Andrei Doboş


Elkerülhetetlen


X


Reggel óta esett, de akkor, kora délután kitisztult, és egy édeskés napsütés váltotta fel a borút. Elterülve az ágyon, egy csodálatos paszulyleves után, a De rerum-ot olvastam… Hirtelen újra besötétült, és a nyitott ablakon át egy semmihez nem fogható, fehér fényű villanás tört be. Úgy maradtam egy pillanatra, bénultan, az ágyon. Úgy tűnt, akár egy álomban, mintha anyámat hallanám az alsó szobából kiáltani, és ugyanakkor azt éreztem, hogy meghasad a szívem. Pénteki napon történt.


Vitus Ákos fordítása



Hártyák


Ha akad a közelben egy öreg diófád

madarak s mókusok jönnek a bérlakásba.

Tudjuk, az ember

ellenséggel harcol.

A fürdőszoba tükrén egy pók,

a csöveket patkány rágja

de az egér – járgányunk – sem

kedves már a szemnek.

Esik és meg sem áll, múlnak a hónapok

egyre mennek a szeptemberek, a júliusok.

Vannak hangyászmedvék s egerész kutyák,

de a macska nem egerészik.

Az utcán egy kilencven éves újjászületett

emeli fel a hangját.

Bicikliken körötte mámoros gyerekek.

Nem tudja: az Úr szemei ők.



Nem meri nézni

már. Ahogy

korábban sötétedik és anya

megigazítja a sapkát kis

semmirekellője fején. A szemöldökök között

lappangó tűz, megkésett reflex

az izmokban – és meglehet, ezért

tűnik a kislány oly aggódónak,

és megkérdi, hány óra van

(elnézést kér

vagy elbújik

a pillanatok elől)


Mit tudok én:

a játszótér kiürítve, ő

görnyedve, fák között,

hátat fordít a napnak.



Fennsíki napfény, fagy és zúzmara.

Befejezem a sétát s a nyári lak előtt

egy fekete állat várja, hogy gyapját simogassam.

A lánykák még zenét hallgatnak az ágyban.

Fennsíki napfény, hatalmas lámpa

a befagyott udvarokban • Várjuk,

éleszd fel a kutyákat –

a hártyákban –,

eltört ugatásukat.



Tömbházak kormos falai föld alatti állatok

hóval kevert sár a raktárban felhalmozott hasábok tüzelőnek –

Megmondta egykor egy tanárnő meglátjátok mi lesz belőlük;

ha eltelik húsz év emlékezzetek.


Kulcsár Árpád fordítása



Napló


Pillanatról pillanatra, napról napra

a folyamatos mozgás és munka, ez van.

Egészen a legfinomabb rétegekig, egyre mélyebbre innét.

Majd vissza ismét. Kora reggelente

a sárkány raktereken röpköd. És csak víz van,

csak madarak, csak kéreg és bokor: nem maradhat egyéb

csak a folyamatos mozgás és munka

pillanatról pillanatra, napról napra.

Nem magyarázok senkinek semmit.

Bezárkózom a küzdelem

és az emberek soraiban támadt váratlan zajok elől.

Egy lélegzet, majd egy másik: bármi történjék

még nem történt soha. Semmi felismerés:

semmi szövegelés.

Nem magyarázok senkinek semmit.



Ezennel tovahalad az ecetbe

maró vak lepke napja.

Kérdéseket vet fel a röpke fájdalom

egynémely állapotokról, hogyan alakul.

(Eltérések, békés élet otthonainkban

és azokon túl, konkrétan, sav

egyebekre viszont még hatályos a csend.

Visszatérítem a tűnőt, természetesen.

Maradok így az érkező íz

csupán egy íz, a füvek s a víz

nyüzsgése, a madaraké meg a poré,

a rovarok bolydulása amint egyre

sűrűbben közvetítik az információt; egy íz.)

Bár éber vagyok, védelmem alatt semmi sem áll.

Biztatok egyeseket hogy jeleket bocsássanak ki

s hogy részvéttel viseltessünk a rászorulók iránt.



A végzetes betegségekre szakosodott cinikus hölgyeknek

pályájáról enyhén letérő a szeme,

máris orvosi poénokat gyártanak (mondják,

ez a szkepszis, így okul az ember)

már-már az autó alatt, verebek

két táborra szakadt

hada tűz össze egy perec-

félhold felett

beléből csipegetnek rendre.

Akárhogy is, elrobog

mellettünk a mentő.

Szemem csóvájából látom a lányt

aki lábát egy kissé a zebrára tette

hiszen épp fellélegzik

majd rögtön körbepillant.



Igazán hosszú nap lesz –

valami másé, nyilván, mint

amié szeretném, ha lenne.

Igazán hosszú év lesz, benne pedig

életemnek egy szótlan esztendeje

nem úgy, ahogy szeretném, ha lenne, nyilván

de egy nap, egy igazán hosszú –

melyben borzasztó kánikula pörköl

és az olvadt aszfalton

macskakölykök lófrálnak.

Valami mérhetetlen némaság

gyolcsában érkezzen a fej fölé

az a puffos felhő, az a felhő egymagában

a rendellenességek szellemében,

hétköznapi mutatványokkal.

Mi legyen – veti fel

a porból lett asszonyt az út fölé,

egy pillanatig hallgat majd lezúdul

vadul a kerteken, aztán gyomokon át.

Egy úr nyári kertjében kiskanál

köröz a kávéscsészében,

locsolóslaggal hűti lábait

egy kislány.

Az ég kék – kék

és fehér rajta a záporok nyoma –

az anyóka kérges kezében

savanyúságos zacskó

szertehordja a szél

a kávé illatát.



Napok miriádja – a vak csillag – egy villanás

a sötétben, rövid és kimért – majd elnémul belülről a

sötét – az álomhozó tévé, a szorongásra gyújtott

villany

és a feltevések körüli felhajtás – a kívülállóké –

aztán húsos pofa kebelezi a húst –

Magadra maradsz fogaiddal a dobozban –

Magadra maradsz anyáddal a dobozban

és anyádból sugárzik az áldozat

és belőled sugárzik az áldozat



Hagyom hadd maradjon hüllőember a hüllőember.

A cibálás után lehunyom a szemem, az ég

homálya pedig kimerevedik pirkadatkor.

Másról sem volt szó csak a munkáról

Másról sem volt szó csak a szabadságról

Másról sem volt szó csak a jólétről.

Forrásba lendül e játszma, s mi izzasztja

a lábos már ring.

Ki sem mozdulok a lakásból, nem keresem senki társaságát.

Társaságom sincsen, nincsen. Minek

örvendeznék, amikor a szerkezet mélyén

kórságok leselkednek, a felszínen pedig a pszichózis

vár. Ha bárki is kitátaná a száját, ha a számat

kitátanám, a strázsáló velociraptorok

könyörület nélkül lesújtanának.

Most, pultostól, e nyaki

harapással, a halomnyi pénzzel

ami eláraszt, vagy sem.

Dúdol a sugárzás.

De különbség nincs, ahogyan bűn sem.

Ki sem mozdulok a lakásból

társaságom sincsen.


Serestély Zalán fordítása



Az Inevitabil c. kötetből válogatta & szerkesztette Dankuly Csaba

snapshot: serghei-hacker




Noszlopi Botond



A kambodzsai neje


Van egy lány. A folyosón, ahol lakom.

Fehérliliom ég a hajában,

s egy fátyollal takarja csak magát.

Vak szemet is kinyit, süket fül is hallja.

Ahogy halad, elnémul a szálloda

s csak a sarkak kopogása, csak a karok suhogása él.

Ajtók nyílnak, s száz kíváncsi szempár vet rá fényt.

A szörny elé megy – mondják,

ura egy kambodzsai szörny.

Húsba szállt férfiságom könnyekkel

áztatom, míg kitárul s becsukódik

a távoli ajtó, s egy élethossznyi

félórára elmerül a szörny lakásán.



Diagnózisok


Az ön mája gyönyörű,

a megfelelő méret.

Látszik jól, hogy nem tartalmaz

mételyt, avagy mérget.


