Kovács Bea



Samu

Samu pontosan olyan, mint mindenki más. Azokat a dolgokat csinálja, mint minden normális felnőtt ember, már amennyiben meg tudunk egyezni abban, hogy mi normális vagy ki felnőtt. Samunak tehát pontosan olyan unalmas élete van, mint mindenki másnak, de mindenki másnak Samu élete sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint neki. Persze Samu nem akad fenn olyan dolgokon, hogy unalom, mert hát minek is. Szépen elvégzi a dolgát, eszik, iszik, eljár könyvtárba vagy moziba, van olyan is, hogy éjfél után ér haza. Ritkábban, de van. Samu pedig minden reggel felkel, és mindent úgy tesz, ahogyan azt elvárják tőle, és ettől nagyon boldog. Délutánonként, munka után bekapcsolja a számítógépet, és fellapozza kedvenc oldalait, hogy tisztában legyen a világ dolgaival. Samunak az élete a legnagyobb rendben van, és ezért sokan irigyek rá. Ez nem is zavarná annyira, de az utóbbi időben elég sokan otrombák vele. Beszólnak, kötekednek, makacsul győzködik a saját igazukról. Ma amikor munkába megy, kicsit összeszorul a gyomra. Ma van két hete ugyanis, hogy egyik kolléganője azzal vádolta Samut, hogy Samu nem él. Samu, te nem élsz, pontosan így mondta. Samu már tizennégy napja erre gondol, erre az egy mondatra, darabjaira szedte és összerakta ezerszer, de nem tud rájönni, hogy mit jelenthet ez. Sorra faggatta a munkatársakat, és mindenki egyetért a kolléganővel. Samu, te tényleg nem élsz, mondják. Samu pedig ma, amikor hazaér, leül a fotelbe nagyon nyugodtan, és végiggondol mindent. Több órán át ül egyhelyben, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ő él. Élek, gondolja Samu. Élek, mondja Samu az üres háznak. Majd feláll, az íróasztalhoz megy, és megnézi a postaládáját. Egyik munkatársa megígérte, hogy küld egy vicces videót. Az új imél ott is van, benne a vicces videó. Samu nézi, ahogyan ez az ember egy éven keresztül minden nap lefotózza magát. Most hipergyorsan futnak a képek, ugyanaz az arc, 365 ember. Samu óriásinak tartja az ötletet, ilyet még nem látott. Előveszi az egyik fiókból a kis kompakt kamerát, és elkészíti az első fényképet. Ezentúl Samu mindig készít fényképet, mindamellett, hogy szépen elvégzi a dolgát, eszik, iszik, eljár könyvtárba vagy moziba, minden reggel felkel, és mindent úgy tesz, ahogyan azt elvárják tőle. A kollégák néha elismétlik, hogy Samu, te nem élsz, de amúgy semmi sem változik. Eltelik végre az év, pontosan úgy, ahogyan az előző harminc, és Samu alig várja, hogy felgyorsítva lássa arcát megannyi fotón. De a videótól Samu nem boldog. Samu szomorú. Samu szomorú, mert a 365 képen egy arcot lát csupán. Egy, mozdulatlan arcot. Samu azt is észreveszi, hogy a fotókon a haja mindig ugyanolyan rövid. Samunak a haja tehát nem nő. Eszébe jut az a fránya mondat: Samu, te nem élsz. Samu a tükör elé lép, és nézi magát. És nézi. Lehet, hogy tényleg nem élek, kérdi Samu. Pedig olyan életszerűnek tűnt az egész. Én legalábbis ilyennek képzeltem el.




