Kulcsár Árpád



Bárha


Bárha senki is nélküled

Vagyok a tied, a fél füled

Szemhéjad alól a csillogás


Vagyok a csönded, semmi más

Egy dal, mit eldúdolt Cseh Tamás

Bár, hogy dúdolta, nem hibás


Bárhogy dúdolja, senki más

Csak én (b)írok meglett sorokat

Csak én élek megélt sorsokat

Csak én elhalt halálokat

Csak én botlok eltáncolt táncokat.


Bár (ha, ha) halálom sem enyém

Ha halódom a múlt kegyén

Vagyok, mint ködben szürke fantom

Szajnai szmogban egy szürke sanszon

Ki minden sanszom elszalasztom.


Rongyolt szavaknak éhes koldusa

Vagy tolvaja, kinek bús húsa

Mérges savakat érlel.

Vagyok, aki tán ma még jel.

Egy benned túlélő mozdulat,

A viszketés a bőr alatt.

Jóllakottan egy plusz falat.


S leszek tán sírkő, utcanév

Korzói szobor, ahol ma még

Tán szerelmesen andalog

Egy átlag pár és rámdadog,

Mondjuk a lány, hogy ez ki volt?

Mit csinált s mióta holt?

Á, csak egy költő, kedvesem,

Szegényen hótt meg, tetvesen.

Olvasod verseit? Dehogy, eszem

Megállna, édesem:

Minden szavával újramond,

S csak hajtogat a sült bolond.














Bárha bárka légy nekem,

Emlékemet s énekem

A túlsó partra te vidd át,

S én benned leszek rezignált,

Elfojtott vagy kellemes

Emlék, mi inkább csak érdekes.


Bár semmitmondó, hogy mit se mondok

Hadd szarjanak le sznobok s bolondok.

S belőled nézve tán felismerem,

Hogy benned túlélni reménytelen.



Belakható


Füst, mi mindig betölti a szobát,

Enyhe spermaszag, poros bútorok,

Itt felejtett ruhák, álmok, mosolyok,

Fojtó hideg, a falon zöld penész,

Gyűrött papír, a padlón lábnyomok,

Hiányod hideggé fakult csöndje s az

Alvásból áthozott képek szögei,

Hajszálak, szőkék, barnák, barnák, vörösek,

Titkos hangok derengő foszlányai,

Legyek: csókos, hű élettársaim,

Végtelen űr a percegő ágy alatt,

Táblázott ablakok, fénytelen ablakok,

Izolált, remegő, steril önmagam,

Hús, izom, csont, bőr, belül zagyva dobogás,

(lelkem, s e szoba lelke ugyanaz…)

40 wattos villanyégő, méretre szabott fény:

Edénybe öntött löttyként kavarog,

Bakancs, mit csak az idő koptatott,

Könyvek, nem polcon, csak úgy szerteszét,

Borosüveg, üresen, címke nélkül…


6 X 10 méternyi tömény magány.



nyakatekert dal a nyakról


nyakról írok múzsa néked

a te nyakadról múzsa né

konyaktól bűzlik e nyaki ének

s így születik e mű: zsanér.


omlott a fürtöd rá, zuhatagzott,

mint hóra pernye hullna rá

bomlott elmével e puha tagot

csókkal illetni: voilá.


e nyak márvány vagy alabástrom

opál, lágyívű porcelán

s ha mozdul fej, váll, én újra látom

s esik bennem e korcs elán:










hogy játék a líra, vagy bús szatíra,

á, nem, nyakad véres’n komoly

egy nyak, mely öröktől meg van írva

s nem rágja idő, se szú, se moly.


múzsa, az, hogy rólad írok –

nem ölte ki modernitás

a hol vidám, hol bús fakírok,

hogy nyakad mindmáig entitás


mintegy ID-entitás s végre

kiálthatom nyakad fel az égre

s nem fenem szavaimat a bélre,

májra, szarra, mert mivégre?


Múzsa, én inkább lenyakazlak

utána pedig lefejezlek,

nyakakból rakok (r)égi kazlat

elabsztraktált embereknek.


Házat építek, bele abrakot,

nyakból, vállból a házat, szemekből ablakot.

fitos orrokból kéményt, kályhának szív dobog,

keblek kandallójában arcpírból tűz lobog.


nyakkendőzze hát meg dalom a nyakadat

nyakatekert sorokra nyaggattam magamat.

megbabonázott már ezer álnok álnyak

de engem nem vonzanak már ócska álmok s árnyak.


csak hófehér mezők, egy szirt, rajta ébenből erdő,

ahol majd véget ér ez immanens fertő,

hol bőrre vésik majd fel minden szavamat,

te vársz majd rám, Múzsám, s én áldom nyakadat.



Találkozás


Egymás szemébe merőn,

szembe a hídon, egymás felé,

galambzaj dobog a bádogtetőn,

lüktetünk csendben egymás elé.


Lent a folyóba csobog a szar,

s ki tudja, tán halak eszik,

látom, arcodra kiül a zavar,

s megremeg lábad egy pillanatig.


Furcsán öltöztél, hajnalfehérbe,

mint egy látomás, könnyedén szállasz,

kutyaszőr lebeg a kósza szélben,

rám nézel félve, de semmi válasz.










Félő közelség, azon tűnődünk:

köszönni vajon kell-e, illik?

Test a testtel, érintetlen küzdünk,

körben a város szürkén izzik.


Aztán persze megyünk tovább,

te rám gondolsz, én meg semmire,

várnak ránk vaksi, penészes szobák,

s árnyékok nyúlnak kissé messzire.



Fotó: Kárpát Réka




Bertók Beatrix


KÖNYVÍZELÍTŐ


Emberi dolgok








„... sokkal kellemetlenebb alak vagyok, mint gondolnám” – mondja könyve előszavában C. S. Lewis (A zsoltárokról, Harmat, Budapest, 2006), miután befejezte a Zsoltárok könyvéről írott munkáját – mintha még ő maga is meglepődne a végeredményen. Csakugyan meghökkentő, első látásra legalábbis, a mód, ahogyan e költeményeket a szerző megközelíti: azon elgondolás alapján, miszerint „a gyerekszoba gasztronómiájának szilárd alapelve volt, hogy először a nemkívánatos dolgokat tüntessük el, és a végére hagyjuk az ínyencfalatokat”, úgy építi fel „jegyzeteinek”, alapjában véve esszéinek sorozatát, hogy elsőként a zsoltárokban előforduló – vélhetően nem pusztán a keresztény hívő érzékenységét – bántó mozzanatok tárgyalására kerít sort, méghozzá a lehető legtermészetesebb emberi reakciókra összpontosítva.

Így válhatunk a tanúivá annak, hogy – még mielőtt a keresztény hagyomány(ok) által lehetővé tett allegorikus értelmezés(ek) lehetőségét számba vehetnénk – milyen tényleges viszony fűzhette az ókori zsidó embert Istenéhez, környezetéhez, az élet elemi kérdéseihez – amiben Lewis szerint az az igazán megkapó, hogy bizonyos elemeiben tulajdonképpen nem sokban tér el a mai ember beállítódásától: ha például valakit durván megsértenek, szinte biztos, hogy ösztönösen kifakad, sőt esetleg elkezd káromkodni vagy átkozódni (ahogy azt számos zsoltárban megfigyelhetjük, amikor is egy embert megaláznak a méltóságában). Innen jutunk el annak a kérdésnek a feszegetéséhez, hogy mindez miért érintette fájdalmasabban Isten választott népét, mennyiben játszott bele mindebbe a Törvény léte – ami nem egyszerűen az egyéni sérelem orvoslásának a szükségességével szembesített... –, hogy végül azt próbáljuk megérteni, (potenciális) keresztényekként vagy olyanokként, akik „olvasás közben készek felfüggeszteni hitetlenségüket”, miképp fordíthatnánk a zsoltárokban megnyilvánuló negatívumot a javunkra.

