nem tudom, hol kezdődött. Volt egy álmom, ebben valaki, akit nem ismertem. A nevét is tudtam, de aztán elfeledtem, mire megébredtem. Nem hagyott nyugodni. Még a neten is rákerestem.


Megérkezett B pár napra, nyári szerelem. Véletlenül tudtam meg, találkoztunk. Kerestem benne az álmom, tudtam, hogy ő nem lehet. Mégis. Múltnak hitt érzések és emlékek keresték helyüket botorkálások és találkozások közepette. A lélek szemmel láthatóan nőtt egy kicsit, mint Fiathatszáz Kobak szemében. (A Piros-autós mese gyerekkorom igazi meséje.) Igen, nőtt, éreztem. Mikor B-nek el kellett mennie, már nem érezte jól magát korábbi méretében, feszített. A lélek már csak ilyen, nő és zsugorodik néha.


Szóval elment. Egy kávézóban véletlenül összefutottam D-vel, egy barátom. Ritkán találkozunk, valahogy mégis sokat beszélgettünk. Örültünk egymásnak, azt hiszem. Szóba került sok minden, és két lány. Az egyik A, kedves nekem, jóbarát. D nem ismerte név szerint, de aztán felismerte emlékeiben. A másik lány C, felismertem emlékeimben. Másnap reggel ismét összefutottam D-vel. Beszélgettünk C egyik képéről. Mondtam, hogy épp találkoznom kell A-val, velem jöhet. Később A felrakott nekem egy dalt. Rádöbbentem, hogy ez ugyanaz, mint amiről B mesélt nekem. Az én fülembe is beköltözött.


Akkor jelent meg ő. Megkértem, hogy játssza el, ha ismeri. Azt ígérte, hogy egyszer valamikor biztosan. Hittem neki, a szavának s a tekintetének. A lélek egyszerre megint nőni kezdett, új irányt vett. Mivel autóval voltam, s ők éppen siettek valahová, megkért, hogy vigyem el őket. Mondtam, hogy elviszem. Eszembe jutott, hogy igen, ezt akartam már korábban is, egy másik helyen, négy nappal ezelőtt, mikor még itt volt B. Alig beszélgettünk, valamit mégis, zenét raktam talán. Előadásra készültek. Évek óta hallottam erről az előadásról, de még sohasem láttam. Múltdarabkák tolakodtak elő. Szeretnéd megnézni, kérdezte úgy, ahogy ezt ő kérdezi, kicsit bólogatott hozzá. Igen, szeretném, mondtam. Az előadáson mellettem ült, közel kellett hajolnom hozzá, ha valamit mondtam. Közel kellett hajolnia hozzám, ha valamit mondott. Éreztem az illatát, a leheletét. Utána egy nagy asztaltársaságba kerültünk, és még mindig nem tudtam a nevét. Egy idő után csak egymással beszélgettünk. Valamikor később megjelent C, a nővérem, mondta. Hirtelen összeállt valami. Megértettem, hogy miért kellett B-nek elmennie, miért találkoztam tegnap D-vel és ma A-val, miért emlékszem C-re, és hogy miért nincs neve neki. Megsejtettem valamit a véletlenek furcsaságából, hogy játszanak velünk. Játsszák, hogy vannak, de nincsenek: csak általuk arcunkká váló sorsvonalak.


Korábban elmentünk egymás mellett, de most találkoztunk, mondtam. Igen, ma nagyon találkoztunk, mondta. Fiathatszáz már egészen nagy volt, bele lehetett ülni és száguldozni vele. Mindketten belefértünk. Mikor elváltunk, kapott tőlem egy játékvonatot. Ez volt a zsebemben, mit A-tól kaptam a délután, és egy álom járt a fejemben.






Volt egy lány


Volt egy lány, Amaryl. Akkor még nem tudtam róla semmit. Nyáréjszaka és fülledt insomnia. Egy ismeretlen kocsmába tévedtem, Retró volt a neve, azt hiszem. Hajnali háromkor még dugig volt és élőzene. A bárpultnál kértem egy csapolt sört. Nemsokára éreztem, hogy nyom ez a tér vagy csak a tömeg teszi, ki kellett lépnem. A kerthelység szintén tele volt, ismeretlen emberek. Leültem a kikövezett járdaszegélyre, cigiztem és iszogattam megkezdett sörömet. Kissé távolból néztem az embereket, gesztusokat. Hallgattam a nyüzsgő élet hangjait. Jólesően hatottak rám ezek az elemi megnyilvánulások akkor. Máshonnan jöttem.

