Gonzó

GYEREKEK!



AZ ISKOLA


















































Charles Dickens


GYEREKEK!


A mi Urunk élete


1.


Kedves gyermekeim,

szívből vágyom rá, hogy ti is megtudjatok egyet s mást Jézus Krisztus történetéből, mert mindenkinek illik tudnia róla. Soha nem élt ember a földön, aki annyira jó, szelíd és irgalmas volt, mint Ő, és aki annyira szívén viselte a bűnös, beteg és nyomorult emberek sorsát. Mivel Ő most már a mennyországban van, ahova mindannyian kívánkozunk, hogy halálunk után egybegyűlhessünk, és örökre boldogok lehessünk együtt, el kell mondanom nektek, kicsoda volt Ő és miket cselekedett, máskülönben nem is sejthetitek, milyen csodálatos hely a mennyország.

Jézus hosszú-hosszú idővel, majdnem kétezer évvel ezelőtt született Betlehemben. Az édesanyja és az édesapja egy Názáret nevű városban élt, ügyes-bajos dolgaik azonban arra késztették őket, hogy Betlehembe menjenek. Jézus apját Józsefnek, anyját pedig Máriának hívták. Betlehem városa olyannyira zsúfolva volt emberekkel, akiket ugyancsak különféle teendőik vonzottak oda, hogy Józsefnek és Máriának már nem jutott hely sem a fogadóban, sem valamely házban. Kénytelenek voltak hát egy istállóban meghúzódni, és itt született meg Jézus Krisztus. Nem volt ezen a helyen sem bölcső, sem ágyacska, ezért Mária a kisdedet egy jászolba, azaz egy lóetető vályúba fektette, ahol a kisfiú azonnal elaludt.

Amíg a gyerek aludt, néhány pásztor közeledett feléjük a mezőn, ahol a juhnyájat őrizve egy fényes és szépséges angyalt láttak, akit maga Isten küldött hozzájuk. A pásztorok először megijedtek, és a földre borulva eltakarták az arcukat. Az angyal azonban így szólt hozzájuk: „Ma a közeli Betlehem városában egy fiú született, aki felnevekedvén olyannyira jó lesz, hogy Isten úgy fogja szeretni őt, mint a tulajdon fiát. E fiú arra fogja tanítani az embereket, hogy szeressék egymást, és ne veszekedjenek, sem pedig ne sértegessék vagy bántalmazzák egymást. A neve Jézus Krisztus lesz, és az emberek megemlékeznek majd róla imáikban, mert tudni fogják, hogy Isten szereti e nevet, és ezért nekik maguknak is szeretniük kell.”

Az angyal ezután azt mondta a pásztoroknak, hogy keressék meg az istállót, és nézzék meg a gyermeket a jászolban. A pásztorok így is tettek – az istállóba érve térdre borultak az alvó gyerek előtt, és így szóltak: „Isten áldja meg e gyermeket!”

Abban az időben az ország legnagyobb városa Jeruzsálem volt – mint ahogy London a legnagyobb város Angliában –, és itt lakott a király, akit Heródesnek hívtak. Egy nap egy távoli, keleti országból felkerekedett három bölcs, és elmentek Jeruzsálembe Heródeshez. Így szóltak hozzá: „Láttunk egy csillagot az égen, mely hírül adta nekünk, hogy Betlehemben egy gyermek született, aki nagy emberré válik, és akit mindenki szeretni fog.” Amikor Heródes király meghallotta ezt, irigységre gerjedt, mivel rendkívül gonosz ember volt. Úgy tett azonban, mintha örülne, ezért azt kérdezte a bölcsektől:

– Hol található ez a gyermek?

– Nem tudjuk – válaszolták a bölcsek –, de a csillag bizonyára elvezet majd minket hozzá, ugyanis mindvégig előttünk haladt, most pedig megállt az égbolton.

Ekkor Heródes arra kérte őket, hogy kövessék a csillagot, hátha csakugyan elvezeti őket a gyermekhez, és megparancsolta nekik, hogy amint megtalálták, azonnal adják a tudtára. A pásztorok elindultak hát, a csillag pedig előttük haladt az égen, mígnem megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Mindez hihetetlenül csodálatosnak tűnt számukra, de maga Isten rendelte így.

