ÉLET ÉS KÖNYVEK KÖZT


Nicolae atya, néhány évvel ezelőtt a Cartea Românească Kiadó megjelentette az Élet és könyvek közt című kötetét. Szeretném, ha ezen a – kétértelmű – területen belül maradva elbeszélgetnénk egy kicsit. Mondja, miként fogja fel az élet és a könyvek, más szóval a kultúra és az élet közti kapcsolatot? Rokonságot vagy ellentétet lát e két jelenség közt?


Nicolae Steinhardt


Természetesen rokonságot. A kultúra és az élet a legkevésbé sem ellenségei egymásnak, köztük nem szakadék van, hanem számos kapcsolódási pont. A kultúra, amikor valódi és nélkülözi az ünnepélyes szólamokat, az élet dicsőítő himnusza. Nem kevésbé bensőséges, eleven, erőteljes, mint maga az élet.


Ioan Pintea


Ön egy olyan nemzedékhez tartozik, amely jelentős mértékben hozzájárult a román kultúra fejlődéséhez, és amely, érzésem szerint, önhöz hasonlóan az életet és a kultúrát szorosan összetartozóként fogta fel.


Úgy van. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy olyan nemzedékhez tartoztam, amely kiváló nevekkel büszkélkedhet: Mircea Eliade, Eugen Ionescu, E.M. Cioran, Constantin Noica, Mircea Vulcănescu, Alexandru Ciorănescu, Anton Dumitriu és sokan mások. Valamennyiük számára – stílusuk, nézeteik és személyiségük minden különbözősége ellenére – a kultúra és az élet között nem létezett szakadás, hanem egyfajta életközösség, amely majdnem az összeolvadásig ment. Egyikük sem képzelte soha, hogy a kultúra felfogható másként, mint az élet egy másik megjelenési formájaként. Vagy, esetleg, olyan perspektívaként, amelyből az élet a maga teljében pezsgő természetes jelenségként szemlélhető, elemezhető és vehető tudomásul. Ez a valódi értelme a „trăirism”[1] elnevezésnek, melyet némelyek a szóban forgó nemzedék jellemzésére használtak, befeketítő jelleget tulajdonítva a kifejezésnek. Ez – szándékos vagy szándéktalan – tévedés, ugyanis a trăirism szó alatt nem értettek és nem is kell mást érteni, mint az élet–kultúra páros felbonthatatlanságának állítását.


Hát az önnél egy kicsivel fiatalabbak közül kihez érezte magát közelebb állónak?


Hadd említsem elsősorban azt a kettőt, akik sajnos túlságosan is korán elhunytak: Sergiu Al-Georgét és Dinu Pillátot. Amint már írtam róla, Sergiu Al-Georgét, ahogyan azt Alexandru Paleologu a Pillanatok az orvostudomány múltjából című többszerzős kötetben publikált visszaemlékező cikkében elmeséli[2], Jilaván ismertem meg. Tündökölt kimagasló kulturáltságával, megalapozott tudásával, bátorságával, melyről szakadatlan tanúságot tett és határtalan jókedvével, melyet szembehelyezett a nyomorúságos körülményekkel. Fütyült rájuk! Derűs tekintetével és veleszületett hősiességével mintha megsemmisítette, szertefoszlatta, porrá zúzta volna őket, valódi mivoltukra csupaszította őket, megmutatva, hogy nem egyebek, mint a hiábavalóság megtestesülései. Sergiu Al-George két lényeges igazságot hagyott ránk örökül. Az első: hogy az erények közt fő helyen áll a bátorság. Bátorság nélkül az összes többi erény leukémiás pusztulásra van ítélve, elcsökevényesedésre, ami csakis vészes és szégyenletes vérszegénységben végződhet. A második: a kultúra, bármennyire kiterjedt és mély legyen is, érvényét veszti, ha nem az élet lelkes és lázas kutatásából fakad. A kultúra nem állhat csupán rideg ismeretekből és műveltségből, hanem – amennyiben nem akar puszta írástudói ténykedés maradni – okvetlenül magára kell vennie az élet valamennyi problémáját, mindenek fölött pedig ama megelevenítő fuvallatot, amely a gondolkodó és átszellemült létezőt jellemzi.


