Márton Éva

Hét

Korianderből font kosárban lebegek. Még érzem egy idegen lény szépségbe belefeledkezett ösztönös ölelésének a melegét a vállamon. Ott tényleg melegebb vagyok. Lebegünk. Én meg a kosár. Könnyű vagyok, a lelkemet odalent hagytam. A képzeletre meg a találgatásokra maradt, hogy legyen belőle egy szofisztikált, körmönfont, koncentrált valami. Az majd talán elvonja a figyelmemet erről is.

A szemhéjam lomha. Ül a suta pupilláimon és a felhőpermet, amibe most beleképzelem magam, nyers és ringató. A pillanatra gondolok. Megélni, leírni, ugyanaz. Egy olyan igazit, amitől minden a semmibe hull és odatapad a fenekére. Becsukott szemem mögött erőltetem magam, hogy válasszak egyet. Egy olyat, amit nem kell magyarázni. Amit azzal magyarázok, hogy leírok. Hét pillanat repül fel lentről, és akárhogyan számolom és mérlegelem, mindenik mások karjába röpít.

Egy, amikor megmerevedett testem sejtjeiben rettegtem és földhöz nőtt lábamat győzködtem, hogy „menjünk innen”, hogy „már jól vagyok, ennyi elég is”, hogy „nem akarok, nem akarok itt lenni”. Aztán a távolban felsejlett egy alak. Úgy 12 méterre lehetett, de már ölelt is. Nyakamba lihegte szabadságom, én meg belekarmoltam a hátába, és valahol a kettőnk teste közötti nem létező résen felszaladt egy szem egy angyal harisnyáján.

Egy, amikor nyikorgó kerekek mellől felkelő anyaság boldogsága fogadott. Beteg, megmerevedett, de élő, lélegző ölelés. És a feloldozás, hogy végtelen hibáim listája nem gazdagodott egy újabb visszafordíthatatlan gyilkossággal.

Egy, amikor az ajtóban álltam. Nevetséges öltözetben, nevetséges hajjal és érzésekkel. Lenézett és ellentétektől nyüzsgő karjait lapockáim és derekam köré kulcsolta. A vakság mélysége ért utol. Nem néztem sem fel, sem le, csak egyenesen a torokba, az ádámcsutkába bele, azt is már majdnem könnyesen. Csak maradnánk még így egy pillanatot. Nyújtsuk el, duzzasszuk meg akkor is, ha elfelejtem. Akkor is, ha megmozdultam és újra látnom illene.

Egy, amikor parkettről öleltek fel. Amikor ágyból, amikor cementről, amikor fűből vagy paplanból vagy a fürdőszoba nedves csempéjéről. Amikor vérből vagy könnyből, vagy csak cinizmusból, vagy kacagásból. Gondolatokból, vagy a semmiből. Színek ölelését éreztem olyankor. Pirosét, feketéjét, zöldét, narancssárgáét, liláét, bordóét, barnáét.

Egy, amikor köszönés helyett egy mellkashoz simuló blúz csókolta össze az arcomat. Kicsi vagyok? Áá, nem. Ő volt magas. Csak szorítottam a hátát, az öklömet, önmagam hozzá, hosszú-hosszú percekig, órákig, amíg lehetett. Elsápadt lábaim rogyadoztak alattam. Kihullott a fülemből az egyensúly, és igyekeztem kizárni molekuláim „egyik szemem sír, másik nevet” rimánkodását.

Egy, amikor a halálból visszatért súlyos és beteg kezét a vállamra dobta, és a szemembe mosolygott.

Egy, amikor egy bölcs tette rám öreg kezeit, és magához húzott. Odacsoszogtam, mint egy gyermek a büntetőjéhez, és szégyenkező fejjel meglepődött kezeim a csuháján kerestek menedéket. „Nekem menni kell” – mondta. „De azért ez még itt van neked, ajándékba. Vigyázz rá. Csak a tied. Többet és mást nem adok. Falat építek magam után, és többet nem nézek vissza.”

Hogy melyik pillanatban hol vagyok én, és hol vagytok ti, vagy ők, már nem tudom. Csak keringenek körülöttem. És éjszakánként, amikor ezekben keresek menedéket, a párnáim a plafonra másznak, és a zokniim halakként kúsznak a paplanomra. Néznek. Nézik, ahogy tornyot építek a szavakból, majd feloldom őket egy pohár vízben. Aztán úgy tűnik, hogy már semmi sem fog történni soha. Hogy ezekre kell házat, életet építenem. És már nem lesz árnyékom sem. Átszalad rajtam a fény, és csak hozzátok imádkozom, pillanatok. Legyetek meg mindörökké, minden napra.

Fotó: márton szilárd l.

Márton Éva

Új öltés, régi kabát

Csuszamlós a reggel ma, bántóan nedves. Sétálok. A cipőm gumitalpa kacag, amikor az aszfalt hozzáér. Kísérteni kezd a szülés jelensége. Nem új. Már öt napja ezt teszi. Kísért.

Azt mondják, hogy a szülés képessége emeli magasra a nőket. Szerepünk lesz tőle, jelentőssé válunk, és valami nevetséges egyenrangúságot követelünk ki magunknak. Még azt is mondják, hogy csodálatos és megható jelenség. De hát ez csak egy perspektíva. Egy darab megtermékenyülés esetén a lehetséges kombinációk száma nagyjából 8 millió. Vagyis 1 a 64 billióhoz, hogy az adott kombináció megismétlődik. Valami benned van kilenc hónapig, és talán csak hasonlít hozzád. Nem ugyanaz, és az idő múlásával egyre inkább önkényessé válik. Az ember nem szereti, ha van benne valami, aminek a mozgását, a táplálkozását és fejlődését nem ő irányítja, vagyis ami nem önmaga. A gyermeknek mégis örül (ideális esetben persze). Ez következetesség?

Öt nappal ezelőtt kinyitottam egy könyvet. Rímekbe és metaforákba ültetett gondolatok vannak benne. Találtam egy sort, ami ha azóta eszembe jut, fázni kezdek:

„Egy, ki mikor szülték, aludt”

Gyakran elsiklottam e mondat felett, sosem fordult meg a fejemben semmi.

Most alvó gyermekek kísérnek az ágyba, velük ébredek, velük eszek. Ott szuszog halotti nyugodtságuk a könyvem bekezdéseiben, az üres lapokon, és nem szabadulok a mondattól: „ki mikor szülték, aludt”.

Hátborzongató jelenségként idéződik meg bennem (mindig), és van benne valami dekadens narkotikum, amitől állandóan visszatérek. Az alvó gyermek békessége és megnyugtató ereje távol áll e képtől. Ideges rángatózások mindenütt, kapkodás és rémület. A gyermek pedig alszik.

Őt szülik, és ő alszik.

Talán kis idő múlva fölébred, mivel mindenki azon igyekszik, hogy kirángassa ebből az állapotból. Ha felébred, a rémület alábbhagy és átveszi a helyét valami tapogatózó óvatosság és sejtelem. És a csönd. – Az a fajta, amelyik lyukat éget az ember mellkasába. Megpattannak tőle a vérerek és a látóideg, amitől felemeli fejét, és a semmibe ordít a mindenkiben lappangó őrület. –

A megkönnyebbülés nem lesz száz százalékos. A probléma homályossága és bekövetkezésének pillanata mellőzte a találgatásokat és csak cselekedett. El akarta vágni a pillanat felett a köldökzsinórt, hogy nyoma se maradjon a furcsaságnak, feltörölni az idegenséget, ahogy majd felmossa a fertőtlenítőszeres víz a születés vércseppjeit.

Most azonban, az első önfeledt lélegzetvételnél eljön a lobbizások ideje.

Egy alvó zsákbamacska az egész.

Sehogyan sem lehet jó. Lehet, hogy sír, lehet, hogy nem. Mind a kettő idegenséget közvetít.

{[(Az életet sírással kezdjük. Ez a megszokott séma. Ez a norma. Így kell.)]}

Ha a gyermek felébred és nem sír, akkor őrült.

Őrült, hiszen mi más bírna ki ekkora önfegyelemmel ilyenfajta fájdalmat? A világra születés fájdalmában benne van a sértő dologiság, a materializmus, az akadályok, a falak, a szűk rés pofátlansága. A testhez való kötődés deszakralizáló jellege, az állandó félelem és a fájdalom. (Ki mondja meg, hogy az őrült nem ismeri ezt fel? Ki mondja meg, hogy nem lehet ezt uralni? Miért a bal agyféltekétől várunk állandóan választ? – Az enyém süket. Csak a jobb működik. Lassan, megfontoltan. Talán egy kisebb félelembe az is belehal, de így lesz a legkellemesebb. –)

Ha felébred és sír, akkor gyűlöli ezt a világot.

