Serestély Zalán
elkövetne sok történetben az Isten
Az emberrel, úgy gondolom, csak a saját történetei eshetnek meg. Ami szerintem nem csak annyit tesz, hogy nem másvalakivel, hanem inkább azt jelenti, hogy a történetek elrendeződései egy életen, vagy a nyelv, amivel megcsinálom őket, az az időben másfajta választások elé fog állítani, máshol lesznek majd döntéshelyzetek neked és nekem. Máskor állít falhoz. Máshol. Másvalaki. Vagyis nincsenek egyforma történetek, nem történik soha ugyanaz.
Zalán egyszer azt mondta, hogy megírja majd a történeteimet, mert szerinte szükség van rájuk, és az ilyenben amúgy is hiány van mostanában. Ő legalábbis ezt mondja. Csak egy kicsit belenyúl a „megesésükbe”, mondta, mert valami nagyobb történetben tudná elmondani őket csak, meg talán más hangon is. Borgesről beszélt, mostanában mindig azt olvassa, s hogy a történet mindenképp esztétikus kell legyen, vagyis értem én, szóval élvezhető az olvasónak, mint az illatosított budipapír. Szórakoztatónak tartja, hogy milyen jókat spekulál az öreg. „Egy ilyen vén filológus”, mondja ő. Furcsa, hogy Borgest mindenki csak öregnek tudja elképzelni. Szerintem egyébként esélye sincs. Vagyis azok már nem maradnak az én történeteim, és ennélfogva nem is tudom, hogy mit fognak jelenteni. Valamit persze fognak, és éppen ez az ijesztő. Hogy létrehoz majd egy embert, akivel az én történeteim történnek meg, néha az én szavaimat használja, az én mozdulataimat, és aki mégsem én vagyok. Úgy fog majd dönteni, mint én, akkor, amikor én, ott, ahol én, és majd mond talán mindenféléket, amiket én nem mondanék soha, mert nem vagyok az a típus, nem szeretek beszélni, és azoknak nem lesz majd következménye. Vagyis majd csak azt hiszi, hogy nincs, de lesz. Olyan lesz ez a nő, mint Dorian Gray. Azt a történetet ő amúgy is kedveli. Hogy kívül ugyanolyan lesz mindig, olyan, akár én, de lesz egy valahol, egy felület, ahol meg lesz rohadva, s marcangolják a nyüvek. Az nem érdekel, ha ez bent lesz, ha a szövegben rothad. Már mondtam, lehet, én nem vagyok a szavak híve. Csak őbenne nem akarok elrohadni, nem szeretném, hogy a történeteimhez nyúljon. Mert nem akarok elrohadni. Főleg őbenne nem. És nem vagyok biztos benne, hogy bent bírja majd tartani a szövegben. Mindig kienged mindent. Minden szövege egy palackba zárt Dzsinn, akit időről-időre kienged kicsit nyújtózni, s olyankor megtelik velük a szoba, és Zalán szorong, én látom, a gép előtt ül, és úgy tesz, mintha maileket olvasna, holott látom, hogy üres a postája, mert mindig vádolni kezdik, hogy mért pont akkor, és ilyen alakú és ilyen színű lámpásba. És hogy történetük lett újra, mert története lesz mindennek, ami behatárolt térbe kerül, s hogy ők ennél behatároltabba már nem is... Azazhogy nekik már csak határuk van. Engem nem bántanak. Már mondtam, nem szeretek beszélni. Ilyenkor napokig nem akar szerelmeskedni.
Attól is félek, hogy benne ragadok az időben. Hogy mindig az a kislány maradok neki, aki ott ül a Kereskedelmi Bank lépcsőjén, és nem jönnek utána. Én meg nem szeretném ezt. Nem akarom, hogy kislánynak lásson, mint azok a beteg perverzek, akik csak akkor kívánják a barátnőjük punciját, ha jól borotvált, olyan babás, pihétlen. Akarom, hogy lássa a ráncaimat, vagyis azt, ahogy lassan rám kerülnek, ahogy lassulnak a mozdulataim, és szakadozások költöznek beléjük, szűkül a lépéseim fesztávja, feloldódik a hajam színe az idő vegyszereiben. Egyszer neki adtam egy gyermekkori fényképem, ahol éppen a vécén ülök, kicsit meg van égve, minden fehér, szürke, pöttyös pizsama van rajtam, a combom meztelen, és folyik a könnyem, és a kezem fonákjával vagy a csuklómmal, már nem emlékszem, támasztom ki az állam. Atti csinálta, és első osztályos lehetek. Zalán pedig egyből beleszeretett, és órákig nézegette, és hiába szólítottam, nem hallott engem, és nem látott, és nem is tudom, igaz-e, amit most mondok, de akkor úgy éreztem, hogy féltékeny vagyok magamra. Vagyis igazából az időre, gondolom, és bántam az éveket, azt a sok évet, ami azóta mássá tette az arcom és a tekintetem. Ami új színeket vitt a hangomba, szóval mindent, ami azóta lettem. És ezt nem akarom átélni többet. Engem ne tegyen halhatatlanná, én változni akarok, ahogy megköveteli testemben az idő áthaladása. Szeretném, ha elkövetne, elkövetne sok történetben az Isten. Az én történeteimben, amik csak a saját hangomban és a saját mozdulataimban, a saját mimikámban léteznek. Isten ajándékba adta nekünk az időt, hogy érteni tudjuk a legemberibb képességünket, a megbocsátást. Mert idő nélkül jóvátehető lenne minden, de semmi sem igazság szerint, mert nem mi tennénk, hanem a felejtés, az örökkévalóság. Nem akarok torzókat csinálni.
Olyan ez, mintha egy abortusszal kivágnám magamból a leendő önmagam. Nekem már volt abortuszom. Kétszer. Az elsőnél altattak, én kértem, de akkor még nem tudtam, mit, és nem láttam a magzatomat soha. És ezt mindig bánni fogom, vannak éjszakák, mikor felébredek, és arra gondolok, hogy talán él valahol, egy valaki, aki belőlem lett. Soha nem bírtam húsnak és szöveteknek látni, biológiai összefüggésnek. Egy felfüggesztett én, aki valahová jutott, és aki kijutva valaki lett így is, mások „lehetett volna”-sóhajain túl. Nem tudom, hova vitték, de tudom, hogy egyedül van, és hogy úgy kellett megszületnie, hogy magányát, hacsak egy pillanatra is, de megérezte. A kiszakadva levést. Még megérezte, a húsomból való kitépettséget. És én aludtam eközben, és álmodtam róla, hogy játszunk, és a méh puha dobbanásai közt, még utoljára, talán megpróbált két lábra állni, hogy közülünk való lehessen. De már nem voltam ott. Kihúztak alóla, és ő egyenesen, kinyújtott lábakkal, belezuhant egy üveg formalinba. Még csobbanások sem maradtak körülötte. Vagy csak nem tudni, hol.
vannak reggelek
Vannak reggelek, mikor arra ébredek, hogy egy sínpár van a szemeim üregébe verve. Felkelek, leverem az olvasólámpát, betöröm az ablakot, aztán nekimegyek az ajtónak, a sínpár tompán döndül a koponya belső falán, mint testek szoktak a vízben, a víz hangtompítójában, ha koccannak vagy megfeneklenek. Csak ilyenkor érzem, mennyire fáj. A sínek után kapok. Olajos idomaik kicsúsznak a tenyeremből. Rázom a fejem, dühödten mint egy gorgó, közben meg omlik, omlik a vakolat, testek, a végére pókhálók akadnak, könyvek lapjai szállnak a szorosan a falak mentén. Üvölteni akarok, de helyette csak öntvénykerekek csupasz sikítozásait hallani. Vonatom befutott, rágyújtok, kiülök az ablakba. Integetek. Te a vonathoz simulsz, pontosabban arra a bádogtáblára, ami valaha még jelölte az úti célt. Egyébként már rég nem. De nem is aggaszt téged. Már úgy is tudjuk, hová. Azaz nem is a célt, hanem hogy mindegy, egészen mindegy, hová. Ha síneken. Kicsit lepallod a kabátod. A várakozás rozsdáit. De nem tiltakozol, már nem is látod, ha indulok. Talán a vonatot sem. Integetek, mint katonaözvegyeknek szokás. Holnap reggel talán jövök. Te meg azt kérded, mért mindig akkor szeretkezünk, amikor én akarom!? Talán mert folyton távol vagyok, vagy meg sem érkezem. Válaszolom. De nem hinném, hogy hallod. Kávét főzünk, mielőtt kimennél az ajtón, még rábökök a szendvicseidre. És elmész. Integetek, cigizek a folyosón. Az ablak nyitva. Egész nap egy fal tövében halad a járat. Egy gyermekkórház tűzfala mentén. Néha betétek zuhannak az égből, kopott műanyagkatonák, csipszeszacskók, tamponok és csikkek, egy-egy pizsamafelső olykor. Tápkábelek. Útjaimon e záporok mutatják az istenek szokásait. Már nem integetek. Az utolsó vagon ablakából nézek az elmaradó sínek után, s arra gondolok, ha megrántanám a vészjelzőt, még mindig ott lennének, csak pontosabban, minden rozsdapetty egy emberi élet, egy fagyott szar a talapzaton. S talán az istenek is meglátnának egy percre e mozdulatlanságban. Félek, hogy megdühödnek. Szorongani kezdek. Mozognom kell, különben... Egy olajfoltban meglátom a szemed, és felgyúl a vonat, mezítláb állok a síneken, széles terpeszben, hogy testem befogja a párhuzamost, és arra gondolok, most egy rövidzárlat vagyok a belémszült akaratok és az idő között. Közben az egyik sín halkan morajlik, izzani kezd, és kitér. Kicsit balra, aztán bő hurkokban megindul visszafelé. A másik meg folytatja a korábbi utat. Szemből vonat jön, kisiklik. Még látom apám véres arcát. Egy függöny takarja bal felét, de az nem véres. Csak a testek. Hazajössz, azt kérded, mi az az égésfolt a talpamon. Csak felsértett a bakancs. Válaszolom.
Nagyapám minden élősködőről azt állítja, hogy Kaliforniai levéltetű. Gondolom, ez tűnhet neki egzotikusnak. Mint ahogy én is szeretem a liroepikát, ha nem is annyira a hatását, de a nevét biztos. Az öreg „agrármérnök, kérlekszépen”. Nyolcan voltak testvérek, egy széki paraszt borjaiként. Legtöbbjük cselédnek szegődött Kolozsvárra, vagy igyekezett „férjet fogni”. Egyetlen fiútestvére, János bátyja meghalt. Nagyapámmal kegyes és kegyetlen volt a sors. Bár volt csizmadia, építőmunkás, fizikumra gyenge, tanulni szegény. Ebben a magas feszültségű paradoxonban született nagyapám. Odakinn a második világháború, dezertőrök szénakazlakban. Egyházi támogatás, szakiskola Marosvásárhelyen, eközben rengeteg tengődés, jóindulat és éhezés. Nyaranta napszám. Aztán Marx és Lenin. A szocializmus kegyes orcája. Haladás. Agrármérnöki Szak Kolozsváron. Heti három puliszkanap, és öt tantárgyból „foarte bine” a bentlakáshoz. Reszkető térdek szesszió után. Egyszer az ő, ágy alá gyúrt ingnyakában találták meg a tetűt. Ki is rakták. „Pedig nem voltak azok rosszhírű lányok”, mondogatta nekem. Előbb a széki, aztán a nagyborosnyói kollektív.
Sanyi bácsi ludovikás tiszt volt. A malomházban lakott. A kollektivizáló bizottságot disznópecsenyével fogadta. Azt kérte, egyenek, nem tehetnek ők semmiről, ha nem ők, hát más. És átadta a malomházat és birtokait a fejlődésnek.