Hasnyálmirigye ép, egész,

epéje híg és nem zavart.

Veséjén se kő, se rák,

se homok, se tengerpart.


Húgyhólyagja szépen telt,

ügyesen visszatartja

vizeit, nincs repedés,

hogy kicsorogna rajta.


Heréje nagy és nagyszerű,

egészséges, mint a makk.

Hozzá lágyan, selymesen,

szép mellékhere tapad.


Igazából semmi baj nincs

az altáji részeken,

annak dacára sem, hogy már

megint így jött részegen.



A megalkuvás pszichológiája


Kinéztem a dobozból és láttam,

hogy ott kinn, egy vonzó, szép világ van.

Mondtam is tüstént, el kéne menni,

s lenni kívül, csak úgy lenni, lenni.


De velem együtt mindenki itt volt,

s éreztem, e nép valamit titkolt.

Hirtelen nem tudtam, hol maradjak,

nem mennék, s ha mennék, úgyse hagynak.


Kinéztem így a dobozból s láttam,

hogy idáig mindhiába másztam.

Mert kívül, nagy sorban, záró rendben


új dobozban kell majd újra lennem.

Letettem hát, és itt maradtam,

terveimről, ebben a dobozban.


* * *


Hogy meddig ér a lázadás határa

s a megalkuvás pszichológiája

hol kezd tért nyerni, magamon lemértem,

én voltam ott, mind a két színtéren.


Hogy kiabáljak, ha elfogadtam

sok előnyt, mit becstelenül kaptam?

S dacára, hogy nem tetszenek dolgok,

már nem rívok és nem zúgolódok.


Ideáim mind aludni tértek,

s a nyers való, megint előléptet.

Csak ne lenne oly kínzó az álmom.


Befejeződött a lázadásom,

a világ olyan, amilyen mindig.

Haladok lassan van-tól a nincs-ig.





„A szépség zsarnokoskodó figyelemigénye határozza meg minden pillanatomat”


Csóg Szidónia interjúja Noszlopi Botonddal


Sajátos vonulatot jelent a költészeted, az életformád, a magatartásmódod a kortárs líra viszonylatában. Hogyan látod ezt? És szerinted mi az, ami egyedivé teszi a verseidet és a világszemléletedet?


Egyedivé mindig a stílus teheti a szerzőt. A stílus pedig a személyiségből fakad. Hogy mennyire érdekes az illető alkotó személyisége és stílusa, az már kényes kérdés. Hiszen eltérő ízlésvilágok érintkezéséből áll a befogadói szféra. Mégis valaki akkor sikeres, ha olyan művet tud létrehozni, ami összeér a különböző értékítéletek síkján. Azt hiszem, az a szerencsém, hogy az én egzisztenciális és költői világom elég tarka ahhoz, hogy egy-egy motívum felkelthesse több különböző ember érdeklődését. Egzisztenciális téren annak ellenére, hogy lehetne polgári foglalkozásom (hiszen jogot végeztem), alternatív megélhetési forrásból tartom el magam immár három éve. Ez az online póker. Ezt kimondva talán csak nagyon kevesen értik, hogy nem hazardírozásról van szó, hanem ügyességi-logikai sportról. Más inkább arra összpontosít, ami személyem kapcsán költői világként jelenik meg előtte. Ezt a közeget izgatja jobban az, hogy a hivatásom az irodalom terén fogalmazódott meg, és hogy ehhez viszonyítva minden csak másodlagos (megélhetés, magánélet). Szellemi lénynek tartom magam, költővé, íróvá szeretnék válni. Ez a folyamat addig tart, míg itt vagyok a földön, csak ez után jöhet a releváns értékítélet, amit most túl sok tényező árnyal ahhoz, hogy objektív lehessen.


A muzikalitás, a ritmus, a kicsit elégikus hangnem mennyire jelenti a formavilágát, és mennyire jelenti a művészet- és életszemléletét az írásaidnak? Néha az volt a benyomásom, hogy egyfajta szabadságszimfóniák hangját is felerősítik ezek az összetevők...


