Rainer Maria Rilke
Őszi nap
(Herbsttag)
Uram: itt a vége. A nyár nagy volt, meleg.
Terítsd le árnyaiddal a napórákat és
hajtsd ki térűinkre legelni a szelet.
Parancsold, hogy kiteljék az éretlen gyümölcs;
rendelj el még nekik két délies napot,
sürgesd tökélyre mindet, s édes illatot
a súlyos borba tölts.
Kinek nincs háza eddig, nem épít már soha.
Ki most egyedül van, az marad sokáig,
virrasztva olvas, levelet ír unásig
s a fasorban jár-kel, mint egy tétova
levél, nyughatatlan, hullva ágtól ágig.
A magány
(Einsamkeit)
A magány ott készül, ahol a záporok.
A tengerről szakad fel, ha az est alácsorog
a végtelen lapályon egy kissé ácsorog,
majd fölfelé tolul, felhőbe tornyosul,
s az égből egyszerre a városra hull.
Esik, közönnyel, a holtidőkben,
mikor reggelbe fordulnak az utcák
s a csalódott testek, egymástól széttűnőben,
az új napot maguknak áthazudják;
s ha arra kényszerülnek, hogy egy ágyban aludják
át az éjszakát, kik egymást gyűlölik:
a magány a folyókkal csöndben elfolyik.
Strófák
(Strophen)
Valaki van, ki kézben tartja mindezt,
hogy homokként szitálják alá ujjai.
A legszebb királynőket válogatja ki,
s fekteti őket márványszarkofágba,
életüket saját másukkal lezárva;
és királyokat rendel társuk oldalára,
egyazon kőből faragtatva ki.
Valaki van, ki kézben tartja mindezt,
hogy repedt harangként végül összetörje.
A vérünkben lakik: nem idegen, miatta
zúg életünk és marad végül abba.
Nem hinném, hogy tettének nincs alapja;
bár annyi rosszat hallani felőle.
Szorongás
(Bangnis)
A fonnyadt erdőn éles károgás,
eszméletlen ragyog a fonnyadt fák között.
És addig, amíg tart a károgás,
lebeg, lebeg egy éles villanás,
mintha ég csillanna a fonnyadt fák fölött.
a táj, tűnik, némán terül alá,
a lompos szél önmagát fonja rá,
a perc riadva torpan, s belesápad,
mert a dolgok mintha tudva tudnák,
az elmúlás a végső bizonyosság.
Láng Orsolya fordításai
[Fotó: BalóLevi Jelenetek az árnyékok életéből c. sorozatából,
valamint Bartis Noémi Ellenszer albumaiból]