Végeredményben azon túlmenően, hogy – kiváló pszichológushoz is méltóan – C. S. Lewis több lehetséges, a zsoltárokban tetten érhető visszás viselkedésformákkal szemben tanúsított viszonyulásmódot vázol fel (annak tudatában, hogy sok mai templomba járó ember épp e fonákságok miatt nem lapozza fel soha a Zsoltárok könyvét), irodalomértőként sajátos olvasási technikákra hívja fel a figyelmet, amelyek csak részben foglalják magukba az allegorikus értelmezés esélyét.

A Szentírás úgy Isten szava, vallja a szerző meggyőződéssel, hogy nem hajlandó elleplezni még a mellbevágóan közönségest sem, más szóval az emberit a maga összes, mégoly visszatetsző vonatkozásával együtt.




Vitus Ákos



Kínai cigaretta

Kínai cigaretta az asztalomon, te meg, kedves Réka, te egy igazán különös példány vagy, el kell hogy ismernem, tizenkét éves vagy csupán, de szemed körül karikák sötétlenek, nem is sötétlenek, dudorodnak, ráncolódnak, nem is tudom, hajadnak nincs súlya, de mégsem lebeg, súlytalanul fityeg a hajad, Réka, és apádat látva, mintha érthető lenne, bár anyádat még sosem láttam, vajon van-e még egyáltalán, vajon él-e még egyáltalán, nem csodálkoznék, ha nem élne már, Réka, mert igaz az, hogy mellettem ülsz, de nem én tehetek róla, hidd el, nem ülnék én melletted, ha tehetném, ha ülhetnék akárhol máshol, bárcsak tehetném, de végül is mindegy, iszok most egy kortyot ebből a vörösborból, és különben is, amikor én hozzád érek, úgy érzem, mintha idegen nyálhoz érnék, másvalakinek a nyálához, tiedhez mondjuk, ha csak a ruhádhoz érek, úgy érzem, mintha a nyáladhoz értem volna, szerencsém, hogy nem beszélsz sokat, ülsz itt mellettem és hallgatsz, általában, és Réka, én nem tehetek erről az egészről, hidd el, a francba, és rágyújtok, ha nem haragszol, vagy haragudj, sajnálom, nekem most akkor is rá kell gyújtanom, rá kell, Réka, gyújtanom, mert félek, vajon te féltél valaha is, valamitől is, igazán nem tudom Réka, nem tudom, mit mondjak, furcsa vagy, és nem leszek a barátod, mit is beszélek, hiszen te nem is tudod, mi az a barát, akihez mondjuk átmegyek, hogy zenét hallgassunk, és a számítógépén játsszunk, és az sem érdekeljen, ha a verseimre nem kíváncsi, Réka, neked meg sem mutatnám őket, kényelmetlenül érezném magamat, amint olvasod, vagy hallod őket, mert olyan lassan mozogsz, és ügyetlenül, tudom én, hogy nem tehetsz róla, de én sem, ki tehet az egészről, ugyebár, neked aztán ismerned kéne ezt a kérdést, bár nem hiszem, hogy ismered, bár néha azt sem hiszem, hogy bárki rajtam kívül ismeri ezt, néha meg úgy, hogy én nem ismerem azt, hogy mindenki ismeri ezt, látod Réka, összezavarodok megint, de mindegy ez neked, gondolom, apád úgyis utánad jön, mint minden nap, ahogy reggel is ő hoz, eljön érted, és hazamentek, és ha késik, akkor te sírni fogsz, de aztán megjön, mint mindig, és te neki is sírsz, és ő csitítgat és simogat majd, én meg csak ülök itt, egyedül, mert ha itt is vagy mellettem Réka, én akkor is teljesen egyedül érzem magam, és ha elmentetek, ugyanúgy, és iszom csak ezt az átkozott vörösbort, és szívom a kínai cigarettát, pedig nem is szeretem már, egyiket sem, de még mindig ez az olcsó, és gondolkodom néha, Réka, gondolkodom néha azon, hogy amikor hazamentetek apáddal, nos akkor otthon ti mit csináltok, és szerintem ő