Mivel a létező szót említette, óhatatlanul Constantin Noica filozófiája jut az eszembe. Ő ugyanis részletes és felkavaró elemzését adta nyelvünk sajátos filozófiai alapjainak. És a hangsúlyt egy igen lebilincselő kérdésre, a szavak jelentésének fejlődésére helyezte. Talán meg van nekem engedve, hogy azt mondjam, Noicának a szemantika dramatizálását köszönhetjük. Tudna-e említeni egy példát hasonló szemantikai „drámára”?


Hogyne! Tudok! Az egyre gyakrabban használt és egyre elterjedtebb boldogul igét említeném, amely a román szókészlet egyik legundorítóbb és leggyűlöletesebb szava. Azt mondani valakinek: „boldogulj”, annyit tesz, mint megvesztegetésre, nyerészkedésre, hazugságra, hízelgésre, színlelésre, lopásra szólítani fel. A „boldogulj” tulajdonképpen azt jelenti, tégy, amit tudsz, bármi legyen is, csak üssön ki jól a dolog, vagy keltse azt a látszatot, hogy jól ütött ki. A „boldogulj” a fokozhatatlan agyafúrtság verbális, aktív és kártékony kifejeződése...


Az agyafúrtságról beszélt már az Andrei Romannal folytatott beszélgetésben is, amely a Familia folyóirat 1972/7. számában jelent meg...


Igen. Megvallom, megszállottja vagyok e témának. Érzem, hogyan sürgölődik körülöttünk az agyafúrtság, hasonlóan egy gonosz szellemhez, és miként próbál – szerintem végzetes – kelepcéjébe csalni bennünket. Nekünk, a mi időnkben, volt egy igénk, első látásra talán hasonló a boldogul-hoz: a törekszik ige. Csakhogy a törekszik egészen más jelentéssel bírt és teljesen más értékekhez vezetett. Törekvő volt az az ember, aki fáradozásainak és képességeinek köszönhetően szembeszállt és megbirkózott az élet nehézségeivel, akinek sikerült, keresztültörve magát az akadályokon, eljutnia az élet egyfajta beteljesedéséig. Guizot is azt mondta kortársainak: „gazdagodjatok meg” – mely nem kevésbé visszataszító tanács, mint a „boldoguljatok”. Mindazáltal a történelmi igazság arra kötelez, hogy pontosítsunk: Guizot mondatát megcsonkítva idézték. A teljes mondat így hangzott: „gazdagodjatok meg munka és takarékoskodás által” – ami nagyon messze, csillagászati távolságokra van a hitvány boldoguljatok-tól. Sem a „törekszik”, e régi és tiszteletre méltó ige, sem Guizot mondata nem igazolja tehát a szánalomra méltó „boldoguljatok”-at. De azt veszem észre, hogy belemerülvén a beszélgetésbe elfelejtettem néhány szót ejteni Dinu Pillatról, és egy életrajzi aprósággal szolgálni Sergiu Al-Georgeról, akit talán ön nem ismer.

Dinu Pillatot az abszolút jóság jellemezte, valamiféle nagylelkűség, amilyennel ritkán adatott meg találkoznom. Mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy örülni tudjon mások örömének és sikereinek. Jósága és nagylelkűsége azonban sohasem gátolta meg egy műalkotás intelligens és elfogulatlan megítélésében. Tökéletes tárgyilagossággal bírt, még akkor is, amikor – írásban és szóban egyaránt – az apjáról, a költőről beszélt. Elbűvölő jelleme nem akadályozta meg abban, hogy valamennyi kritikai tanulmányában a szigorúságot megfelelő arányban adagolja a megértéssel, engesztelhetetlen, de nem is agresszív szellemben. Ami Sergiu Al-Georgét illeti...