Egyszer csak egy lány integet nekem. Nem láttam tisztán az arcát, de úgy tűnt, nem ismerem. Visszaintettem. Örültem a spontán megnyilatkozásnak, de az is benne volt, hogy nehogy megsértsem, ha ismernem kéne. Néha odanéztem, az arcát figyeltem, de semmi. Vagyis igen, szép volt, de nem tűnt ismerősnek.

Egyszer csak leült mellém. Szia, Amaryl vagyok, mutatkozott be. Érdekesen csengett a neve. Beszélgettünk, hogy ki mit keres, kutat. Gyere velünk, és már tuszkolt be a kint várakozó taxiba, megyünk egy másik helyre, mondta. Még tartott a söröm. Ezzel mi legyen, kérdeztem a korsóra nézve. Hozd magaddal, mondta. Az autóban alig fértem, alig jutottam szóhoz, és még a söröm is.

Egy másik éjszakai helyre értünk, a nevére sem emlékszem. Igazi alvilági hangulat környékezett. Belépőt kértek a kidobófiuk, könnyűlányok és keménylegények, bömbölt az újabb popzene. Minden új volt, másvilág. Tetszett, hogy ezt még nem ismerem. Amaryl bemutatott egy barátnőjének, azt mondta róla, hogy nagy kurva, de szereti. Egy idő után már rajtam kéjelgett a lány, csókolóztunk is talán. Tényleg kurva, nyugtáztam magamban. Aztán eltűnt Amaryl a szemem elől. Meg a cigim és a sörök is az asztalról, mire visszamentem. A pincérek természetesen nem láttak semmit. Azt hittem átverés. Valami balhé is volt, a lányok egymásnak estek, a keménylegények üvöltöttek. Hazaindultam gyalog, az utcán már világos. Egyszer csak lehúz mellém egy taxi, Amaryl ugrott ki belőle, hazaviszünk, mondta. Az autóban végig egy lánnyal beszélt telefonon. A sofőrnek mondtam, hogy itt kiszállok, Amaryl még megadta a számát, hogy majd hívjam fel.

Még aznap éjjel találkoztunk. Táncoltunk és szeretkeztünk a vízparton, a másik oldalon. Ő mondta először talán, hogy lettél ajándéknak nekem. Néha felhívom. Hallgatom a telefon hosszas és tompa kicsengését.


Volt még egy lány


Volt még egy lány. Férje is. Egy éjszaka beestem hozzá. A férjét kerestem, de nem volt otthon. Valamin dolgozott. Mondta, hogy várjak egy kicsit. Bort töltött addig is. Olvasni próbáltam. Találtam valamit, de nem tudtam figyelni. Vártam, míg bevégzi. Valamikor csatlakozott ő is, a bor mellé. Ő mondta el, mi velem, mi bennem. Hallgattam. Igazi kinyilatkoztatás volt. Cipelem azóta is.


Van egy lány


Van egy lány. Csak nincs rím, nem rímelünk, azt mondja. Pedig volt rím, és rímeltünk, szintén ő mondja. Csak téves kapcsolás és eltévedt angyal. Békélek vele, veled.


Angyal-várás


Akár egy festett szájú angyal, vagy egy feslett szárnyú angyal, csak angyal legyen egy kicsit.


Nincs több lány


Az osztályfőnököm fizikát tanított. Csak Bencinek hívta mindenki. Az egyik órán velem szemléltette az elektron vonzásterét. Volt egy lány az osztályban, ő volt az elektron, én voltam a proton vagy már nem tudom micsoda, de belekerültem az ő vonzásterébe. Abba a bizonyos elektrongödörbe, amiből nem lehet kikecmeregni. És hogy jobban megértsük a leckét, még hozzátette: téged a lányok fognak tönkretenni.

Igazán ritkán hall az ember ilyen véleményt, ami egy egész életre szól.


A látás elrablása


Van még lány. Csak jól szét kell nézni, azt mondják. Csak én már nem hiszek a szememnek.



Helytelenkedés


Van egy kávézó, szeretek oda járni. Csak ritkán találni helyet, de ilyenkor az általam kiszorított tér veszít a súlyából. Van egy másik kávézó, mindig találni helyet, de a hely valahogy nem szeret engem. Egyszer rám is szólt a kiszolgáló, hogy ne üljek a kicsempézett ablakpárkányba, mert leverem az amúgy is hiányos csempét. Akkor még nem voltak székek. A tegnap a főnök egy széket akart a fejembe húzni, hogy állítólag a múltkor lehamuztam, és kiégett a műanyaghuzatja. Be volt gurulva, ordítozott velem mindenki láttára. Igaz, jókora fekete lyuk maradt utána. Én csak csodálkoztam, majd nyugodtan felnéztem, és mondtam, hogy értem, mindjárt megyek. És kiszálltam az ablakon.



[Fotó: Hausmann Cecília]