Amikor a csillag megállt, a bölcsek bementek az istállóba, és ott találták a gyermeket az anyjával, Máriával. Szeretettel meghajoltak előtte, majd drága ajándékokkal halmozták el. Aztán ismét útra keltek, de nem tértek vissza Heródes királyhoz, mert rájöttek, hogy irigy természetű, noha ő nem adta jelét ennek. Így hát folytatták útjukat az éj leple alatt, más úton térve vissza a hazájukba.

Miután eltávoztak, egy angyal meglátogatta Józsefet és Máriát, s azt mondta nekik, vigyék a gyermeket az Egyiptom nevű országba, mert Heródes meg akarja őt ölni. Elindultak hát ők is, vagyis az apa meg az anya a kisdeddel, és éjnek idején Egyiptomba menekültek.

Amikor azonban a kegyetlen Heródes látta, hogy a bölcsek nem tértek vissza hozzá, és így nem tudhatta meg, hol található a gyermek Jézus Krisztus, magához hívatta a katonáit és azok feletteseit, s megparancsolta nekik, menjenek el és öljék meg a birodalomban az összes két éven aluli fiúgyermeket. A király gonosz emberei pedig eszerint cselekedtek. Az anyák rémülten szaladgáltak az utcákon gyermekeikkel a karjukon, igyekeztek megmenteni kisdedeiket, elrejteni őket pincékben és barlangokban, ám mindhiába. A katonák kardjukkal lekaszaboltak minden gyermeket, akire csak rátaláltak. E borzalmas öldöklést „Az ártatlan gyermekek lemészárlásának” nevezték, mivel szegény kisgyermekek ártatlanok voltak, akár az angyalok.

Heródes király abban reménykedett, hogy katonái Jézus Krisztust is meggyilkolták, de mint tudjuk, nem így történt: a gyermek a szüleivel biztonságban Egyiptomba menekült, és ott élt velük, amíg a gonosz Heródes király meghalt.



2.


Amikor Heródes Király meghalt, Józsefet ismét meglátogatta egy angyal, és tudatta vele, hogy most már visszatérhet Jeruzsálembe, mert nem kell aggódnia többé a gyermek sorsa miatt. Így hát mindhárman – József, Mária és fiuk, Jézus Krisztus, kiket általában a szent családként emlegetnek – felkerekedtek és elindultak Jeruzsálembe. Hallván azonban út közben, hogy a gonosz Heródes király fia az új uralkodó, s attól való félelmükben, hogy netán ő is ártani akar majd a gyermeknek, visszafordultak, és Názáret felé vették útjukat. Itt telepedtek le, és itt éltek mindaddig, amíg a gyermek betöltötte a tizenkettedik évét.

Ekkor József és Mária útra keltek, hogy részt vegyenek egy vallásos ünnepségen a jeruzsálemi templomban – melyet úgy képzeljetek el, mint a mi legnagyobb templomainkat vagy még inkább katedrálisainkat –, és magukkal vitték Jézus Krisztust is. Az ünnepség végeztével elindultak, hogy visszatérjenek Názáretbe, de nem egymagukban, hanem több barátjuk és szomszédjuk társaságában, ugyanis akkoriban az emberek a tolvajoktól való félelmükben csoportokba verődve utaztak. Az utak tele voltak veszélyekkel és nem voltak oly biztonságosak, mint manapság, sőt maga az utazás is sokkalta nehezebb volt.

Egész napon át rótták az utat, észre sem véve, hogy Jézus nincs közöttük. Nem csoda, hiszen a társaság olyannyira nagy volt, hogy azt gondolhatták, bizonyára a többiekkel van, még ha szem elől vesztették is. Mikor azonban rájöttek, hogy Jézus csakugyan eltűnt, hatalmas nyugtalanság fogta el őket, ezért tüstént visszatértek Jeruzsálembe, és minden zugot felkutattak érte. A templomban bukkantak rá végül, ahol néhány tudós társaságában üldögélve Isten jóságáról és annak szükségességéről beszélt, hogy mindannyiunknak imádkoznunk kell Hozzá. E tudós embereket Doktoroknak nevezték, ám nem abban az értelemben voltak ők doktorok, ahogyan ma értjük e szót – ugyanis nem betegeket gyógyítottak, hanem a nép azért hívta őket így, mert igen bölcsek és tanultak voltak. Jézus pedig akkora bölcsességről és ismeretről tett tanúságot mindabban, amit mondott nekik és kérdezett tőlük, hogy mindannyiuknak valósággal elállt a lélegzete a csodálkozástól.

Megtalálván a gyermeket József és Mária visszatértek Názáretbe, és ott éltek, amíg Jézus be nem töltötte a harmincadik évét.

Élt abban az időben egy igen derék ember, akit Jánosnak hívtak. János egy Erzsébet nevű nőnek, Mária unokatestvérének volt a fia. Az emberek akkoriban olyannyira gonoszak és erőszakosak voltak, oly kíméletlenül gyilkolták egymást, s nem teljesítették az Isten iránti kötelességüket, hogy János elhatározta, szertejár az országban Isten jóságát hirdetve, és arra kérve mind a férfiakat, mind pedig a nőket, hogy javuljanak meg. És mivel jobban szerette őket még önmagánál is, és nem törődött a saját hasznával, amikor jót cselekedhetett velük, igen szegényesen öltözködött, csupán egy teveszőr ruhát viselt, és sáskákkal táplálkozott, melyeket az utjai során talált, meg mézzel, amit a vadméhek hagytak a fák üregeiben. Ti bizonyára még sosem láttatok sáskát, hiszen a sáska csak az olyan távoli országokban él, mint e Jeruzsálem melletti. Talán tevét sem láttatok még, bár nem kizárt, mivel tevét olykor a mi országainkba is hoznak, és ha akarjátok, elvihetlek titeket az állatkertbe, ahol megtekinthetitek.

Mármost, Jeruzsálemtől nem messze volt egy folyó, melyet Jordánnak hívtak. János e folyó vizében megkeresztelte mindazokat, akik hozzá jöttek és megígérték, hogy megváltoztatják az életüket. Rengetegen járultak János elé, valóságos tömegekben özönlöttek hozzá az emberek. Jézus is köztük volt. Amikor azonban János meglátta őt, így szólt hozzá:

– Hogyan keresztelhetnélek meg én téged, amikor nálam sokkalta jobb vagy?

– Engedj most, mert ez illik hozzánk.

Így hát János megkeresztelte őt. Mihelyt Jézus megkeresztelkedett, megnyílt a menny és egy gyönyörű madár, mint valami galamb aláereszkedett, az egek magasából pedig Isten hangja hallatszott:

– Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.

Jézus ezután eltávozott a pusztába, egy távoli, lakatlan helyre, s negyven napon és negyven éjszakán át ott maradt. Mindez idő alatt szüntelen imádkozott, hogy hasznára lehessen minden nőnek és férfinak, s a jóra taníthassa őket, hogy majd haláluk után ők is elnyerhessék a mennyei boldogságot.

Amikor elhagyta a pusztát, elindult meggyógyítani a betegeket. Isten ugyanis akkora hatalommal áldotta meg őt, hogy egyszerű kézrátétellel képes volt meggyógyítani minden embert, visszaadni a vakok látását, meg mindenféle csodás és magasztos dolgot cselekedni, amelyekről nemsokára szót ejtek, és amelyeket Jézus csodatetteinek nevezünk. Szeretném, ha észben tartanátok a „csodatett” szót, mert még használni fogom. Tudnotok kell róla, hogy valami igazán rendkívülit jelent, ami nem lehetséges Isten akarata és segítsége nélkül.

Jézus az első csodát egy Kána nevű városkában tette, ahová egy esküvői lakomára volt hivatalos az édesanyjával, Máriával együtt. Az eset úgy hozta, hogy elfogyott a bor, s amikor Mária ezt megtudta, odament Jézushoz és szólt neki. Már csak hat vízzel teli kőveder maradt. Jézus azonban kezével megáldotta a vedreket, mire a víz máris borrá változott. Olyannyira jó volt ez a bor, hogy az ünneplők megittasulva dicsérték.

Való igaz, Isten maga áldotta meg Jézust a csodatevés hatalmával, ő pedig azért vitte véghez csodáit, hogy az emberek megtudják, nem egy egyszerű emberrel van dolguk, hanem Isten küldöttével, akinek hihetnek a tanításaiban.

Sokan hallván Jézusnak e csodatettéről és gyógyításairól, csakugyan elkezdtek hinni benne. Bármerre járt, nagy sokaság követte őt az utcákon és országutakon.