Akinek legutóbbi könyvét, a Kritika első személyben címűt dedikálta...


...jó tudnia – feltéve, ha nem olyasmit mondok, amit már nagyon is jól ismer –, hogy naszódi volt, Vasile Al-George fia és a költő Ion Al-George unokája. Az édesanyja besszarábiai volt. E meglehetősen ritka keverékből fakadt jellemének hatalmas ereje. A keleti kultúra iránti hajlama részben Vasile Al-Georgénak is tulajdonítható, aki elsőként tárta fia elé az indiai kultúra kincseit. Vasile Al-Georgénak, akárcsak egy másik nagy naszódinak, Coşbucnak, nem volt közvetlen, teljes hozzáférése a szanszkrit nyelvhez, de intuíciója, vonzalma és az európai nyelvek buzgó tanulmányozása által sokat megértett egy olyan világszemléletből, amelyet később Sergiu Al-George közvetlenül ismert és élt meg a szanszkrit és a tibeti nyelvvel való kapcsolatban.

Említettem Anton Dumitriu nevét is. Ön azt fogja kérdezni, mit képvisel ő a mi nemzedékünkben. Röviden a következő a válaszom: a logikát és annak valamennyi csapdáját, a logisztikát és valamennyi rejtélyét. A logika Anton Dumitriu számára nem egy száraz és elvont diszciplína, hanem – csoda! – életforma, eleven titkok összessége, kibogozhatatlan paradoxonok gombolyaga, amelyek az emberi tapasztalás legkézzelfoghatóbb és létfontosságú realitásaihoz kapcsolódnak.




















































A kultúrát az élethez kapcsolta. Nem mondok ellent önnek, de megkérem, fejtse ki világosabban, és esetleg próbálja meg tömören meghatározni a kultúrát.


Ezt akarja? Ezt kapja! Azzal válaszolok, hogy éppen önt fogom idézni, éspedig e két verssort a Választás című verséből: „Elviszlek vad tejet inni / Mondom neked... és kérem, a barlang legyen tiszta. / Fűvel a széleken, / békével a közepén / és a kapu nyitva álljon...” Itt van, szeretett Ioan Pinteám, az ön saját tolla által lejegyezve, a kultúra valamennyi eleme, úgy, ahogyan én gondolom, jobban mondva, ahogy a nemzedékem-béliek majd mindegyike gondolta:

a) a vadság, vagyis az erő, a kíméletlen kutatás, a merészség, hogy a dolgokat a legvalódibb nevükön nevezzük, és szembenézzünk a „vadállatokkal”, melyek a legváltozatosabb nevek vagy legsemlegesebb szavak mögé rejtőznek. A kultúra a vadonba és a sötétségbe tett felfedezőút;

b) a tisztaság, azaz a formális rend, amely nélkül nem létezik művészet és megismerés;

c) a fű és a tej – tudniillik a gyönyörűség, melynek híján a kultúra, bármennyire kifinomult legyen is, méreggé és bürökké változik.


Ez a tőlem való idézés meglep, és kénytelen vagyok beismerni, hogy meg is örvendeztet. Megkérném azonban, fejtse ki – ha teheti, anélkül hogy engem idézne –, miként vélekedik szerző és műalkotás viszonyáról.


A véleményem az, hogy a művész alkotását határozottan el kell választani élete eseményeitől, politikai vonzalmaitól vagy személyes fogyatékosságaitól. Vegyük például Poe esetét, akiről Alexandru Paleologu azt mondta nekem: ha felütsz egy enciklopédiát Poe (Edgar Allan) nevénél, mit találsz írva? Nem azt, hogy a XIX. században élt nagy amerikai iszákos, hanem: az évszázad nagy amerikai költője. Alkotói minőségében nem az alkoholizmus jellemezte Edgar Allan Poe-t, hanem hatalmas költői tehetsége. Az alkoholizmus élete sajnálatos véletlene volt, ám nem ez határozza meg helyét az egyetemes kultúrában, és nem ez igazolja szépségeket teremtő mivoltában. Értsük hát meg jól: a kísértés, hogy összetévesszük az embert és a művet, gyakran haszontalan és félrevezető.