Kiadták az új térképet. A megyésítés folytán Borosnyó Brassó területi felügyelete alá került. Gyűlést hívtak össze. A másnapi térképen, mikor nagyapám felébredt, Borosnyó már Kovászna Megye területét gazdagította zsíros szántóival, jó míves elvtársaival. Nagyapám büszke rá, hogy az ő szava is testet öltött a történelem e ritkított szövetében, melyen átnézve megeshetett akár néhány varázslat is. Azt már nem hiszem, hogy észrevették, ahogy az idő bár tendenciózusan előre, de folyton visszatér, mint szögesdrót spiráljában haladó áram. Mint Nato-alakulatok kaszárnyái körül. Áram és anyag. Nagyapám minden, ami a semmibe vezet, de molekulányi csupán mindabból, ami bejárja a megsemmisülés útjait. Nagyapám hús-vér ember, s mint ilyent, szeretni kell. Nagyapám hús-vér ember, s mint ilyen, soha nem bántott más hús-vér embert. Nem mártotta be, nem szegezett kést rá, a földekre korbács nélkül járt, és nem bocsátotta el sofőrjét, ha egyszer bepiált. Nagyapám mint történet bántó. Nagyapám egy bántó történelem és egy megbántott ember furcsa násza.
És közben nagy iramban fejlődtek, nyolcvankilencben nagyapám kellett volna fogadja Ceauşescut, amikor leszáll a helikopterről. A cigánysor elé, a falu bejáratához már kihordtak néhány szekér zöldre festett nyírfát. Közben „zavargások támadtak” Bukarestben. Nagyapám soha nem kellett fogadja Ceauşescut, nem titkolt örömére. A nyírfák még sokáig takarták a cigánysort.
„Kérlek szépen, ha az én gyermekeim lennétek, kérlekszépen, kérlekszépen” – nyolcvan év a Földön szokatlan ciklusokat ültet a nyelv alá – „ha kérlekszépen, az én gyermekeim lennétek, és kérlekszépen elvégre, tehát kérlekszépen, én úgy tartom, hogy kérlekszépen bizonyos értelemben azok is vagytok, nem lenne itt szórakozóhelyre járás, teázgatás, lófrálás. Én kérlekszépen arra, hogy fesztiválokra járjatok, koncsertekre, megmondom, nem adnék kérlekszépen egy banit sem. Festékre, pipereszerre, ruhákra, arra igen, az kell egy nőnek, de én ilyen fesztiválokra, lófrálásra, koncsertekre egy banit sem kérlekszépen...” – mondta nagyapám a húgomnak és a vele egykorú unokatestvéremnek.
Nagyapám számára a legkitüntetettebb társadalmi események közt szerepel a temetés. Nagyapám rajong a temetésekért. Talán ebben a korban az ember már minden olyan alkalomért rajong, ahol ismerősök gyűlnek behatárolt, szűk térbe, ő maga pedig nincs ünneplőruhában kifektetve. A temetések mérföldköveket raknak az idő távolságaira. Legszívesebben félidegenek temetéseit látogatja. Érthető. Nagyapám nagyon szeret énekelni. Bánja is mélységesen, hogy egyre kevesebb a tor. A temetések – ha nincsenek keresztelőkkel és esküvőkkel egészségesen megtöretve – az idő egyirányúságát mutatják.
Egyszer faggatni akartam, mit gondol az eutanáziáról. Vagyishogy helyzethez kötötten nyilván. Ahogy nagyanyám az ágyhoz, idestova húsz éve annak, szóval hogy ennyi idő után nem kéne-e feloldozni már nagyanyámat? Vagyis ha lenne rá lehetőség persze. Aztán nem kérdeztem soha. Milyen jogon tehetné egyik ember gyilkossá másik embertársát? Kivégzőosztagokat hagyni hátra az eltűntetett élet után? Varázslat? Erről nem szoktak beszélni. De kéne. Mert gyilkossá tenni valakit, legalább akkora bűn, mint gyilkolni.
Egyszer az autóban mesélte, hogy születésnapja volt. Harmadéves lehetett és csóró, mint az öregisten. Összeszedte pár barátját, kimentek a Bükkbe. Tél volt. A tájak behavazva, frissen. A hó – nem az a rosszfajta porszerű – tapadós, mint a plasztelin. Borosüveget és poharakat gyúrtak, csóréra vetkőztek, és elkoccintották a múló időt. Elkoccintották, és valahogy ellett. Vagy vissza. „Azt hittük, üvölteni fogunk, de csak csend fért ki a torkunkon.” A fagyos velővel már egyikük sem hitte, hogy mozdulatlanságuk felett megdühödnének az istenek, vagy hogy lenne oly fűtött rezsim...
Fotó: Ovidiu Gordan
