Máthé Kincső
csók a szájra, pattanásra
írni verset
állni sorba,
várni tölgyfa, mahagóni koporsóra
lapra prózát, prózát lapra
hátra varrást
gerinctelen, fájós alvást
délibábot tekintethez
kézre gyűrűt
nyelvre nyelvet,
lehetőleg minél nedvesebbet
csendet mára, délutánra
kardot kézbe
harcot vérre
házat térre, üres térbe,
színházat az apró manó apró életébe
ráncot arcra
sátrat partra
hajót vízre, hullámvízben
széket lábhoz
zakót vállhoz
kontaktlencsét a szüzek ablakához
Korai sirató korai játszótársnak
K. I.-nek, hogy ne féljen
Késtél, de beengedlek...
Gyere, mintha testnek szó lenne szükséges,
mintha éji csendben
minden más mellékes
volna...
Ha volna...
Csak valahol a csendem... ott a szavaidban...
Csak valahol azok kellenének...
Kerestünk hangokat, gyere most beengedlek,
mert megalkottad könnyeit csalóka fellegeknek,
mert ott vagy, ahol eddig kevesen jártak...
szürke aluljáróiban a keresett magánynak...
Gyere... oda, hol senki sem vár,
oda, hol száll
és száll
fel magasra angyalokat megríkató, csendes égi nóta...
Késtél, de beengedlek...
Ölellek...
Szítok tüzet ezerszer olvasott regényekből,
és felrajzolom kincseink, lopva szegényektől
hitet és paráznaságnak megköveztetését.
Írok, hogy olvasd és hívlak, ha kellesz...
S te festesz,
festesz örökké kéknek látszó egeket,
rajzolsz a szélbe hűvös szeleket,
s én dalolok, mert itt vagy...
S én beengedhetlek...
Olyan…
Olyan, mintha megloptalak volna.
Beléd láttam.
Volt ott egy sikátor,
egy sétány,
egy zsákutca.
Apró játékbabák.
Ott tavaszok adták az éltetés havát,
s már nem fagyott jéggé
a száraz tekintet.
Ahogyan esőcseppet szárít a fényszórók villanása,
s fényeket súlyt le egy erősebb mozdulat.
Úgy tartottál öleden,
s én úgy tartottalak.
Két centi lebegés...
Mégis a fellegekbe másztam,
tövisek közt virágot guberáltam.
De nem voltak virágok.
Ott maradt a tövisek hegyén.
Ült a mosoly a grimasz helyén,
s én belőled gyűjtöttem
a vallomásokat.
Vallom: másokat sokat,
engem keveset
keresett a szeretet.
S holmi csekély
kacaj maradt csak
az éveinkből…
Bembi
...de úgy szeressük egymást,
ahogyan ő szeret minket...
egy lánynak,
ki gyenge,
mégis a legerősebb,
s keresve keresi gombhoz a lyukat,
palacsintához lekvárt,
teához mézet,
színházhoz zenét,
melyből fakadhat tanács az éter felé.
te lány, kivel kettesben vártuk az Istent,
te most hogyan képzeled a csendet?
a világmegváltást?
aprók vagyunk még az akarattal szemben.
mindketten.
és Isten?
nos, ő talán megérkezik:
létra és új fény a folyosó végén.
[Fotó: Hausmann Cecília]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése