Baló Levente


KÉPÍZELÍTŐ


Három nő. Hol a titok?

Rineke Dijkstra sorozata


Három fényképen három meztelen nőt láthatunk, akiket röviddel a szülés után az újszülötteikkel együtt fényképezett le Rineke Dijkstra holland fényképésznő 1994-ben. A kép minden eleme azt szolgálja, hogy a látvány egyértelmű és pontos legyen: a centrális – személyazonossági vagy akár bűnüldözési fotókat idéző – beállítás, az egynemű, erőteljes megvilágítás, a semleges, fehér háttér (ez egyben a kórházi környezetet is beidézi), az élesre állított objektív, és végül ugyanezt szolgálja, jó erős csavarral, a nők meztelensége is.























Három meztelen nőt látunk. Ennek a képtípusnak hatalmas hagyománya van az európai festészetben és – az ebből kinövő – fotográfiában. Gondoljunk csak a görög-római mitológiából ihletődött Vénusz és Olympia megjelenítésekre vagy a bibliai jeleneteket idéző fürdőző Zsuzsannára, akit a vének meglesnek, vagy Bethsabéra, akinek Dávid király nem tud ellenállni, és később a fotográfia „valósághű” képalkotási módját oly leleményesen kihasználó erotikus fényképekre. Dijkstra azonban csak felidézi ezt a képi hagyományt, és máris túllép rajta. Másnak mutatja meg a nőket. Hiszen a csecsemőjüket karjukon tartó, a nemrég lezajlott szülés nyomait viselő nők meztelenségénél sokkal erőteljesebben érvényesül az, hogy három kifedett, kiszolgáltatott nőt látunk. (A beállításnak egyébként van egy olyan sugallata is, mintha falhoz volnának állítva.) De mindjárt ezt is ellenpontozza a fotó: kiállásukban a kiszolgáltatottság mellett ott a büszkeség.























Meglepő, hogy ezek a semleges, a kép kellős közepébe beállt nők meg tudnak lepni. Olyan helyzetben láthatjuk őket, amely bármennyire ismerősnek tűnjön, mégis ismeretlen. Egy nőt ebben az állapotában, szülés után, elgyötörten, kizárólag az intimitásban láthatunk, örömtől és büszkeségtől elhomályosult szemmel. Így férfi csak a gyereke édesanyját láthatja. (Vagy anya a lányát. Vagy.). Egy nőt ebben a helyzetben „hozzámtartozóként” láthattam, most pedig idegenként, mintegy orvosi esetként szemlélem. Dijkstra képeinek egyik erőssége éppen ez: az intimitás leple mögül kihozza és a nyilvánosság elé tárja, publikussá teszi a látványt. És bár a nagyformátumú fotózás adta éles és részletgazdag képen mutatja meg a nők fizikai állapotát, nagyon jó érzékkel mégis kellő távolságot tart, nem mutat túl apró részleteket: nem a húst látjuk, hanem az embert.


A lehető legsemlegesebben, legtárgyszerűbben mutatja meg az emberi élet egyik legforróbb és legszemélyesebb pillanatát.


A fotók másik erőssége, hogy képileg meg tudták fogalmazni ennek az élethelyzetnek az érzelmi komplexitását. Az öröm, az elégedettség, az elgyötörtség és fájdalom keveréke egyszerre van jelen az arcokon. Épp abban a helyzetben láthatjuk kiszolgáltatottnak őket, amikor nőként életük (egyik) legnagyobb teljesítményéhez jutottak – a kiteljesedettség és a kifedezettség egyszerre van jelen.























Julie, Saskia és Tacla egy másik nő, Rineke előtt tárulkozott fel.


Bár a babák is láthatóak a képen, tulajdonképpen csak jelzés értékük van, nincs arcuk, ők az újszülöttek, akiket most hozott világra Julie, Saskia és Tecla. A nő, az anya marad a középpontban. A szó szoros értelmében is. Kockázatos képalkotási mód ez. Bárki, aki fényképezőgépet vesz a kezébe és indíttatást érez arra, hogy egy számára fontos embert lefényképezzen, így teszi: a kép közepére állítja az alanyt. A lehető legnaivabb fényképkészítés ez: az van rajta, ami; egyértelmű a fotográfus motivációja. Ezzel látszik azonosulni Rineke Dijkstra is: a lehető legegyértelműbben fogalmaz; „nincs semmi titkolnivalóm, semmi rejtett szándékom”, jelzi a néző felé. Elhihetjük-e vajon? Ilyen titoktalan lenne ez a holland fényképésznő?