Andrei Doboş


Elkerülhetetlen


X


Reggel óta esett, de akkor, kora délután kitisztult, és egy édeskés napsütés váltotta fel a borút. Elterülve az ágyon, egy csodálatos paszulyleves után, a De rerum-ot olvastam… Hirtelen újra besötétült, és a nyitott ablakon át egy semmihez nem fogható, fehér fényű villanás tört be. Úgy maradtam egy pillanatra, bénultan, az ágyon. Úgy tűnt, akár egy álomban, mintha anyámat hallanám az alsó szobából kiáltani, és ugyanakkor azt éreztem, hogy meghasad a szívem. Pénteki napon történt.


Vitus Ákos fordítása



Hártyák


Ha akad a közelben egy öreg diófád

madarak s mókusok jönnek a bérlakásba.

Tudjuk, az ember

ellenséggel harcol.

A fürdőszoba tükrén egy pók,

a csöveket patkány rágja

de az egér – járgányunk – sem

kedves már a szemnek.

Esik és meg sem áll, múlnak a hónapok

egyre mennek a szeptemberek, a júliusok.

Vannak hangyászmedvék s egerész kutyák,

de a macska nem egerészik.

Az utcán egy kilencven éves újjászületett

emeli fel a hangját.

Bicikliken körötte mámoros gyerekek.

Nem tudja: az Úr szemei ők.



Nem meri nézni

már. Ahogy

korábban sötétedik és anya

megigazítja a sapkát kis

semmirekellője fején. A szemöldökök között

lappangó tűz, megkésett reflex

az izmokban – és meglehet, ezért

tűnik a kislány oly aggódónak,

és megkérdi, hány óra van

(elnézést kér

vagy elbújik

a pillanatok elől)


Mit tudok én:

a játszótér kiürítve, ő

görnyedve, fák között,

hátat fordít a napnak.



Fennsíki napfény, fagy és zúzmara.

Befejezem a sétát s a nyári lak előtt

egy fekete állat várja, hogy gyapját simogassam.

A lánykák még zenét hallgatnak az ágyban.

Fennsíki napfény, hatalmas lámpa

a befagyott udvarokban • Várjuk,

éleszd fel a kutyákat –

a hártyákban –,

eltört ugatásukat.



Tömbházak kormos falai föld alatti állatok

hóval kevert sár a raktárban felhalmozott hasábok tüzelőnek –

Megmondta egykor egy tanárnő meglátjátok mi lesz belőlük;

ha eltelik húsz év emlékezzetek.


Kulcsár Árpád fordítása



Napló


Pillanatról pillanatra, napról napra

a folyamatos mozgás és munka, ez van.

Egészen a legfinomabb rétegekig, egyre mélyebbre innét.

Majd vissza ismét. Kora reggelente

a sárkány raktereken röpköd. És csak víz van,

csak madarak, csak kéreg és bokor: nem maradhat egyéb

csak a folyamatos mozgás és munka

pillanatról pillanatra, napról napra.

Nem magyarázok senkinek semmit.

Bezárkózom a küzdelem

és az emberek soraiban támadt váratlan zajok elől.

Egy lélegzet, majd egy másik: bármi történjék

még nem történt soha. Semmi felismerés:

semmi szövegelés.

Nem magyarázok senkinek semmit.



Ezennel tovahalad az ecetbe

maró vak lepke napja.

Kérdéseket vet fel a röpke fájdalom

egynémely állapotokról, hogyan alakul.

(Eltérések, békés élet otthonainkban

és azokon túl, konkrétan, sav

egyebekre viszont még hatályos a csend.

Visszatérítem a tűnőt, természetesen.

Maradok így az érkező íz

csupán egy íz, a füvek s a víz

nyüzsgése, a madaraké meg a poré,

a rovarok bolydulása amint egyre

sűrűbben közvetítik az információt; egy íz.)

Bár éber vagyok, védelmem alatt semmi sem áll.

Biztatok egyeseket hogy jeleket bocsássanak ki

s hogy részvéttel viseltessünk a rászorulók iránt.



A végzetes betegségekre szakosodott cinikus hölgyeknek

pályájáról enyhén letérő a szeme,

máris orvosi poénokat gyártanak (mondják,

ez a szkepszis, így okul az ember)

már-már az autó alatt, verebek

két táborra szakadt

hada tűz össze egy perec-

félhold felett

beléből csipegetnek rendre.

Akárhogy is, elrobog

mellettünk a mentő.

Szemem csóvájából látom a lányt

aki lábát egy kissé a zebrára tette

hiszen épp fellélegzik

majd rögtön körbepillant.



Igazán hosszú nap lesz –

valami másé, nyilván, mint

amié szeretném, ha lenne.

Igazán hosszú év lesz, benne pedig

életemnek egy szótlan esztendeje

nem úgy, ahogy szeretném, ha lenne, nyilván

de egy nap, egy igazán hosszú –

melyben borzasztó kánikula pörköl

és az olvadt aszfalton

macskakölykök lófrálnak.

Valami mérhetetlen némaság

gyolcsában érkezzen a fej fölé

az a puffos felhő, az a felhő egymagában

a rendellenességek szellemében,

hétköznapi mutatványokkal.

Mi legyen – veti fel

a porból lett asszonyt az út fölé,

egy pillanatig hallgat majd lezúdul

vadul a kerteken, aztán gyomokon át.

Egy úr nyári kertjében kiskanál

köröz a kávéscsészében,

locsolóslaggal hűti lábait

egy kislány.

Az ég kék – kék

és fehér rajta a záporok nyoma –

az anyóka kérges kezében

savanyúságos zacskó

szertehordja a szél

a kávé illatát.



Napok miriádja – a vak csillag – egy villanás

a sötétben, rövid és kimért – majd elnémul belülről a

sötét – az álomhozó tévé, a szorongásra gyújtott

villany

és a feltevések körüli felhajtás – a kívülállóké –

aztán húsos pofa kebelezi a húst –

Magadra maradsz fogaiddal a dobozban –

Magadra maradsz anyáddal a dobozban

és anyádból sugárzik az áldozat

és belőled sugárzik az áldozat



Hagyom hadd maradjon hüllőember a hüllőember.

A cibálás után lehunyom a szemem, az ég

homálya pedig kimerevedik pirkadatkor.

Másról sem volt szó csak a munkáról

Másról sem volt szó csak a szabadságról

Másról sem volt szó csak a jólétről.

Forrásba lendül e játszma, s mi izzasztja

a lábos már ring.

Ki sem mozdulok a lakásból, nem keresem senki társaságát.

Társaságom sincsen, nincsen. Minek

örvendeznék, amikor a szerkezet mélyén

kórságok leselkednek, a felszínen pedig a pszichózis

vár. Ha bárki is kitátaná a száját, ha a számat

kitátanám, a strázsáló velociraptorok

könyörület nélkül lesújtanának.

Most, pultostól, e nyaki

harapással, a halomnyi pénzzel

ami eláraszt, vagy sem.

Dúdol a sugárzás.

De különbség nincs, ahogyan bűn sem.

Ki sem mozdulok a lakásból

társaságom sincsen.


Serestély Zalán fordítása



Az Inevitabil c. kötetből válogatta & szerkesztette Dankuly Csaba

snapshot: serghei-hacker