vacsorát főz, és szerintem az a vacsora, az pépes és sótlan és ízetlen, de nem tudhatom, tudom én, hogy nem tudhatom, milyen is a vacsorátok, meg egyáltalán, hogy mit csináltok, mert sohasem voltam még nálatok, és nem is nagyon mennék amúgy, és meg sem kérdeztem soha, és nem is fogom egyhamar, és különben meg tudom azt is, hogy én sem vagyok egy egyszerű eset, nem megy minden olyan könnyen, nekem sem, mint a legtöbbeknek, sőt, elég gyakran rosszul sikerül, a legapróbb dolog is, Réka, de én legalább megpróbálom, vagyis van, amikor meg sem próbálom, én sem, sőt, általában nem is próbálom meg, de ez is most mindegy, hagyjuk ezt most, és egyébként meg, én nem is látom, hogy hova nézel, soha nem látom, hova nézel Réka, pedig szinte mindig ugyanoda, és amikor szólítanak, akkor is még mindig ugyanoda nézel, és nem is tudom, én gondolkodok még néha azon is, hogy milyen lesz majd nagymamámat mondjuk meglátogatni, de neked szerintem nincs is nagymamád meg nagytatád, apád is olyan öregnek tűnik, meg ha vannak is, nem hinném, hogy nagyon örvendenek neked, amikor hozzájuk visz, bár ha ők is olyanok, mint te, akkor semminek sem örvendenek, vagy igen, csak én nem tudom, csak senki nem tudja, és mi értelme van úgy örvendeni, hogy azt senki más nem tudja, Réka, és mi értelme van úgy szomorúnak lenni, és én megittam már majdnem az egész üveg vörösbort, de még mindig nem is örvendek, és nem is vagyok szomorú tőle, és meg fogok inni egy másikat is, és attól sem fogok örvendeni, és attól sem fogok szomorú lenni, csak leesek esetleg erről a székről, amin ülök itt melletted, és a francba Réka, végül is, utánam nem jön el az apám, mert nem tűrném, ha eljönne, mert nem is akarok hazamenni, mert nem is tudom, hova akarok menni, de itt sem akarok maradni, talán a barátaimmal elmennék valahova, ahova ők mennek, mert ezért is jó, látod, ha barátaid vannak, tudják hova menni, ha nem tudom én, és ha nem tudja egyikünk sem, na hát az sem baj, vagy igen, vagy mi, és hogy ez mi, hogy mit irkálok én itt folyton, ne törődj te ezzel Réka, nincs ennek az égvilágon semmi jelentősége, vagy lehet, hogy van, valakinek, egy lánynak mondjuk, egy másik lánynak, nem neked, semmiképp sem neked, de ha így is van, az olyan csekély, az a parányi igazolás, vagy micsoda az, hogy említeni sem érdemes, szóval az én dolgom ez, érted, ahogy az is, amikor mondjuk beteg vagyok, és persze, úgy tűnik, mintha törődnének egyesek vele, van, aki valóban aggódik is, a szüleim például, ha tudják, de mindenki lesz beteg néha, és én, a magam rendjén, nem is szoktam nagyon törődni velük, ahogy veled sem törődök, pedig te folyton beteg vagy, ugye, vagy ha nem, csak furcsa, és sírsz, ha nem törődnek veled, na hát én inkább iszok annyi vörösbort, hogy szépen elaludjak tőle, álmomban legalább nem hisztizek, vagy ha igen, nem látja más, mert Réka, a te hangodtól is borsódzik a hátam nekem, az, az elkent nyávogás, amit hallatsz, mert azt mondják, hogy csecsemőkorodban agyhártyagyulladásod volt, azért lettél ilyen, apádat meg az élet megviselte, elhiszem én, de Réka, jaj Réka, Réka, hiszen itt sem vagy már, én meg beálltam szépen, az idő sem telik már mintha, egybefolyik mintha minden, mert nincsen mintha, ami elválassza, nincsen mintha, aki elválassza, a szárazat s a tengert itten, a nappalt