Hogyan lehet hozzáérni egy olyan gyermekhez, aki születése után, a fénnyel és a hangokkal való közvetlen találkozása idején már gyűlöli a világot? Sem a tej, sem a meleg, sem semmiféle egyéb érdekes eszköz nem engesztelheti ki. Ez a fajta sírás kegyetlen eltökéltség és az anya feletti hatalom. (Egy anya ez után a gyermeke kezében van. S ha a gyermek átlagos képességekkel is rendelkezik is, az anya tekintetében lappangó értetlenségből bármikor lehet erőt kovácsolni. Ok és okozat alapul egy véletlenre majd, egy elcsúszott reakcióra.)

Összekoccan az állam, talán vacogok. Tele vagyok ismeretlen érzelmekkel. Üvegbe zárt ez a gondolat. Itt ücsörgök, mint egy hangya, az üvegfenéken és vacogok. Mellettem az alvó gyermekek. Makulátlan arcukon az érzelemnek még csak a sejtelme sem mutatkozik meg. Talán márványból vannak.

Csöndben kell lennem. Ha megmoccanok, felébresztem őket, és akkor vagy örök csöndre, vagy örök zajra ítéltetem.

Csak egy kaotikus hallucináció volt az egész. Megesik, hogy tudatos áttekintés, összpontosítás nélkül cselekszünk. Azt mondod, amit általában mondanál, úgy lélegzel, mint ahogy azt általában teszed. Úgy látszik, az esetlegesség és megannyi bizonytalan és érdektelen magatartás közepette valami összetart. Talán ezért is válhat ténnyé az az emberiségre tekintve (általam) rettegettnek tartott kijelentés, hogy alapjában véve szeretünk egyedül lenni. És mindegy, honnan nézzük: egy gyermek egy nőben messze nem tulajdon vagy valami uralható, átírható lény. Egy gyermek egy nőben a tökéletesség és tökéletlenség szétválaszthatatlanságának első példája.

Ettől félelmetes. És ettől cseppet sem nyilvánvaló.

Kép: Costan M. Bernadett

Márton Éva

Bogdan

Odamentem az ő ágyához is, de megszokott módon észre sem vett. A rácsok közül kilógatta kis lábait, és a TV-t figyelte. Valami bocskoros tradíció-műsort futtattak, s ő szinte nem is pislogott. Gondoltam, kizökkentem, ráléptem hát a „leeresztő gombra”, hogy csökkentsem a rácsokat. A kattanást hallva felfigyelt. Kereste a szerkezet működésének kulcsát, s alighanem rá is jött, mert fülelt, figyelt és felpattant. Ráereszkedett a rácsokra, és elkezdte lenyomni. „Van gyakorlatod”, gondoltam vidáman magamban. Kicsit még bosszantottam, hagytam kínlódni, majd kiragadtam és feldobtam a levegőbe. Három éves létére felettébb könnyű a kölyök. A harmadik levegőberepítés után ordítani kezdett. Kicsi, de erős kezei önkéntelen reszketésbe kezdtek, és magas, állatias hangok törtek fel belőle.

Örült.

Én meg elfáradtam. Cipőt húztam a lábára, és engedtem, hogy bóklásszon.

Már újra a kicsiágyában hevert, amikor odamentem. Hátán fekve nézte a TV-t. Az egyik kezem foglalt volt, de a másikkal megfogtam az asztalon heverő puha halat, melynek abszurd módon kakasszerű színes farktollai voltak, és elkezdtem vele csiklandozni. Nevetett. Ez nála csak amolyan lightos öröm. Az igazi általában ordításba és reszketésbe torkollik.

Bogdan három éves, külsőleg Byron és Frodo keveréke, belsőleg egy ketyegő bomba. Általam még megszámlálatlan betegsége van, felettébb erős és okos gyermek, akit elkényeztetett a betegsége kiváltotta szánalom és törődés.

Nem néz a szemedbe. Sokat kell dolgozni, amíg felkelted az érdeklődését. De akkor sem te, hanem valami a füled mögött, valami a fogad között, vagy egy színes folt a szemedben. Te, nem.

Bogdan: a hangok és a színek megszállottja.