Minthogy életrajzi részletekről esett szó, említett egy mozzanatot Einstein életéből, amellyel kapcsolatban szeretnék magyarázatot kapni. Azt írta a Kritika első személyben című kötetében, hogy Einstein az ön édesapja kollégája volt a zürichi Politechnikai Egyetemen. Tudna még valamit mondani e tekintetben?


Einstein egy évvel fiatalabb volt édesapámnál, apámnak azonban egy olasz volt a szobatársa, aki kitűnően hegedült. Einstein, maga is szenvedélyes hegedűs (élete végéig az maradt), nagyon gyakran eljárt hozzájuk, hogy hegedüljön vagy gyakoroljon Delpianóval, apám olasz kollégájával. Apám tehát jól ismerte Einsteint, akiről azt mesélte, hogy nem nagyon tette tönkre magát a tanulással, viszont igen intelligensnek bizonyult. Delpianót, aki Riminiből származott (ahová apámat minden vakációban meghívták), nekem is alkalmam volt megismerni 1926 táján, amikor elkísértem apámat Olaszországba. A volt egyetemista nagy hírnevű mérnökké vált, aki épp akkor fejezte be a milánói új nagy pályaudvar építését. Emlékszem, hogy rendkívül barátságosan fogadott. Pergő nyelvű volt, mint majd minden olasz, de félt is – nehogy esetleg rajtakapják – durva szavakkal illetni Mussolinit, akit ki nem állhatott, és a fasizmust, melyet afféle nevetséges operettnek tartott.


Nemrég megjelent Gabriel Liiceanunak egy könyve, a Szebenjuharosi napló. Ennek a naplónak a hőse Constantin Noica, a filozófus, aki műveit a Nagyszeben fölött fekvő üdülőtelepen írja. Önt, mint látom, egy másik vidék vonzotta és tartotta fogva, nevezetesen a Lápos-vidék. Egyfajta vonzalmat vélek itt felfedezni a fővárostól meglehetősen messze eső helyek iránt. Tulajdoníthatok-e vajon valamiféle jelentőséget e ténynek, vagy csupán egyszerű egybeesésről van szó?


Nem akarok általános érvényű kijelentéseket tenni, nem vagyok jogosult mások, csupán a magam nevében beszélni. Mindazáltal azt gondolom, hogy egyes értelmiségiek eltávozása Bukarestből bizonyos alkotói időszakokra nem tekinthető pusztán a véletlen művének. E tényt sokkal inkább a napjainkban majdnem minden nagyvárosunkban megjelenő nagyszámú jó minőségű folyóirat és számos vidéki gócpont irodalmi köreinek meglétével hoznám összefüggésbe. Úgy vélem, egy fontos jelenséggel van dolgunk, amelyet megfelelőbb kifejezés híján demetropolizálódásnak neveznék. Vagy megeshet, hogy ez csupán egyfajta kulturális decentralizáció régi kívánalmának a megvalósulása. E jelenséget rokonszenvvel kellene fogadnunk, és bátorítanunk kellene. Magam is ezt teszem, amennyire erőmből és tehetségemből telik, különböző, főleg erdélyi folyóiratokat ostromlok az írásaimmal.


Van még egy életrajzi apróság, amellyel kapcsolatban szeretnék tisztába jönni. Miért mondta, hogy Noica azon próbálkozása, hogy egy filozófiai iskolát alapítson Mogoşoaián, jórészt ön miatt vallott kudarcot?