és az éjszakát itt, mert én aztán minek tenném, nem az én dolgom, nincs is nekem dolgom, nem dolog az, amit végzek, ami végez engem, vagy hogy is van ez, végül is, mert milyen dolog lenne is az, mert azért vagyunk itt, mi ketten, te is azért vagy itt, ha nem tudnád esetleg, Réka, azért ülünk egymás mellett, mert nincsen nekünk semmi dolgunk, te bámészkodsz csak, én körmölök s iszok, téged hazavisz az apád, valahova, ki tudja hova, én maradok és elszívom a maradék cigarettám, és megiszom a vörösborom, és eldőlök, és alszok, és felkelek és elvégzek kedvetlenül valami szörnyű feladatot, valami matekot, mondjuk, amit azért bíznak rám itt csupán, hogy el ne sorvadjak magamban, és van, amikor a borhoz sincs kedvem, van, amikor a kínai cigarettához, a firkáláshoz sem, és van amikor egyszerűen csak elfogynak a dolgok, és csak annyit tudok, hogy szereznem kéne, dolgokat, bár nem egyszerű, és amúgy köpködök én, ha szólítanak, mert utálják a nyálam, ha bőrükhöz ér, undorodnak tőle, tudom, és ez a négy fal, az ablakok, a padló, a plafon, olyan mint a kezdetben vala, és olyan mint a végül lészen, és eszembe jut, néha, mi az, amit épp szereznem kéne, és míg téged, Réka, elhoznak újra, addig én elfelejtem az egészet, mert ilyen vagyok, gondolom, és egyszer, amikor egy évvel mondjuk idősebb leszel, és itt ülsz mellettem gyanútlanul, vagy nem éppen gyanútlanul, ahogy ülsz, ahogy ültél addig is, mindig, egyszer csak én megfoglak téged Réka, nem érdekel majd undorom, átkarollak, megfogom kis melleidet, átkarollak és magamhoz szorítalak, visítani fogsz, én tudom, sokáig fogsz visítani, de én addig szorítalak, amíg van hozzá erőm, amíg vékony izmaim el nem ernyednek a fáradságtól, amíg már visítani sem tudsz, és aztán elengedlek, és nem tudom utána, mit csinálok, azt sem tudom utána, te mit csinálsz, vagy a többiek, mintha ez egy határ volna, mint meghalni, vagy mit tudom én, annál is rosszabb, mert el sem tudom képzelni, el sem merem képzelni, hogy mi történhet utána, megpróbáltam egyszer, azt képzeltem, hogy némán ülünk néhány pillanatig, majd én üvölteni kezdek, üvölteni, ahogy torkomból kifér, nem neked, nem feléd, előre, sehova, csak üvöltök, és nem hagyom abba, és nem firkálok utána többet, és nem iszok és nem cigizek, nem csinálok többé semmit, csak üvöltök mint egy sakál, amíg el nem visznek valahová, mint téged ahogy elvisz apád, csak én nem tudom hová, és ki, de hülyeség ez, Réka, tudom, hülyeség ez, mert nem fogok ám üvölteni, valami teljesen más lesz, és nem tudom, hogy mi az, és ezért is fontos, hogy megtegyem majd, de addig, Réka, addig míg ez megtörténik, addig ugyanez lesz, ami most van, ülünk itt, és nem is várunk, és nem is semmi, és az is lehet, hogy most szépen elmondom a szorzótáblát, mert ideje lassan, várják most már, hogy valamit mondjak, valamit, amit megtanultam, amit belém sulykoltak, hát tessék, egyszer egy, az egy, egyszer kettő, kettő, egyszer három, három, egyszer négy, négy, egyszer öt, öt, egyszer hat, hat, egyszer hét, hét, egyszer nyolc, nyolc, egyszer kilenc, kilenc, egyszer tíz, tíz, és kétszer egy, az mennyi is már, s kétszer kettő, négy, és kétszer három hat, és hatszor hat, az harminchat, és egyszer kettő, kettő, és kétszer egy, az egy, nem, kettő, kétszer egy, az kettő









Fotó: Baló Levente