Nagy Kata
Mintha kövek
(nagyanyámnak)
A házad még áll,
kisebb rések vannak rajta.
Éjjelente a falához simulok
És mézzel töltöm fel,
akárha ráncokat.
Ez az egyetlen anyag, mi
nem csorog ki.
(Egy kicsit tartanom kell a kezemmel.)
Próbálkoztam először
például a levágott hajaddal.
Az összecsomózott fehér
szálak kihulltak, mint a kezeléstől a fogaid.
(miféle kezelés)
Tömtem még kenyérbéllel, lejárt
szavatosságú vérrel, haltáppal.
Belerohadtak csak. Ki kellett szednem
következő éjszaka.
A hátsó kertben
a halálod utáni napon,
egy ember nagyságú fa nőtt.
Felöltöztettem a megmaradt ruháidba,
és visszafelé beszélek hozzá.
A fő szerveim helyén
mintha kövek lennének,
így gondolnom sem kell az élőkre.
Ez a város a hajadé
Egy bizonyos ideje
ebben a kitalált városban bolyongok.
Van pár furcsaság: mert én teremtettem.
Például a hajnal hidegebb, mint bárhol, ahol eddig jártam.
Az a két utca kék, mint a szerelem.
Elbújni nem, hisz kirajzolódunk.
Vannak olyan helyek,
ahol a csontunkat is átvilágítja a fény, ami, egy, a Napnál élesebb tárgyé.
Tehát a fény, s az apróbb hazugságok miatt
nem érintheti két azonos testrész egymást:
legyen az a száj.
És egészen eddig abban hittem
hogy a fájdalom, akár egy ruha, kimosható.
Vagy le-
a tengerszag a testről, ami az öleléssel jár.
Kifürkészhetetlen labirintus lettél.
Magas falaidnak dőlök, hogy megtámassz.
Ez a város a hajadé.
Útleírás
Friss, de más nem mondható rá, álomra
most nem költi perceit:
Feszeng, toporog az az instant angyal ott belül, a lélek tejüvegén többször is
átkopog, és plafonig ér a szárny: rózsaszín.
Szinte kuncsorog.
Csurgatott tojás a reggel, s az éj törött héját hamar elfelejtik.
Öt nap óta nem
festi ki magát. Hatkor éri el a napsáv az arcát,
szoknyában aludt, mint sokszor nyáron: bugyija nincs, nemhogy tiszta,
ezeket keresi: a szót a nincsre,
és: bugyit.
És a vágyát, ami a föld felé húzza, épp
elgurult, tárgya: talán kavics.
Izgul, meglesznek-e mind:
a kavics, az idő albumába tűzött mozdulat, és a csöppnyi tó.
Útnak ered.
Kis játéka vénuszdombját a hullám szinkópái elverik
*
Az asztalon használt holmik:
malachit lánc, sárgult lapú Zolák;
Álom, Szerelem, Hölgyek öröme.
Hamsuntól az Éhség.
(De enni nem lehet, gyomrában egy harang nyelve kong.)
Egy csésze ikrás fényű tea, Frontin, és persze víz,
vizek, flakonban, Perla Harghitei
(most milyen lustán nyitja ki) szorult menetű kupak.
Kész, kész,
a buzgó magánforrás
És a gyöngy, a gyöngy izzadt homlokán ---
Tárnák
Nincs rá szó.
Fénnyel átvilágított
ismeretlen mezőkön jár
a képzelet.
Reggel van újra és
elvakarhatatlan seb most a szürkeség.
Az van,
hogy a test mellett
fekszik
– széttartó sínek a fagymelegben –,
de nincs közös ébredés.
Kilép az ajtón,
a beomló hajnalba,
s az eső csendesen eláll.
[Fotó: Gergely László, alias Gonzó]