1964-ben, amikor visszatértem Bukarestbe, Noica abban a megtiszteltetésben részesített, hogy felajánlotta, költözzek hozzá, és támogassam abbéli igyekezetében, hogy egy kis kulturális remeteközpontot hozzon létre. Korábban is próbálkozott ő már ezzel, Andronachénál (ahol egy „elmélkedő hajlékot” választott magának), vagy később Câmpulungon, ahol nem maga választotta meg lakhelyét. ’64 után Mogoşoaia körül kezdtek el járni a gondolatai. Elképzelését megvalósítandó arra kérte Constantin Joja építészt, készítse el egy olténiai toronyház formájú szerény épület tervét. A torony legfelső emeletén lett volna az ő dolgozószobája. Lejjebb nekem is fent lett volna tartva egy lakrész szorgos írói munkára. Noicának sikerült előteremtenie az építkezés elkezdéséhez szükséges anyagi alapokat. Ez az olyannyira csábító terv, amelynek a legnagyobb mértékben hízelegnie kellett volna nekem, megvallom, bennem csupán pillanatnyi lelkesedést ébresztett. Csakhamar elkezdtem hanyagnak, sőt lustának mutatkozni, hiányzott belőlem a kellő lendület. Tulajdonképpen nem hátráltam meg, de nem is szorgalmaztam a dolgot. Végül egyéb nehézségek is felmerültek, és a filozófus (nagy sajnálattal, gondolom) lemondott elképzeléséről, amelynek végeredménye a jelenlegi szebenjuharosi szobácska.


Az 1976-ban megjelent kötetének az Élet és könyvek közt címet adta. Most pedig, lám, éles megkülönböztetést tesz – amelyhez láthatólag igen ragaszkodik – a műalkotás és a szerző életrajza közt. Az imént idézte Paleologu jelentőségteljes észrevételét Poe-val kapcsolatban. Nem ellentmondás ez? Nekem annak tűnik. Hogyan tisztázza magát? Vagy hogy szabadít ki engem a dilemmából?...


Olyan területen járunk, ahol a megoldások nem lehetnek kategorikusak, a kijelentéseket pedig mindannyiszor cum grano salis kell érteni. Nem ismerhetem el, hogy súlyos tévedést követtem volna el, ugyanis az „élet és könyvek közt” szavak által egy közbenső, valahol a középúton elhelyezkedő területet értettem, helyesebben mondva értettem oda (abban a reményben, hogy az olvasó is ért és követ), amely a tulajdonképpeni, nyers élettől a művészetig és a kulturális jelenség legkézzelfoghatóbb formájáig vezet, ama formáig, amelyet könyvnek nevezünk. E mágneses mezőben, melyet nem egyenes vonalak vagy tömör falak határolnak, hanem finom erővonalak (hasonlóan azokhoz, amelyek közt nagyon rövid időre kialakulhat a plazma, az anyag negyedik halmazállapota), e térben megjelenik az a – különös, meglepő, bármely pontos meghatározás alól kibúvó – keverék is, amelyben létrejön az élet–könyv kölcsönhatás és feltör – nem mindig és ugyancsak rövid időre – a pszichofizikai világnak egy másik, rendkívülibbnek tűnő formája, amire az emberek és a kritikusok nem tudtak más elnevezést találni, mint az igencsak homályos és fellengzős „művészi emóció”-t. Következésképp nem mondok ellent magamnak, sokkal inkább bonyolulttá válok. És hogy is ne válnék azzá, amikor e tájakon minden csupa bizonytalanság, ellentmondás, sejtés és tapogatózás? Legyenek irgalmasak a világegyetem ismeretlen erői mindannyiunkhoz!


Nyilvánvaló vonzódást veszek észre önnél a fiatal kortárs szerzők versesköteteinek ismertetése és értelmezése iránt. Vajon tévedek? Ha pedig nem, akkor honnan ered ez?