Számomra a vers a zene gondolati manifesztációja. Nagyon fontos szerintem a zeneiség, a kidolgozott formavezetés mindaddig, míg nem szűkíti be a vers „eszmeiségét”. Ugyanez igaz fordítva is. Egy formabontó, szétcsúszó tartalom elsekélyesedhet és nehezen ér célba egy kifinomult befogadóban. Bonyolult írástechnikai kérdés ez, amire csak mostanság jöttem rá. Úgy vélem, hogy a tudatalatti felszabadítása egy tudatos szabályrendszer hálójában a legnehezebb alkotói feladat. De csupán ezáltal érhető el a „nívó”, hogy a vers egyszerre legyen kitárulkozó és titokzatos. És míg titkát sejtetni és megőrizni képes, jó vers tud maradni.


Amit szabadságszimfóniának nevezel az én lírámban, tulajdonképpen a lázadás és megalkuvás kettősségének kifejeződése. Innen eredeztethető az elégikus hang is, hiszen talán erről szól minden a létben, és e folyamat nem kegyes az ezt mélyen megélni akaró lélekhez. Így sülnek ki az energiák, így ér véget és kezdődik újra minden történés mind érzelmi, mind gondolati téren.


Mit jelent számodra a művészet? Annál is inkább, mert a második kötetednek különös címe van: A szórakoztatás mesterfoka...


Ezt a címet egyszerre lehet hivalkodónak és cinikusnak tekinteni. Ha épp kiábrándult vagyok a költészetből, cinikusan értem, ha valami a művészetek felé fellelkesít: hivalkodónak. A művészetben minden civilizáció alapját és minden kultúra dobogó szívét látom. Más kérdés, hogy pillanatnyilag a civilizáció teste beteg, ezért a szíve sem lehet valami jól. Ugyanakkor, míg az életerő és az éltető akarat a művészeteket táplálni tudja, a civilizáció corpusa is megújulhat. Ilyen értelemben a művészet a mindenkori kitörés lehetősége abból, ami a civilizációnk szerkezetében elromlott. Itt arra gondolok, hogy a gazdasági és politikai erők ma nem kedveznek a művészet tendenciáinak, de ha kerülőútjain a művészet visszatalálhat az emberi lélekhez, átformálhatja a világot.


Társadalom-, lét-, illetve művészetszemléleted hogyan határozzák meg a szépséggel való viszonyodat és a szépségről alkotott képedet? Néha az a benyomásom, hogy a szépséggel való belső, rejtelmes és végzetszerű (?) impulzusaidat fejezik ki az „Óda a zsarnok szépséghez” és „A megalkuvás pszichológiája” című verseid. És valami hasonló (élet- és fátumszerű/sorszerű ) rögződik „A lelkesedés hiábavalósága” című versedben is...


Egyedül a szépség az, ami minden létező lélek gyenge pontja lehet. Amitől meghatódunk, elérzékenyülünk. Folyton ezt keressük. Így a szépség az egyedüli fegyver, amin keresztül hatni lehet az emberek belső világára. Ugyanakkor kétélű fegyver, annyira változatos már önmagában is, és mi annyira különbözőek vagyunk, hogy nehéz olyanná kovácsolni, ami minden pajzsot átszabhat. A megújuláshoz viszont erre lenne szükség, egy olyan harcra, amit csak ezzel a fegyverrel lehet megvívni.


Lényegi mondanivalód, hogy a ma emberének eltorzult az arca, az énképe, a civilizációja, a kultúrája, hangsúlyosabbá vált (?) A szórakoztatás mesterfoka című kötetedben. Ezt a tényt hogyan látod a konkrétumok és a hétköznapok szintjén?


A ma embere eltávolodott önmagától, az ösztöneitől, a mélységeitől. Összezavarodott, szorong. Mindennek egy rossz társadalmi modell az oka. Egy rossz közeg, egy embertelen jelen. A változás mindig fájdalmas, a technika mindig új kihívás elé állítja a hús-vér lényt. De ez az ember nem képes ilyen ütemben számolni a kihívásokkal, és eleve téves kiindulópontot választ. A művészetben a romantika–avantgárd párbaj elérkezett végkicsengéséhez, meg kell alkotnia a szintézist, mely egyfajta kompromisszum, ami a jövőbe mutat. Az új verseim talán ezt ismétlik el.


Mi az, ami folytatja Csendrappszódia című kötetedet, és mi az, ami szerinted változik ezekben a versekben, túl a téma- és hangnem világán?


Szerintem a hangnem és a téma is változott valamelyest. A Csendrappszódiát ugyan a kultúra elleni támadásként fogták fel annak idején, és valamilyen szinten az új kötet is folytatja ezt az irányt, a lényegi mondandóm azonban nem változott. Fel kell ismernünk, hogy a nyugati civilizáció annak ellenére, hogy életképes, és talán ma nem látunk ennél jobban működő szisztémát, megújulásra szorul. Persze a versek sok mindenről szólnak, főleg ennek hozadékáról, mikroelemeiről. De bármit is építünk, az atomoktól kellene kezdeni. Én a részletekből merítve tartok verseimben egyfajta tükröt ahhoz, hogy a ma embere felismerje bennük eltorzult arcát. A részletek pedig az emberi történések: szerelem, önkeresés, hétköznapok, álmok és megdőlt idillek. Csak ez után tudhat új irányok mentén elmozdulni és változtatni önmagán az ember. A művészetnek nem kell feltétlenül megváltania a világot, csak ismételgetnie kell, hogy a világ megváltásra szorul.


A székelyudvarhelyi Hangváltás című irodalmi rendezvényen mutatták be A szórakoztatás mesterfoka című kötetedet és néhány fiatal nemzedéktársad, Bálint Tamás, Farkas Wellman Éva és Márkus András újabb írását is. Mi az, amit relevánsnak, jelképesnek, rendhagyónak, illetve rendbontónak találtál ezen az eseményen a kortárs nemzedék(ed) fordulópontján?


Ez az est attól volt tarka, hogy minden bemutatottat az irodalmi berkek egy-egy reprezentáns személyisége „méltatott”, és tulajdonképpen két alkotói és értelmezői generáció találkozhatott egymással. A legjobb tere volt a reflexivitásnak abban a szűk másfél órában, ami a közönség tűrőképességét is respektálta.


Mestereid? Meghatározó művészi élményeid?


Itt arra utalnék, aki mostanság filozófusként rám leginkább hatott. Ő Nietzsche. Hozzám az ő gondolatai állnak pillanatnyilag a legközelebb, félretéve azt a (mára már szerencsére meghaladott) recepciót, ami a filozófiáját tudatosan (és talán rosszindulatúan) félreértelmezte. A művészi élmények ezalatt folyamatos körforgásban váltakoznak az életemben minden területről: festészet, zene, színház, film, performansz és irodalom. A szépség zsarnokoskodó figyelemigénye határozza meg minden pillanatomat. És nyílván azok a kortárs művész barátaim, akik mindezt hasonlóképpen látják és hasonló indíttatásból alkotnak.


Budapesten milyen az irodalmi élet, kikkel vagy kapcsolatban?


Fiatalokkal, lázadó tehetségekkel szeretek találkozni. Velük találom meg leginkább a közös hangot. A felsőbb, magas-művészi réteg túlságosan kiszolgáltatottja a politikai-gazdasági berendezkedés konjunktúrájának, kánonokba ágyazódott, sok hozzá nem méltó elemtől vált függővé. Nagyon remélem, hogy anélkül, hogy én is kiszolgálnám e rendszereket, eljuthatok minél több olvasóhoz, és hogy minőségben is tudok olyan műveket létrehozni, amelyek előbb-utóbb értő fülekre találnak és élvezetet okoznak. Naiv elvárás magamtól, de nem a frusztráció tárgya ez, hanem a rám váró munka ösztönzője.



Fotó: NM



Horváth Előd Benjámin


Decemberi kannibálok

Leélek itt, foggal-körömmel
és fogkrémmel, leélek én
még pár hetet, míg balra tér el,
felest lehúz és rám dudál a szél,

de semmi pánik, porlik minden székely,
zsebében hord hazát, a falba rúg,
köp egyet, lássák, hogy itt ő is ember,
köp kettőt is, ha kell, amúgy.

