Baló Levente


KÉPÍZELÍTŐ


Ragyogó hiábavalóság


Shirana Shahbazi nevével és fényképeivel először tavaly nyáron találkoztam az esslingeni fotótriennálén. Néhány nagynevű fotográfus munkáit mentem megnézni (többek közt Andreas Gursky és Nan Goldin képei közül is volt kiállítva), és Shahbazi fotóit úgy láthattam, hogy semmit nem tudtam róla, semmiféle előismerettel vagy -feltevéssel nem rendelkeztem, így a felfedezés öröme annál nagyobb volt.


Zavarba ejtett az a szabadság, ami a munkáiból áradt: portré, tájkép, csendélet felváltva, egyetlen sorozat részeként. Némelyik fekete-fehér, némelyik pedig színes kép volt, és valahol a sorban egy teljesen egyszínű, sárga kép is felbukkant. Hogyan kerülnek ezek a képek egymás mellé, és hogyan lesznek egyetlen sorozat részévé, tűnődtem. Ugyanakkor lenyűgözött a szépségük: erős színek, tiszta formavilág, ragyogtak a nagyfelületű, technikailag tökéletes kivitelezésű képek.




















Valahol azt olvastam róla később, hogy fotóiból a gyönyör sugárzik – pontosítanám azzal, hogy a fotográfia gyönyöre. Egy olyan képi világgal találjuk szembe magunkat, amit kizárólag a fényképészet eszközeivel lehet létrehozni. És ennek az sem mondd ellent, hogy Shirana saját fotóiból iráni szövőkkel később szőnyegeket készíttet, azaz fotóit a maguk precizitásával és ragyogásával fali szőnyegekké alakíttatja át. Máskor pedig – ugyancsak szakikkal – fotóiból hatalmas faliképeket készíttet, amelyek akár a 3o–4o négyzetmétert is elérik. Ezen a videón látható néhány ilyen munkája, és arányaik is: http://www.youtube.com/watch?v=UMDt-Y4GYcs.


A csendéletei rendkívül egyszerűek, akár tárgyfotóknak is tekinthetjük: monokróm, legtöbbször fekete háttér előtt egy füge, vagy egy szilva, aztán egy, a németalföldi csendéletfestők képeiről ismerős, lábától felakasztott fácán, de előkerül a koponya és a gitár is. Tárgyai és azok utalásai megidézik a mulandóság, törékenység, a vanitatum vanitas témáját. Egyszersmind ezeknek egyik legszembetűnőbb sajátossága a színek dinamikája, párbeszéde, azaz képein valamiféle gyönyörű elmúlás, ragyogó hiábavalóság elevenedik meg.


Az első munkája, amit láttam, egy körülbelül 1x1 méteres fotó volt, amely egyenes felülnézetből egy kiterített szárnyú lepkét ábrázolt fekete háttér előtt. Lehet-e ennél elcsépeltebb fotót készíteni? Shirana munkája valahogy más volt, nem az elcsépeltség dőlt belőle, hanem inkább az a bátorság, hogy valaki egy ilyen témát merészel fényképezni, ráadásul ilyen „egyenesen”, mindenféle „teoretikus” csavartól mentesen. Persze, a látogató szeme rögtön továbbfut és valahogy együtt látja a kiállítás többi darabjával, de a különálló képnek is megvan a maga ereje.























Shirana csendéleteit, tárgyfotóit – nevezzük akárhogy is őket – valami „túlvilági” szépség jellemzi, valami lebegő gyönyörűség. (Újra ez a szó, és milyen jó is, hogy egy kortárs fotóművész munkái kapcsán ez a szó ilyen gyakran előkerül, azazhogy egy kortárs művész munkája lehet ilyen közvetlen, zsigeri.) És bár képei erőteljesen asszociálnak a németalföldi csendéletfestőkre, egyvalamiben radikálisan különbözik tőlük: a tárgyai legtöbb esetben nem vetnek árnyékot, a tárgyakat megvilágító fénynek nincs kijelölt iránya. Nincs természetes fényforrás, minthogy nincs természetes tér sem a csendéleteiben. Képein a fény csak egyszerűen van, erőteljesen és precízen megvilágít mindent. Ettől a természeti törvényektől mentes fénytől kapnak a munkái olyan különleges ragyogást, és lesznek oly „túlvilágiak”.


Shahbazi nemrég egy újabb kiállítással jelentkezett Much like zero címmel, ami a Zürich melletti winterthuri Fotómúzeumban látható (talán nem véletlenül Hilla és Bernd Becher kiállításával párhuzamosan), ezt a nemzetközi szaksajtó is lereagálta. Az eddigi munkái közül csak néhány látható, zömében pedig új alkotásait állítja ki, amelyek már teljesen elszakadnak a tárgyábrázolástól, és tisztán absztrakt formákból építkeznek. Saját megfogalmazása szerint ezekben a munkákban igyekezett a fotográfiát megszabadítani a „reprezentálás terheitől”, és a „jelentések súlyaitól”. Egy korábban elkezdett úton halad tovább: lassan-lassan leépíti a fotográfia legalapvetőbbnek gondolt mozzanatát, a valóságábrázolást. Ezzel pedig, ha úgy tetszik, egy egészen új perspektíva nyílik a fotó számára: tárgya nem a közvetlen, látható világ, hanem a gondolat, a fantázia, avagy az ideák.























Shahbazi azt írja egy helyen a fotográfiáról: „A fotográfia mindig valahol a hitelesség, a konstrukció és a szelekció között lebeg… ez a ingadozás az, ami egyértelművé teszi számomra, hogy a fotográfia egy művészeti médium.”





Visky Zsolt



Christophorus-kompót


Zs-nek


közösbe tettük mint ékkövet

őriztük mélyen a lüktetést

elfedett belül sok szürke rést

közösbe tettük mint ékkövet

nyár volt s hogy egyszer még tél jöhet

nem tudtuk ültünk a sátorban

télire tettük el hát jól van

magunknak rímeit ritmusát

(mint szél nyaraknak illatát)

tudjuk már keserve elterül

mérge e tudásnak legbelül

ugyanott méreg és lüktetés

nem közös már de még nem nehéz

felemel olykor ha le is húz

ott lüktet még mikor elindulsz

emlékszik rá még az arc a kéz

rügyezik mélyen sok szürke rés

fedje el őket egy új ütem

ha ez már elhalkult kikopott

lehunyom szemem elengedem

lüktessen helyette fény színek kegyelem











Fotó: V. Zs.