Január

Na helló.
Vajon csak Mártának tűnt úgy, vagy az elköszönés hidegsége és a mosoly valóban ellentmondóan feszült egymásnak? Mert most hajnali hat óra volt, január, és ilyenkor nem tudni biztosan, hogy a fagy mikor jön belülről és mikor kívülről. Becsukta az ajtót, fordított egyet a kulcson, bár kettőt kellett volna, és egy pillanatig elidőzött, háttal a külvilágnak, az előző estén. De tényleg csak egy pillanatig, mert rögtön észbe is kapott, hogy talán még láthatja az árnyat, amint az elsuhan a pincelakás ablaka előtt. Beszaladt a szobába, és íme, a narancssárga függönyökön átszűrődő, téli fényben valóban látta, ahogyan elrohan a férfi, mint gyilkos a bűn helyszínéről. Márta mosolygott, és persze nem tudta, hogy pontosan így érez az árny, és azért száguld ebben az embertelen órában, mert azt hiszi, hogy ha hamar elmenekül, törölheti az éjszakát, és akkor nem is hibás lényegében. A hajnali bágyadtságban Márta kislányként meredt az ablakra, és boldog volt. Nem igazán tudta felfogni, hogy mi volt ez a találkozás, hová vezethet, vagy egyáltalán van-e folytatása az ilyen hellóknak, de akkor nem is érdekelte, én úgy hiszem, mert ilyen helyzetekben nem szoktunk mérlegelni.
Szóval míg Márta a szoba közepén álmodott, az árny tényleg futólépésben szedte a lábát hazafelé. Nem lakik messze, de mégiscsak hétfő van, és lehet, már felkeltek, jó lenne elkerülni az ütközést, jó reggelt, fiam, korán jöttél. Próbált ilyenekre gondolni, erőltette is rendesen az agyát, de szüntelen el-elcsúszott a jégen és az álaggodalmon, és a sarkon már ő is Mártával mosolygott. Hasznos, hasznos lépés volt ez a nagy terv felé, ismételgette, majd szaporán bólogatott, mint a kezdő szakács, akinek végre megfelelő állagúra sikerült az eperzselé. Amikor a jelzőlámpa hirtelen zöldre váltott, az árny lelépett a tompa járdaszegélyről, és lendületében egy másodpercig mintha belefagyott volna az időbe, a jeges út fölött. Mert ez most azt jelentette, hogy –, mert ennek olyan következményei lesznek, mint –, dominóeffektus, igen, egyik esemény a másik miatt, egymásba fonódva, a végtelenségig, megállíthatatlanul – visszafordíthatatlanul. A függetlenség, márpedig, a lételemem, szögezte le határozottan, hónapokkal később, mikor magyarázkodott, magának vagy Mártának, vagy mikor azt hitte, hogy a szó kimondása maga után vonja az állapotot is. De ez mind csak a majdban történik. Ugyanis ezen a reggelen, amikor Márta és az árny először váltak el, az összetűzések ezrei még láthatáron sem voltak, és nem volt, nem kellett több, mint a beáramló fény és az arcra fagyott mosoly.
A másik szobában persze tudták, hogy az árnyék tegnap jött és ma ment, és amikor Márta takaróval és teával sunyin belopózott, furamód már mindenki ébren volt. Olyan idétlenek voltak így együtt, kacarászva, négyen az ágyban, ünnepelve a sikeres találkát, hogy az ember azt hinné, valami igazán fontos dolog történt ott, például legelső csók vagy legelső slukk. Később kiderült, hogy tényleg igazán fontos, és hárman mindig megkérdezték Mártától, akkor is, mikor már rég nem ott lakott, hogy szokta-e látni még az árnyat, és a válasz mindig igen volt, de már évek óta nem. Most csak annyit tudtak meg, amennyit egy tea alatt el lehet mondani, de jött olyan idő is, mikor kifejezetten unták már hallgatni. Közben az árny is hazaért, nem voltak otthon, senki, akibe belebotlana, s bár az úton nem készült magyarázattal, mégis szerette volna hallani a szülői kérdést. Talán a spontán helyzetben kicsúszik a spontán válasz, ami véletlenül, de megfogalmazza, hogy milyen volt, fiam. Ehelyett csak állt a konyha közepén, és dühöngött titkon, hogy nincs itt senki, máskor mindig az agyamra mentek. Fél hét volt, január.



