Tristan Tzara

(1896–1963)


Hang

(Glas)


Kidőlt-bedőlt fal

Téged kérdez a dal

Hogy lehet hogy még

Hogy még élni akar


A bájos, szőke Lia

Hogy nem leng fenn, kötélen

Érett körteképpen

Már tegnap este óta


Kutyák ugattak volna

A házsorunkon végig

És gyűlt volna a nép

Hogy lássa halvány testét


Kiáltoztak volna:

„Vigyázz, le ne essen!”

De zörrent volna záram

Hogy senki be ne lessen


Leszedtem volna akkor

Magas létrára állva

Akár egy érett körtét

Mint szívem halott hölgyét

Hadd nyugodjék egy szépen vetett ágyban.



A város szélén

(La marginea oraşului)


Csontváz leng a hűvös, dús bozótban,

S hogy fúj a szél, fogsora összekoccan

Barátom, mi fütyül a csontjaid közt?

Furcsa dalt zümmög a szél s a kenderkötél


Szíved síró árnyék már csupán

Ha látnak, elfutnak a farkasok s gyűlnek a lepkék

Beröppennek szemed üregébe, mély virágkehelybe,

S finom szárnyakon rebben az éj is el.


A szív húrjai ha megzendülnek

Rajtuk láthatatlan vonók hegedülnek:

Lovak nyerítenek a szélmalmok körül, ledűlnek,

Kialszanak a bárányok, de őrangyalként ülnek…


A tébolydából megszöknek a sikolyok

Mint szelíd kígyók nyitva maradt ládákból

Lelkem kihűlt kemencéjében őrizlek,

Fehér vagy, akár egy vadászsólyom hallgatása.


– Oszlopsorba akarsz zárni engem, imádjon a nép,

Téli rózsát nevelnél belőlem

Fohászaidban meg tömör szikla lennék

Nyári éjszakákon apró házak kertje…


Hattyúpárnákon altatlak el,

Simogatlak, mint egy tiszta tó.

A gyümölcsillatú, finom csontvázat kidobtam,

Bögrékben virágok fénye: ez az altató.



Vasárnap

(Duminecă)


A szél felzokog a kéményekben, búsan, mint egy egész árvaház.

Köss ki nálam úgy, ahogy a bozótban egy bárka

Szavaid legyenek hófehér ágyak egy kórteremben

Ott sírhatsz zavartalanul, igen, ott minden birsalma- és fenyőillatú.


Mesélj messzi országokról és kiváncsi emberekről

Mesélj nekem a papagájok szigetéről

A lelkem vidám és csodálkozó,

Akár egy kórházból épp távozó barát.


Hangodban idős, jóságos nénik ülnek

Kezed úgy simítja mellkasom, akár egy patak

Lelked menazsériáját figyelem

Hogy moccannak benne kedves háziállatok.


A hídon könyököl egy férfi, gondtalan fütyül a vízbe

Meleg van és jókedv, mint az esztenán, tavasszal

A hangod altat – kisgyerek ringathat így egy játékelefántot

Csöndes minden, mint amikor lovak isznak lenn a kútnál.


Hosszú sorban vonulnak a lányok el az utcán

Mindenik tekintetében ott az otthon

Egy-két húg és ünnepi ebédek

Az ablakokban tarka virágcserepekkel.


A folyosókat átjárja a hideg alkonyatkor

Mint egy hosszú kígyó húzza farkát át a tájon

A tó vizén most látszanak a varratok

Felszínre jönnek a vízbefúltak – elültek a vadkacsák.


A szomszédban egy lány épp útra készül:

Közömbös atyai csók a homlokán; fülében erkölcsi intelem.

Összezár a víztükör: mint kolostorkapu egy novícia mögött.

A bugyborékolás a vízbefúlt nyomában megriaszt pár békát –

kissé elhallgatnak.

Most mennem kell. Egy költő vár reám, ki szomorú és tehetségtelen.



Kétségek

(Îndoieli)


– A régi álmot elővettem dobozából

Te is így kapod elő a kalapod a sokgombos ruhádhoz

Így emeled ki a nyulat tarisznyádból, fülönfogva

Hogyha vadászatról térsz haza

Így választod ki a virágot, közben a gyomokat kitépdesed

Így választod udvarlóid közül kedvesed.


De képzeld mi történt velem

Lassan jött az éjjel, mint egy bogár

Másnak gyógyírt is hozhat akár, nekem csak azt a percet,

Mikor verstüzet gyújtok magamban. Elaludtam.

Olyan kert az álom, melyet kétség határol.

Nem tudhatod, mi igaz, mi nem

Úgy látod, hogy tolvaj, aki arra jár, s már lőnél

Később halott katonát találnak lenn, a kert tövénél

Éppen így történt ma éjjel velem is

Azért hívtalak hát: mondd el nekem,

Mi az igaz, s mi az, ami nem.


(Forrás: Tristan Tzara: Primele poeme. Ed. Cartea Românească, Buc., 1971.)


Balázs Imre József fordításai


Nincsenek megjegyzések: