Bakó Zoltán


KÖNYVÍZELÍTŐ


Történelmi lecke – nem csak fiúknak









Töprenkedem, hogy mi is lenne jobb? Szemelvényeket kiragadni egy könyvből, s egyszerűen egymás alá felsorakoztatni őket, hadd döntsön az olvasó, hogy kézbe veszi-e ezután, vagy inkább elmondani azt, hogy miért tartom olvashatónak, tanulhatónak, népszerűsíthetőnek, vagy csak úgy egyszerűen, hétköznapiasan – jónak ezt a könyvet.[1]

Neagu Djuvara nem mai gyerek. Már csak azért sem az, mert augusztusban lesz 95 éves, s mert olyan régen ügyködik az írott betű – és nem csak – szolgálatában mint szájtépő, botcsinálta történelembúvár honfiaink közül egy sem, de azért is, mert csak úgy mellékesen a Sorbonne-on diplomázott néhány szakon, doktorált is bölcsészeten, történelemtudományból, jogból, s tette ezt akkor – a két világháború közötti időszakban –, amikor ehhez nem csak pénz, de néminemű ismeret is kellett.

Tizenkét éve látott napvilágot ez a könyv, s újabb tizenegynek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar olvasó is kézbe vehesse. Djuvarát lehet szeretni és lehet nem szeretni. Egyetlen dolgot nem lehet – figyelmen kívül hagyni azt, amit ő mond. Mert történelemtudása, tapasztalatai és hosszú, külhonban végzett diplomáciai munkájának észlelései birtokában megengedi – mert megengedheti – magának, hogy szakítson a hagyományosnak hitt és deklarált történelemszemlélet beidegződéseivel, az etnogenézis, a dáko-román eredet- és kontinuitáselmélet „államvallássá” avanzsált kötelező tantárgyfunkciójával, sőt, annyira megy, hogy a román történetírásnak a kommunista korszak éveiben szentté nyilvánított masztodonját, Constantin Daicoviciut még forrásként sem említi. Mert ő tud valamit. Nevezetesen azt, hogy 1973-as halála előtt egy hónappal maga Daicoviciu jelentette ki történész kollégái előtt, hogy a dákoromán elmélet nem megalapozott (lett is ebből nagy felzúdulás). De nem bajmolódik a Roesler-féle elmélet cáfolatával sem. Megvan neki a sajátja – ami enyhén összecseng amazzal.

Ami viszont a legfigyelemreméltóbb ebben a munkában, az a környező népek szerepének és jelentőségének – köztük a magyarokénak is – tényszerű megvilágításba való helyezése. Aromán lévén nem nehéz neki történelmi és földrajzi távlatokból szemlélni a mai Románia történelmi sorsának alakulását – mondhatnánk. De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Djuvara igenis románként ír történelmet. De olyan románként, akiben nem alakult ki ellenségkép azokkal szemben, akiknek több-kevesebb hozzájárulásuk volt a mai határok között kialakult ország sorsának alakulásához. Emberként és tudósként viszonyul a történések visszavonhatatlan folyamatához. És tudós emberként, ami világosan nyilvánvalóvá válik akkor, amikor a szomszédok történelmének kapcsolódó eseményeit felvázolja. A magyar, lengyel, a balkáni népek, de a nyugati „nagyhatalmak” történelmének alapos ismerete úgy hatja át ezt a munkát, hogy az olvasóban nem alakul ki olyan kép, mintha az írója csak l’art pour l’art csillogtatná az ismereteit. Igenis szervesen illeszkedik a „folyó történethez” mindaz, amit ezekről a népekről elmond. Ugyanúgy, mint a kún, besenyő jelenlét, és annak kihatása a déli román állam, Havasalföld megalakulására.

Djuvara nem tartja magát az örök és megfellebbezhetetlen igazság birtokosának. Be is vallja ezt. „Egyetlen szerző se képzelje, hogy az általa leírt történelem véglegesnek, igaznak mondható, hogy az eljövendő nemzedékek is magukénak fogják vallani” – mondja a magyar kiadás előszavában. És mégis – a könyvet a mostani fiatalok és eljövendő nemzedékek számára írta. „Megszületését Irina Nicolau asszonynak köszönhetem, aki az etnológia és a szóbeliség történetének szakembere. Ő volt az, aki, miután kétségbeeséssel töltötte el az a tény, hogy az 1989. decemberi forradalom ellenére a legtöbb tankönyv ugyanazt, az elmúlt évtizedekben szándékosan elferdített történelmet terjeszti nagyjából ugyanazon a bikkfanyelven, néhány évvel ezelőtt rávett, hogy a lehető legegyszerűbb és legfolyékonyabb nyelven mondjam kazettára hazánk egész történetét a fiatalok számára” – írta 1999 októberében, a könyv első kiadása előszavában.

Azóta 11 kiadást ért meg, s Horváth Andor kitűnő fordításának és a Koinónia Kiadónak hála immár magyarul is olvasható. Olyan könyv ez, amit nem csak érdemes, de kell is olvasni.




[1] Neagu Djuvara: A románok rövid története fiataloknak elbeszélve. Fordította Horváth Andor. Koinónia, Kolozsvár, 2010.