3.


Jézus ezután kiválasztott tizenkét jóravaló szegény embert, hogy elkísérjék őt útjain és tanítsák az embereket. E tizenkettőt tanítványoknak vagy apostoloknak hívták, és Jézus azért választotta őket a szegények közül, hogy mindenkor – akkor is és a későbbi időkben is – reményt meríthessenek abból, hogy a mennyország ugyanúgy megilleti őket, mint a gazdagokat. A tanítványoknak azt is hirdetniük kellett, hogy Isten nem tesz különbséget az emberek közt, éppúgy szereti a szép ruhákat viselőket, mint azokat, akik mezítláb vagy rongyokba öltözötten járnak. A legnyomorultabbak, legrútabbak, legnyomorékabbak és legboldogtalanabbak, akik csak e világon élnek, makulátlan angyalokká válnak a mennyországban, ha életüket megjobbítják itt a földön. Sose feledjétek ezt, ha majd felnőttök. Kedveseim, sohase viselkedjetek gőgösen vagy rosszindulatúan egyetlen szegény emberrel sem, ne bántsátok a nyomorúságban élő asszonyokat és gyermekeket. Ha ők gonoszul bánnak veletek, gondoljatok arra, hogy talán jobbak lennének, ha jóindulatú barátaik lettek volna, vagy kényelmesebb körülmények közt, jobb családban nevelkedtek volna. Igyekezettek hát mindig szép szavakkal jóra bírni, sőt tanítani őket, és ha tehetitek, enyhíteni a fájdalmaikon. Amikor pedig mások rosszat mondanak a szegényekről és nyomorultakról, gondoljatok Jézus Krisztusra, aki nem vetette meg őket, hanem közéjük ment, és tanította őket, méltónak tartva mindannyiukat a gondoskodására. Legyetek ti is könyörületesek hozzájuk, s fogjátok pártjukat.

A tizenkét tanítvány nevét is hadd mondjam meg végre: Simon Péter, András, Jakab (a Zebedeus fia), János, Fülöp, Bertalan, Tamás, Máté, Jakab (az Alfeus fia), Taddeus, Simon (a Kananeus) és Júdás Iskáriótes, aki később elárulta Jézus Krisztust, amint majd hamarosan hallani fogtok róla.

Az első négy tanítvány szegény halászember volt, a hajóikban ültek a tenger partján, és a hálóikat foldozgatták, amikor Jézus arra járt. Meglátván őket, Jézus beszállt a Péter hajójába, s megkérdezte, fogtak-e sok halat. Péter azt válaszolta, hogy semmit se fogtak, noha egész éjszaka dolgoztak.

– Vessétek ki újból a hálókat! – mondta neki Jézus.

A halászok nyomban engedelmeskedtek, és pillanatok alatt akkora tömeg hal akadt a hálójukba, hogy több férfi erejére volt szükség ahhoz, hogy kihúzzák a vízből – a többi halász is a segítségükre sietett, de még úgy sem ment könnyen. Íme, Jézus Krisztus még egy csodatétele.

Ezután Jézus így szólt négyükhöz:

– Gyertek velem!

A halászok azonnal követték őt. Ugyanígy tettek azok is, akiket utánuk hívott el, s attól fogva a tizenkét tanítvány, avagy apostol mindig kitartott mellette.

Akkora sokaság követte őt, oly sokan kívánták hallani a tanításait, hogy Jézus felment egy hegyre és onnan hirdette nekik Isten jóságát. Ekkor hangzott el szájáról a „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...” kezdetű ima, amelyet ti is el szoktatok mondani minden este. Ezt az imádságot az Úr imájának nevezzük, mivel először maga Jézus imádkozott így, és a tanítványainak is megparancsolta, hogy e szavakkal imádkozzanak.

Amikor aláereszkedett a hegyről, odament hozzá egy ember, aki egy borzasztó betegségben szenvedett, azaz leprás volt. A lepra abban az időben nagyon elterjedt betegségnek számított, s akiket megtámadott, azokat leprásoknak nevezték.

A szerencsétlen ember Jézus lábai elé borult, és így szólt:

– Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz!

Jézus szánalommal telve, mint mindig, kinyújtotta a kezét, és ezt mondta a betegnek:

– Akarom. Gyógyulj meg!

A betegség e szavakra azon nyomban elillant, és az ember ott helyben meggyógyult.

Ez után Jézus a tanítványaival együtt bement egy házba, hogy kipihenje magát, mivel a nagy sokaság mindenhová követte. Amint ott üldögélt, néhány férfi jött hozzá, egy ágyban fekvő súlyos beteget hozva. A szerencsétlen ember súlyos paralízisben, azaz bénulásban szenvedett, egész testében remegett, és sem járni, sem mozogni nem tudott. A tömeg azonban annyira eltorlaszolta az ajtót és az ablakokat, hogy nem tudtak bemenni hozzá, ezért aztán felmásztak a ház tetejére, mely nem volt túl magas, és a cserepek között leeresztették az ágyat a beteggel abba a helyiségbe, amelyben Jézus tartózkodott. Jézusban, amint meglátta őt, mély szánalom ébredt, ezért így szólt hozzá:

– Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!

A férfi azonnal fel is kelt, s teljesen meggyógyulva kiment, áldva Jézust és dicsőítve Istent.

Egy százados is megkereste Jézust, vagyis egy tiszt, akinek száz katona állt a parancsnoksága alatt.

– Uram – mondta neki –, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak.

Jézus így szólt hozzá:

– Elmegyek, és meggyógyítom.

De a százados ezt felelte rá:

– Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.

Ekkor Jézus, megörülve, hogy a százados oly buzgón hisz benne, azt mondta:

– Úgy legyen!

És csakugyan, a szolga még abban a pillanatban meggyógyult.

Mindazok közül azonban, akik Jézushoz jöttek segítségért, egy sem volt olyannyira megszomorodott és kétségbeesett, mint Jairus, a zsinagógai elöljáró, aki sok-sok ember fölött volt úr. Kezeit tördelve, esedezve borult Jézus elé.

– Ó, Uram – kiáltotta –, az én egyetlen kislányom, az én szép, jóságos és ártatlan kislányom meghalt. Ó, jöjj, jöjj el hozzá, és tedd rá áldott kezed, hogy felébredjen halálos álmából, és megörvendeztessen minket, engem meg az édesanyját. Ó, Uram, ha tudnád, mennyire szeretjük őt, mennyire a szívünkhöz nőtt, s lám, most holtan fekszik!

Jézus azonnal követte őt, és a tanítványai is vele tartottak. Az elöljáró házához mentek, ahol az egybegyűlt barátok és szomszédok szívszaggatóan sírtak és jajgattak a szobában, amelyben a halott kislány feküdt. Halk, szelíd zene hallatszott ugyanakkor, mivel akkoriban így gyászolták a halottakat. Jézus, szomorúan a kislányra tekintve, vigasztalólag ezt mondta a szülőknek:

– Nem halt meg, csak alszik.

Aztán megparancsolta, hogy mindenki hagyja el a szobát, majd odament a halott gyermekhez és megfogta a kezét. A kislány szempillantás alatt ép-egészségesen talpra állt, mintha csak szendergésből ébredne. Ó, micsoda felemelő látvány lehetett, amikor a szülei magukhoz ölelték és elhalmozták csókjaikkal, nem győzvén hálálkodni Istennek és az ő fiának, Jézus Krisztusnak ekkora irgalomért!

Tudnotok kell, hogy Jézus mindvégig irgalmas és szelíd volt. Mivel pedig annyi jót cselekedett, s arra tanította az embereket, hogyan szeressék Istent és reménykedjenek abban, hogy haláluk után a mennyországba jutnak, mindenki úgy hívta őt: a mi Megváltónk.



Dankuly Csaba fordítása





Évike



GYEREKEK!



A szegényember és három fia



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember, ennek pedig három fia. Egyik nap ekképpen szólt a szegényember a fiaihoz:

– Én már öreg vagyok, és így nem tudok dolgozni, ideje, hogy mesterséget keressetek magatoknak! Menjetek el szerencsét próbálni!

Ezt egyik fiú sem vállalta.

Ám végül így szólt a legkisebbik legény:

– Ha senki nem akar elsőnek elmenni, akkor édesapánk mondja meg, hogy melyikünk menjen elsőnek!

Az öregember így szólt:

– Először menjen el a legkisebbik, majd legutoljára a legnagyobb.

Mindhárom fiú meg volt elégedve a válasszal.

Így hát a legkisebb a vállára vette a tarisznyáját, és útnak indult. Ment-mendegélt, hetedhét országon is túl, de sehol nem kapott megfelelő munkát. Mivel nem akart üres kézzel hazatérni, végül beállt halásznak. Nem igazán szerette ezt a munkát, de hiába, nem térhetett haza üres kézzel. Elhatározta, hogy amelyik nap több halat fog az előző napokénál, akkor megy haza. Úgy is tett.

Egyik nap, nagy sokára, négy tarisznya halat fogott. Becsomagolta, és elindult hazafelé.

Mikor otthon betért a kisutcába, ahol a házuk állt, megpillantotta az üres udvart. Az ajtóhoz érve ledobta csomagjait, és beszaladt a házba, amely tele volt pókhálóval. A fiú szaladt egyik szobától a másikig, de nem talált senkit se. Kitisztította hát a házat, és ott maradt, töprengve-várakozva, talán élete végéig...




A mókus és a harkály



Egy nap a mókus elhatározta, hogy nekiáll mogyorót gyűjteni télire. Neki is látott. Szedte-szedte a mogyorót, és egyszercsak azt veszi észre, hogy még mindig olyan kevés van, mint amennyit először szedett. De azt a keveset is hazavitte.

Reggel, amikor felkelt, látja, hogy telidestele van tömve az odú mogyoróval. Kimegy, hogy szétnézzen. Hát ahogy kilép, kit lát maga előtt? A harkályt!

A mókus megkérdezte tőle, nem tudja-e, hogy ki szedett olyan sok mogyorót az odújába. A harkály nagyhangon azt felelte:

– Én!

– Te?! – kérdezte a mókus.

– Én – válaszolta a harkály –, mégpedig azért, mert tegnap kilyuggattam majdnem az összes mogyoródat.

– Hogyha te szedted, akkor gyere, legyünk barátok! – mondta a mókus.

A harkály beleegyezett, és örökké tartó, egyre erősödő barátság szövődött köztük, mivel a harkály újra meg újra kilyukasztotta a mókus összes mogyoróját...




A nyuszi és a sündisznó



Egy szép, napsütéses nyári napon a nyuszi a patakparton ült és halászott. Ám hirtelen mocorgást hall a sűrű fű közül. Feláll, hogy megnézze, ki az, de nem lát senkit. A nyuszi visszatér hát halászni.

Amint így halászik, ismét hallja a mocorgást. Ismét feláll, és ismét körülnéz, aztán bemegy a sűrű fű közé, hátha felfedezi a zaj okát.

Egyszerre csak megbotlik és elesik.

– Jaj, ne haragudj, hogyha megszúrtalak! – hallja a süni hangját.

– Ne-ne-ne-nem haragszom – feleli a nyuszi.

– De hát miért dadogsz? – kérdi a szúrós kis süni.

– A-a-a-azért, mert azt hittem, hogy a va-va-vadász...

– De hát tőle mért félsz?

– A-a-a-azért, mert me-me-me-meglő.

Ahogy ezt kiszólta, a nyuszi el is ájult.

A süni nem tudta, mitévő legyen, mert szúrós volt, és ha hozzáér a nyuszihoz, akkor megszúrja... Aztán csak rávette magát és megérintette. A nyuszi abban a pillanatban felszökött, és így szólt:

– Kösz, hogy felébresztettél!

– Nincs mit! – felelte a süni kuncogva.

Ettől kezdve mindennap együtt halásztak, fittyet hányva a vadászra.




A pásztorlegény



Egy gyönyörű, derűs nyári délutánon mesélte ezt a kis történetet a nagytatám.

Volt egyszer, valaha egy tizenöt év körüli pásztorlegény, akinek vagy öt darab báránykája volt. Ez a pásztorlegény minden nap kivitte a nyájat a zöldlegelőre, amely mellett tisztavizű patakocska folydogált. Az ötdarabnyi bárányka minden nap kitűnően érezte ott magát.

Egyik nap történt, hogy a pásztorfiú, vagyis a nyájat őrző legény, amint furulyált a bárányoknak, furcsa zajt hallott, valami különös lárma ütötte meg a fülét. Elment a nyájával a gyümölcsös felé, amely felől a lármát hallotta. Hát ott, egy almafán, egy fészekaljnyi árva verebecskét talált. A kis verébfiókák éhesen tátották a szájukat. A pásztorlegény elővette utolsó falat kenyerét, és a fiókákra áldozta.

