Potozky László
Német leltár
Alig akadtam rá a piperecikkek
részlegére, könnyű eltévedni ezekben a nagyáruházakban, különösen, ha az ember nem
is akar odatalálni; legalább ötször végighallgattam a mennyezeti hangfalakból
cincogó, kétpercenként ismétlődő zongorafutamokat, míg végre belekezdtem a
válogatásba.
Ez a legolcsóbb az összes közül,
faggyúszaga jól átérzik csomagolásán. Ilyesmivel mosakodtunk kiskoromban, azt
is ugyanígy zsírpapírba csomagolva lehetett kapni, átlátszott rajta a színe,
ami hol a vajéhoz hasonlított, hol barnás zöld volt, de sosem ugyanaz. Apánk
hordta haza a táborból, és fürdés előtt mindig figyelmeztetett, óvatosan
bánjunk vele: nem dörzsölhettük csak úgy kedvünk szerint magunkat, könnyen vér
vegyülhetett a habos vízbe, annyira élesek voltak azok a szappanból kiálló kavicsszerűségek.
Mindenikben volt legalább öt-hat, néha több is, nem nagyobbak egy szem borsnál,
s ugyanolyan feketék; ha közelebbről megvizsgáltuk, tűhegynyi lyukacskák
látszottak rajtuk. Gyermekfejjel sokat találgattuk a bátyámmal, mik lehetnek,
hogyan kerültek a szappanba; ha idejében észrevettünk egyet, kikapartuk, és
félretettük egy üres cipőkrémes dobozba, olyan lecsavarható tetejűbe, amiben a
katonák tartották csizmájukhoz a bokszot. Szüleink nagyon megharagudtak, amikor
– már a háború után –, megtalálták a dobozt; apánk gödröt ásott a kertben, eltemette,
minket pedig megvert. Aztán felakasztották.
Ennek még a reklámjára is
emlékszem, tele volt ragasztva vele az utca, akkoriban nem is voltak jók egyébre
a villanyoszlopok, a bombázások mind leszaggatták róluk a huzalokat. A szöveg
csupán pár szóból állt, valami szállóige-szerűség, de már nem tudom felidézni. Csak
a mellette vigyorgó lányfejre emlékszem, akkor értettem meg, kire mondják, hogy
kéri a kockacukrot, de úgy látszik, a béke első ínséges éveiben a cég nem
tudott szemrevalóbb reklámarcot megfizetni. Egy hónap sem telt belé, és nem
maradt olyan plakát a környéken, amire ne rajzoltunk volna vastag keretes
szemüveget, fülig pödört bajszot, szarvnak is beillő gennyes pattanást. Aztán
valakik azt is felírták, hogy kurva, hamarosan pedig ott virított az összesen.
Én is felírtam vagy háromra. Valaki elhihette – akkor legalábbis nem találtam
rá más magyarázatot –, mert egy nap az a hír jött, hogy a lányt megfojtották,
de csak miután mindhárman végeztek. Aznap is elindultam szokásos délutáni
portyámra: keresés nélkül megtaláltam, és egyenként letéptem az összes
plakátot.
Még becsomagolva sem merem fél
percnél tovább a kezemben tartani, pedig nem is az enyém, de – akárcsak
egykoron – félek, hogy meglágyul, vissza is teszem a polcra. Orromhoz emelem a
tenyerem, émelyítő illata máris beitta magát a bőrömbe, vagy talán sosem hagyta
el teljesen. Egyik legelső zsebpénzemből vásároltam egy ajándékboltban, azelőtt
nem is láttam díszszappant, a formája tetszett meg, tökéletesen sima
gömbölydedsége, mely selymes derengéssé lágyította a legélesebb fényt is. Az
illatát csak később fedeztem fel, de sosem tehettem teljesen a magamévá, gyorsan
puhult a kis szívecske a kezemben, féltem, hogy elveszti a formáját. Egyszer
bátyám rajtakapott, amint épp szagolgattam. Lebuzizott, és el akarta venni tőlem,
de nem adtam oda. Azelőtt egyszer sem nyitottam rá zuhanyozás közben, de akkor
nem is gondolkodtam, amikor másnap megéreztem a fürdőszobából kiáradó illatot:
észre sem vette, hogy beléptem, lehunyt szemmel állt a zuhany alatt, és
markolta, és húzogatta, egyre vadabbul, mígnem ujjai közül kitüremkedtek az elolvadt
szappan nyúlványai.
Amikor kollégista voltam, akkor
osztottak ilyent, uniformis illata a bentlakás legeldugottabb szögletét is
belengte, de ez csak nekünk, gólyáknak tűnt fel az első hetekben, amikor
egyszerűen fölösleges volt leülnünk a könyv mellé, a rettegés nem engedte, hogy
akár egyetlen szót, képletet is megjegyezzünk. Néhányan egészen könnyen
megúszták az avatást, ők az elején sorra kerültek, pár fekvőtámasz, guggolás
után többé rájuk sem hederítettek a végzősök. De ahogy teltek a napok, úgy
durvultak a rituálék is, volt, akinek egy egész éjszakát kellett gyertyával a
kezében végigállnia, ha pedig elbóbiskolt és lecseppent a viasz, nadrágszíjjal „csíptették”
meg a talpát; de akadt olyan is, akit nemes egyszerűséggel pokrócba göngyöltek,
és megvertek. Aztán néhány nap eseménytelenül telt el, már azt hittük,
beleuntak, amikor egyik este zuhanyzás után egy addig jámbornak látszó végzős
magához intett, és kezembe nyomta a szappanát, majd a háló közepére állított.
Nem az volt a legszörnyűbb, hogy mindenki szeme láttára kellett megennem, hanem
hogy tudtam, hol járt, és honnan tapadtak rá azok a hosszú, vastag szőrszálak.
Legalább négyet-ötöt meg kellett
szagolnom, míg találtam egyet, amelyiknek az illata egy kicsit is hasonlított
az övéhez. Egyszeri volt, egymagam főztem, én öntöttem formába, és anyám
parfümjeivel sem fukarkodtam, addig csepegtettem belőlük a masszába, amíg meg
nem győződtem, hogy az egész világon nem létezik ennél jobb illat. A kanócot
utólag tettem bele, így mégis több, mint egy szív alakú szappan. A polcán
őrizte, jól látható helyen, sosem nyúlt hozzá, még csak le sem porolta, azt
mondta, nagyon félti, nem szeretné, ha eltörne, vagy a keze melegétől eldeformálódna.
Aztán egyszer az anyja nyitott ajtót, a szobájában vár, mondta. Lenyomtam a
kilincset, de nem léptem be, csak álltam, és néztem, ahogy aprócska láng
táncoltatja a bútorok árnyékát a falon.
Ez férfiaknak van, szinte harap az
illata, ilyennel szoktam mosakodni, ha társaságba készülök – tehát elég ritkán.
Olyan jó szagú utána a ruhám, mintha nem is én viseltem volna. Ezzel zuhanyoztam
aznap reggel is, amikorra berendeltek; a buszon meleg volt, izgultam, kicsit megizzadtam,
és amiatt is aggódtam, hogy elmegy az illat. Amikor leszálltam, beszagoltam a
hónaljamba, szerencsére ott volt, alig érezhetően fakult csak meg. Még ott van,
húzta el a száját az orvos, miután megtapogatta, úgy látszik, nem reagál a
kezelésre, műteni kell, mihamarabb. Azután is azzal mosakodtam, valahányszor a
kórházba mentem. Nagyon kellemes az illata, mondta egyszer az orvos, én meg
örültem, mert tudtam, hogy őszinte, és sosem kertel. Amikor kiléptem a
kezelőből, még utánam szólt: legalább a kedélyállapota jó, az is fontos.
Szinte az egész polcot
végigszaglásztam, mire megtaláltam: nem ismerem az illatát, még csak hozzá
foghatót sem éreztem soha. Kibontottam, méregettem a súlyát a tenyeremen, majd
összezártam rajta az ujjaim. Kicsúszott a szorításomból, és a földre szökkent. Egy
közeli alkalmazott értetlenül meredt a földön heverő szappanra.
– Ne aggódjon – mondtam –,
megveszem. Csak kipróbáltam.
– A csomagolását is vigye magával.
– Rendben.
A pénztárnál azonnal sorra
kerültem.
– Ez újfajta? – kérdeztem,
miközben kiszámoltam a pénzt. Nem volt olcsó.
– Igen. Maga az első, aki ilyent
vesz.
– Akkor jó – mondtam.
Itthon többször ellenőriztem, a
legszorosabb csomóval is működik. Az illata nem a legjobb, de ez nem fontos.
Most már csak a gerendát kell kiválasztani.
Kép: Szőcs Petra