Fotó: Szőcs Petra


Nagy Márta Júlia



A közös szülőváros elhagyása

Nem is akart felmenni arra a hegyre, színtelen volt
Már neki. Sejtette, hogy lázas, de nem ismerte be,
Vonszolta izzó mellkasát, mintha különvált volna
Tőle. Még csak ezután jön a java! – kiáltotta, aki
Nem akart nélküle felmenni, miközben lengett
A távolban egy vöröses tincs elé, mint a posztó,
Vagy egy új hatalom zászlaja, majd beteljesedik.
És csak ő, akit be akartak venni, nem tudott semmit,
A másik kettő igen: az egyik fakó mécsvirág az úton,
A másik, mint az alma, egyre pirosodik, ahogy közeleg
 A nyárvég, és távolodik egy alföldi város, a sosemvolt
Katlannal. Várjatok, míg a pokol színe elhalványul;
Vágyott színét a templom csak évekkel később nyeri el.
Ha rögtön így festenénk, ocsmányabbra kopna,
Amit csak elképzelni tud az emberi elme.
És hát ez van, sárgának kell lennie, mint
A koronák, érmék, száraz fű és hervadás
Színe, legalább nem a dögvészé vagy lázé.
Rózsapiros, suttogja halkan, rózsapiros;
Szív, horzsolás és duzzadt, gyulladt torok,
Inkább már a lázé, mint a hervadásé,
Legyen azé. És érméinket, koronánkat,
Gyűrűnket is, sürgősen dobjuk el.

 













Szobor a Kerepesi temetőben

Igazság szerint síremlék, de már rég           
függetlenedett eredeti funkciójától. Nyilván
vannak alatta földi maradványok, kábé annyi,
amennyi a névből maradt a táblán, annyira
fölismerhető, de pont ezért – ezért is – nehéz úgy
nézni rá, mint egy sírra, a nő szobrát látod, arany
levelek függönye előtt, mindennél árulkodóbban,
milyen az, amikor egy ékítmény függetleníti
magát. Na, ennyit az ornamentikáról.
A járulékosnak mint jelzőnek itt annyi értelme
van, mint nekem ebbe a temetőbe járni, ugyanis
nem nyugszik itt senkim. Tény, hogy az ország ezer
részéről származom, bárhová áshattak csontokat
a földbe az enyémmel azonos DNS-ekkel, de a
fővároshoz biztosan nem kötnek holtak. A nő arca,
mint a bomló hús, kivájt szemgödör, a márványon
rozsdaszín könnypatak csorog alá, csíkozza
arcát, mint az elkenődött szempillaspirál. Vonásai
nincsenek, a törzs azonban ép maradt, piszkosszürke;
de sértetlen, tiszteletet parancsoló. Táblát tart a
kezében, amin – mily meglepő – nincs írás. Ahogy
az abszolút nulla van számos visszababusgató
sms mögött, a szavak mélyén a hangtalan,
a vákuum. Ezért van az, hogy egy váratlan üzenet
olvasásakor nem kapsz levegőt. Mert aki mondani
akar valamit, az neked mondja, nem egy átkozott
klaviatúrán pötyögi be, hogy „gyere” vagy „bocsáss meg”,
a kurva anyád; most már értem, miért suttogtam azt
az elhagyott parcellában, hogy idefent ezerszer
szívszorítóbb, alkonyibb és nyugtalan, mint
a szívverés, amikor gyanakodtok, állíthat
mást a mobil kijelzője, ami úgyse volt, sose lesz már.
Pihenjetek, egymással összeköttetésben sohasem
állt porhüvelyek és száz viharban elmállott szobor;
súlyosabb éjszaka ereszkedjen rátok, mint a
Fiumei út összes sírköve együtt, mert olyan éjben
talán tényleg zavartalanul alhattok mind.