Így volt ez, napról napra, hogy a fiú szétosztotta a madárfiókák közt az utolsó darab kenyerét is. A verebecskék nődögélni kezdtek, és apránként megbarátkoztak a pásztorlegénnyel.

A legény nap mint nap oda járt, és még ma is oda jár...




Az udvari bohóc



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ezt a királyt Károlynak hívták.

Károly királynak nagy volt a bánata, mert annyi szolgája volt, hogy meg sem tudta számlálni, és csak egy udvari bohóca, és azt is úgy unta, hogy azt el sem lehet képzelni...

Egyik nap a király elküldte a szolgáit, hogy hívják eléje az udvari cselédeket, de éppen akkor közbejött valami nagy baj. Elrabolták a királykisasszonyt! A szolgák, a cselédek, a szakács, a kukta, az egész udvar a királykisasszonyt kereste, de nem találták sehol. Erre a király olyan szomorú lett, hogy nem szólt még egy szót sem. Minden éjjel csak ült a királyi trónján, és búslakodott. Egyik nap aztán támadt egy ötlete. Erre egyből felszökött, hívatta a bohócot, és elküldte, hogy keresse meg a palota titkárát. Szegény bohóc tűvé tette az egész palotát, míg egyszer csak megpillantotta a titkárt a százhuszonegyedik szoba harminckettedik ágya alatt. Éppen a királykisasszonyt kereste. A bohóc levitte őt a király színe elé.

– Mit óhajt őfelsége? – kérdezte a titkár.

– Azt parancsolom, hogy írjál nekem kétszáz levelet, és azt írd bennük, amit én diktálok! – mondta a király.

Szerencsétlen titkár majd’ belepusztult, amíg megírta a kétszáz levelet. A levelekben azt hirdette, hogy aki megtalálja a királykisasszonyt, az elveheti feleségül, és mikor meghal az öreg király, akkor az övé lehet az egész királyság.

Próbálkoztak sokan, de senki nem járt sikerrel.

Idő teltével jelentkezett a királynál az udvari bohóc, és kijelentette, hogy ő előkeríti a királylányt. A király hallani sem akart róla. Azt mondta, hogy neves grófok és hercegek próbálkoztak, s nekik nem sikerült, miként is gondolja, hogy neki majd sikerülni fog? A bohóc azt felelte, álmodott valamit, amiből megtudta, hogy hol van a királykisasszony. Ezen jót nevetett mindenki. Gondolta a bohóc: „Hát jól van, én éjjel úgyis megszökök!” Úgy is tett, ahogyan gondolta. Ekkor még nagyobb lett a király bánata. Most már se lánya, se bohóca.

A bohóc ment-mendegélt, átjutott az Ezüsterdőn, át az Aranyerdőn, de nem talált senkit és semmit. Ment hát tovább, és egyszer csak megpillantott valamit – azért írtam, hogy „valamit”, mert még ő sem tudta, hogy mi az, akkora sötétség volt. Közelebb merészkedett, és látja, hogy az a valami egy sötétlő erdő. Nyomban rájött, hogy az nem más, mint a Feketeerdő. Bemerészkedett hát, mert ez a bohóc nem is volt olyan buta és gyáva, ahogy mi gondoltuk. Ment-mendegélt, mert abban az erdőben azért mégis volt egy picike fény...

A bohóc elért egy barlanghoz. Ott volt csak igazán sötétség, akármilyen merész is volt az a bohóc, oda nem mert bemenni. Ámde nem is volt miért bemenjen, mert kijött a barlang lakója, aki maga volt az Ezüsterdő királya. Elmesélte, hogy elrabolták a Feketekirály szolgái, és azt is elárulta, hogy odabent van a királylány. Adott a bohócnak egy kardot, s arra kérte, menjen el és próbálja meg legyőzni a Feketeerdő lakóit, és megszabadítani az elfogottakat. Az Ezüsterdő királya, mint elmondta, megszökött a fogságból, és megszabadította a királylányt, de nem tudtak kijutni az erdőből. Elmondta még, hogy a kard csodakard, mindenkit legyőz, ha leleményesen forgatják. Miután megtudta mindezt, a bohóc útnak is indult. Az úton mindent aszerint tett, ahogy a király tanácsolta. Sikerült legyőznie a Feketeerdő feketeszívű lakóit, mire az erdő azonnal kivilágosodott. Nagy öröm kerekedett az erdőben, de a bohócnak még nagyobb volt az öröme, hogy megszabadította az elfogott ártatlan népet.