Már nem tudom, hányas apokalipszis,
ami következik a hídon túl,
lovasok jönnek, egyik sem normális,
felforr a víz és minden belefúl,

a pallaszokon átrobog a metró,
ideje keresni egy új lakást,
a hulló hóban hulla, néhány holló,
hogy hasznosíthasd, flakonba pisálsz.

Egy lyukban élek ott, az első dombon,
emlékek közt a vendégek kezén,
már jó ideje ismer minden rongyom,
el is neveztem őket: Bosch, Homér...

mint Ádám, ülök itt az első trónon,
ha nincs idő, hát nincsen vélemény.
Saját nevem, ha tudnám, meg a dolgom,
talán kibírnék még egy teremtést.

Dobozban tartom arcaim.
Még reggelente nézem, melyik hogy van
s ha erre jár egy ártatlan Kain,
én bedarálom csontig azon nyomban.











Újévi fohász

csak arra kértem Istent
hogy majd a dolgok végén
lehessen ott mindenki
nem kérdem a miértjét

ha van miért örülni
egy Kusturica-filmben
Ákos zakóban, ingben
belerúg egy üvegbe

a kisszobában elszáll
pár farkas és pár medve
és Imikével zengjük
az Undistructable-t már

a nők táncolnak páran
és némelyikük pletykál
majd Bici megvigasztal
ha elkapott a másnap

Cöc széttöri az asztalt
vagy csak lazán beszélget
és Zsolti éppen basztat
valakit a konyhában

a fürdőben rámnyitnak
mikor leszopnak éppen
imádkozom hogy végre
megálljon már a farkam

a szesz már bennem sűrű
és vállat vonok végül
ilyenek vagyunk látod
egytől egyig hiányos

szerelmes tarthatatlan
szédelgő körbeszédül
erőszakos kegyelmes
szerethető leginkább

ha néha meg is kergül
egyik másik közülünk
fogadj be láss vendégül
nem kell hogy tőlünk féljél

mert meg is jön az éjfél
a pillanatra ráül
kicsit mindenki tudja
hogy épp nincs semmi gondja

eljöttünk még egy évig
a sebességet váltva
és holnap folytatódik
és két órával később

majd Öcsike is felhív
de mit lehetne tenni
csak tudni minden percet
amiben ott vagyunk még

elesni folytatódni
ezt-azt kitűzni célnak
hogy majd a dolgok végén
egy bájos égi heccként

lehessen ott mindenki
egy Kusturica-filmben
így teljenek az esték
örökre ennyit kérnék











Felnőtt férfi

És minden ami eddig volt
egyensúlyozik a derengés felé,
teli az út széle füstölgő kamionnal,
a fűben elszórt ablakszemek.
Milyenek is voltak ezek a hegyek,
milyen a felkelő nap városa,
ahol egymással baszik
Nyugat és Kelet.

Az elhagyott iskola,
ahogy az utca lett a lecke,
megtelik az ember feje
és lekopik róla a ruha,
már nem felejted el soha,
bár el is kellett menned,
le is kellett zuhannod,
egy kicsit így is érned,
a bőrre mindig újabb
képeket festened,
hogy folyton megtaláljad
és folyton elveszítsed,
nőket, férfiakat,
családi ismerősöket
s a félnótás eszedet.

Nem igazodsz el régi dolgaidban
s a buszon se nagyon tudsz aludni,
de nem voltál sosem kevésbé tarthatatlan
és azóta sem lettél felnőtt férfi.

Így mész hajnalban Kolozsvár felé,
nyomodban fáradt szellemek,
előtted némafilmes ablakok,
vendég vagy, így fogadsz
vendégeket magad is,
eget, füstölgő kamiont,
befejezetlen áhítatot,
az összes elszórt ígéreted,
egyensúlyozol a derengés felé,
hogy megőrizd nyugalmad
és maradj nyughatatlan
ahogy magad felszámolod,
megbaszol Keletet, Nyugatot,
így adsz hálát
és így kérsz bocsánatot.











Kép: Kerekes Gábor