Herbstreise

Még mindig nem tudják azoknak a fáknak
a nevét, amiket csak ősszel vesznek észre,
mert zölden unalmasak. Október elejére
azonban olyan sajátosan keveredik össze a
sárga a zölddel, mintha kora reggeli álomban
sétálnának, óriás kelmén, amelyen minden
mintázat megismételhetetlen. Így bújnak
át országhatáron és hagyják maguk mögött
a testüket, az maradjon érinthetetlen,
a többi kóvályogjon, mindegy már, mitől
részegen, talán leginkább a gyanútól, mert
bármilyen ártatlan az örömük, valahogy nem
stimmel: így kezdődik a ki veszíthet többet-játék.
Mint a király, aki nem sejtette lánya születését,
és tudtán kívül ígérte az ördögnek,
viháncolnak át két napot, ősztől és úttól
mámorosan, aztán azt mondják annak a ragyogó,
hamisítatlan őszi szempárnak: légy szíves, tüntesd
el a nyomunkat, gereblyézd össze a lehullott avart,
égesd el, és csak egyikünknek add fel postán
a pernyét, mert kettőnk közül neki mindegy
inkább; más a birodalmuk – mások a törvények.

Igazából-Seholse-ország hercegnője, hazatér;
gyanútlan vándor, aki barlangból kilépve azt
hitte, a térben bolyongott, pedig nem ott tévedt
el, dehogyis; balga kislány, napokon lépett át, és
pont azokon, amelyeken nem lehetett volna hiányzó.
Ez utóbbi már nem lesz megnevezve; csak a sajgás
marad, pikkelyes, sziszegő kabalaállat, ami természeténél
fogva a szeretteink helyére fészkeli be magát.


Fotó: N. M. J.


Vitus Ákos




Megtudni a választ


Éjszaka van.
Követek egy férfit. Nővel van. Az út szélén, egy padon ülnek. Forgalom nincs, senkinek nem tűnik fel, ahogy itt állok, száz méterre tőlük, a sarkon. Ők sem vesznek észre. Elrejt egy gondozatlan sövény. Az utcalámpa monokrómra festi a látványt, szinte fekete-fehérben látom testük, ruhájuk, gesztusaik. Amit meg kell tudnom: Én vagyok-e az a férfi, cigarettájának parazsa fel-fel vöröslik a film noir képlékeny szalagján, vagy nem én.
Kopog egy cipő, halkan, valahol a hátam mögött, odanézek, kis sötét sziluett az utca túlsó végén. Visszafordulok, a nő felállt és elmegy. A férfi eldobja a csikket. Itt az időm, odamegyek, leülök mellé a padra. Csontos arca, rövid haja, sötét bőre, mélyen ülő apró szemei, nem úgy néz ki, mint én, de nem sokat jelent ez. Megtanultam, nem a kinézet alapján ítélek. Kopog a cipő, befordul a sarkon, apró léptekkel érkezik áldozatunk, árnyéka még két irányba vetül az utcán.
Zavarlak? – kérdem a férfit. Mosolyog. Nem válaszol. Csillog a szeme. Részeg. Adj innom! – mondom, felveszi a kommerszes üveget a pad mellől, a földről, iszik, majd átadja. Elhalad a lány előttünk. Nyakáról, mint méz, folyik be mellei közé, a sötétbe, a lámpa éles fénye. Feláll és utána indul. Iszok. Húzóra, a fél üveget, ver a szívem, szorítja a bordaketrec, vagy megfojtja, vagy beletörik, fájni fog mindkettő, és ugyanaz a vége. Homályosan látom, ahogy civakodnak, a férfi rángatni kezdi, berángatja a fák közé, a túloldalon, mi van ott, kerítés van, nincs kerítés, nem látok odáig.
Nem az enyém ez a ketrec. Nem az enyém az erő, ami szétfeszíti, nem az enyémek ezek a kezek, a vér, ami pumpál, kitölt, merevvé tesz. Merevvé, aminél csak holttestek lehetnek merevebbek. Valami éget, sebeket hagy. Valami kiömlik, és megáll minden. Egy pillanatra nincsen semmi. Semminek nincs vége, és semmi sem maradt meg. Aztán szétloccsan a távolban a napfény, és az élettelen hűvösség minden nyomot elmos. Szirénákat hallok. Tömeg gyűl az utcán. Szédülve állok fel, tétova léptekkel állok be közéjük. A bokrok alatt valami fehér. Nem én voltam.
Nemén.
















Fotó: Baló Levente