Egyáltalán nem téved. Nem titkolom a rokonszenvemet majd minden mai fiatal költészete iránt. Ez egy ésszerű vonzalom, és következetes megfontolásokon alapul. Kedvelem ezt a fiatal költészetet, mert összhangban van azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket Sergiu Al-Georgétól tanultam meg szeretni és tisztelni, akiről az imént beszéltem önnek. Ismeri őket: az aggálytalanság, a szabadságszeretet, a szembeszállás az alantassággal és a kicsinyességekkel, amelyek hajlamosak szétzülleszteni a lelkünket, és azzá változtatni bennünket, amit Bergson, olyannyira plasztikusan, így határozott meg: „az elgépiesedett világ”. Az élet, amikor álnok, gonosz és ellenséges, ezt is akarja: zsinóron rángatott bábukká tenni minket, holmi papagájokká, holmi számokká a páváskodás cirkusza és a hiúság vására számára. Természetesen nem mindegyik fiatal költőnél – persze, hogy nem mindegyiknél! – találom meg ezt a forró szeretetet, ezt az ellenállhatatlan vonzalmat, e csaknem fizikai szabadságigényt és e szent undorodást a képmutatástól. Nagyon sokuknál azonban igen! Érzéseiket, az elvont dolgok erejénél fogva, a legmesteribb poétikai modalitásokban fejezik ki, mert a tehetség áldása bőségesen megadatott nekik. Íme, miért jelent számomra örömet, hogy fiatal vagy viszonylag fiatal költőink versesköteteit méltathatom.


Azt javaslom, lépjen ki az elvonatkoztatásból, és nevezzen meg közülük néhányat.


Lépjünk ki, hogyne. Megfogott, kénytelen vagyok találomra idézni, és csupán néhány nevet: Dorin Tudoran, Mircea Dinescu, Mircea Cărtărescu, Ileana Mălăncioiu, Nicolae Ionel, Alexandru Muşina, Mariana Marin, Ion Mureşan, Lidia Stăniloae, Grete Tartler, Ion Bogdan Lefter, Angela Marinescu, Viola Vancea, Ioana Diaconescu, Magdalena Ghica, Ana Blandiana, Dinu Flămând stb., stb. Hadd hivatkozhassam a nagy halott költőkre is: egyikük néhány évvel ezelőtt hunyt el (Daniel Turcea), másikuk a földrengéskor (A. E. Baconsky), megint másikuk most nemrég (Nichita Stănescu), valamint néhány, ma már érett költőre: Geo Bogza...


Egy monográfiát szentelt neki...


...igen, rövidet és vallomásosat... Ştefan Aug. Doinaş, Ioan Alexandru, Sorin Mărculescu, Horia Zilieru, Marin Sorescu, Geo Dumitrescu, Cezar Ivănescu, Leonid Dimov... Istenem, hányukat elfelejtettem, vagy immár nem kötelezhetem önt arra, hogy a felsorolásomat hallgassa... Remélem, megértette, körülbelül milyen vizeken hajózom, és merről szeretem, ha fúj a szél.


Rövid beszélgetésünk, vagy inkább tereferénk befejezéseként itt a Lápos-vidéken, hadd tehessem fel a kötelező kérdést: min dolgozik?


Íme, a tapintatlanság netovábbja! Nem válaszolok erre a kérdésre, nem is mintha tudnék válaszolni, minthogy nem alkotó, hanem kritikus vagyok. Tehát az ügyfél anyagával dolgozom. Csak akkor írok, ha van miről írnom, és csakis abban az esetben, ha képes vagyok őszintén megérteni és megszeretni a könyvet...


Alberto Moravia azt mondta, hogy minden elolvasott könyv többleterőt jelent.


...amit olvasok. Máskülönben azt állítva, hogy kritikus vagyok, nem mondom az igazat: kritikus sem vagyok, csupán egy dilettáns, akinek az irodalmi életünkben való jelenléte vélhetőleg kiváltképp annak tulajdonítható, hogy az életkor csak kis mértékben fosztotta meg írásomat fiatalos hevületétől.


1984. január 15.


Kép: Trixi



[1] A vitalizmus Eliade körében vallott válfaja a trăirism nevet kapta, ami az „a trăi” = „élni” izmusítása.

[2] Egészségügyi Kiadó, 1983, szerk. Dr. G. Brătescu.




Bartis Noémi


EL-KÉP


Piramis