Amikor harmadszor visszamentem, merengett, és az alsóajkát beszívta, ami szomorúságáról árulkodott. Tapsoltam egyet. Ő, mint egy nyuszi, ha megneszel valamit, megrezzent, kihúzta a hátát, a sarokba nézett és szép lassan közelebb ült hozzám. Kezével megkereste a kezeimet, és tapsoltatni kezdett. Ma már nemcsak szimplán. Egyet jobbra, egyet balra. Előszőr nem értettem, mit akar, ezért felállt, és kínosan ügyelve arra, hogy csak szükség esetén nézzen rám, megmutatta. Kis kezével egyet jobbra tapsolt, egyet meg balra. Ezután már ment nekem is. Amikor abbahagytam, türelmesen kinyújtotta a kezét, és megint megmutatta, hogy hogyan is akarja. A kezeimet figyelte. Vagy a hajamat. Két taps után elengedett, ordított, toporzékolt, reszketett. Amikor gyorsulni kezdett a taps ritmusa, jelezve, hogy mindjárt vége, beszívta az alsóajkát, szemöldökét részvétért könyörgő állapotba rendezte, és mereven nézett valamire, vagy valakire a sarokban, s lassulni kezdett.

Féltem kivárni a végeredményt, így hát ilyenkor az orra alá tapsoltam. Vigyorgott, mintha megnyugtatna, hogy „nincs ott semmi, csak képzelődsz”, miközben ő mégis tud valamit...

Kizökkenve megint diktálni kezdte a ritmust. Néha új ritmust hozott be, de sosem unta meg.

Mégis, mit láthat ez a gyerek?...

Ledöntöttem, és elkezdtem simogatni a hasát. Mintha még senki sem simogatta volna a hasát... Nagy érdeklődéssel vizsgálta a kezemet, úgy érteztem, hogy vele is beszélni szeretne, mint az előbb a színesfarkú hallal, aki most fekszik az egyik uszonyán és üvegesen a semmibe tekint. Mint a dölyfös kétlábúak, úgy indult el a kezem felfele a hasán. Akár egy pók. Bogdan nem mozdult. A pókot figyelte, aki már a nyaka körül motoszkált. Rámászott az állára, és mint valami, ami ismerkedik, megbökte az alsóajkát. Brűűűű. Aztán mégegyszer. Brűűűű. Fentebb ment, hogy megnézze az orra keménységét. Rátaposott. Kétszer, majd szégyellősen visszasomfordált a hasára, és összekuporodott.

A gyerek a kezem után nyúlt, és kiválasztva az előbbi ujjat, végigcsinálta magán mégegyszer. Kétszer a száj és a fogak és kétszer az orr. Nagyon erősen nyomatta velem az orrát. Felült, közel húzott magához, s mindezt az én arcomon is végigcsinálta. Minden részt tökéletesen beazonosított. Az alsóajkam, a fogaim, az orrom. Az alsóajkam, a fogam, az orrom.

Volt egy játék az ágyán. Egy nagy piros gombot kellett tekerni, majd elengedni, minek következtében egy búra alatt hat különböző színű pingponglabda forogni kezdett körbe-körbe, összeolvasztva saját színét a többiekével. Az egész egy nagy színes, forgó izé lett.

Bogdan az egész fejét rányomta a búrára, s úgy figyelte a labdatáncot. A gyorsulással volt arányos a reszketés, az ordítás és a kínzó tekintet sűrűsödése.

Amikor a kiságy rácsain doboltam, vidáman odanyomta a fejét a vasakhoz, hogy egész fején keresztül áramoljon át a mozgás és a hang.

Az egyik pillanatban az örömtől ordít, a másikban a sarokkal kommunikál, és talán szomorú.

Nem fél, s ijesztő mennyiségben tűri a fizikai fájdalmat.

Elfordultam, mert kezet kellett mosni. Rutinosan megy már. Csap. Szappantartó. Szappan. Víz. Csap. Kendő. Fertőtlenítődoboz. Kocsonyás kenet a kezen. Kész.

Visszaindultam, de félbemaradt a mozdulat. Hanyatt feküdt az ágyon, és mozdulatlanul, üres tekintettel a plafont fixírozta.

„A kezdet előtti és utáni azonos nemű semmi között” léteztünk az előbb. Pont, mint Miskin...

[Fotó: Hausmann Cecília: Pötty;

valamint Bartis Noémi Ellenszer – Tiszta c. albumából]