Láttátok volna, mekkora volt a király öröme, amikor meglátta az egyetlen lányát és az egyetlen bohócát! Ám egyből elkomorodott, mihelyt ráeszmélt, hogy a lányát a bohóchoz kell adja. A lánya azonban mindent elmondott a bohóc hőstettéről, amiből kiderült, hogy nem is olyan buta, amilyennek hitték. Erre a király habozás nélkül a bohóchoz adta a lányát, és ekkor már a bohóc nem bohóc volt, hanem egy talpraesett, bátor királyfi, a Feketeerdőnek pedig nem az volt többé a neve, hogy Feketeerdő, hanem Gyémánterdő...

Hatalmas lagzit csaptak, és még ma is élnek, ha ugyan meg nem haltak...




Állat-kaland



Élt egyszer még réges-régen egy Rex nevezetű kutya. Rex-szel nem bánhattak valami jól, szegény ugyanis csupa csont és bőr volt. A gazdáját Palinak hívták, és rettenetesen kegyetlen ember hírében állt.

Egyik nap Rex elhatározta, hogy világgá megy. Nemcsak elhatározta, hanem el is indult. Három napot barangolt, ameddig útitársat talált magának, de ez a három napja nem telt rosszul, mivel mindennap elszegődött valahova.

Az első napon, négy és fél óra gyaloglás után, összetalálkozott egy lóval, aki meghívta magához ebédre. Szegény Rexnek nem volt valami ízletes az ebéd, nem kapott egyebet, csak szénát meg vizet. Hiába, mégis megette, annyira éhes volt. A vacsorát is a lóval töltötte, de ez már jobban ízlett, sőt nagyon is ízlett, mivel Mariska néni udvarából ellopott egy tyúkot. Mariska néni a ló gazdája volt. Reggel Rex elbúcsúzott jó barátjától, és teli hassal folytatta útját.

A második napon egy kissé furcsa baráttal találkozott. Ennek a barátnak különös egy beszéde volt. Mindig, mikor kapta az ételt, azt mondta: „röff-röff”. Rex rövidesen megtudta, hogy ez nem más, mint egy malac. Gondolta, ennek jó gazdája lehet, aki jó sok húst adhat neki, mert öt Rex is elfért volna a hasában. A végén kiderült, hogy nem kap egyebet, csak moslékot, és attól hízik olyan bámulatosan, pedig az nem is ízletes.

A harmadik napot egy úri kutyánál töltötte. Ez a napja volt a legcsodálatosabb, annyit evett, amennyit csak akart. Legszívesebben ott is maradt volna, de a gazdának nem kellett több kutya. Ezt a kutyát Foxinak hívták. Ő is fiú kutya volt. Miután elbúcsúzott új játszótársától, teli hassal folytatta útját. Ment-mendegélt...

...mígnem találkozott egy kóbormacskával, aki még nálánál is soványabb volt. A cicát kitette a gazdája, mert nem fogott elég egeret. Rex magával hívta új otthont keresni. A macska vele is tartott. Néhány óra gyaloglás után összetalálkoztak egy mezei nyúllal, aki megkínálta őket répával. Egyiküknek sem esett valami jól, mert kesernyés íze volt, de éhségükben megették. Mondták a mezei nyúlnak, hogy tartson velük. A nyúl viszont nem ment velük, minthogy neki már volt lakása. Hívta őket, lakjanak vele, de sajnos egyikük sem fért be a lakásába. Elköszöntek hát, és folytatták útjukat.

Az éjszakát egy kapualjban töltötték. Reggel, amikor a ház gazdája, egy öreg bácsi, kinéz az udvarra, hát megpillantja a kapuban a két bágyadt állatot. Mivel jószívű bácsi volt, bevitte őket, megetette, majd megfürösztötte, aztán engedte, hogy szaladgáljanak kedvükre. Tisztálkodás után a két állat azonnal munkához is látott az új gazda számára. A cica egerekre vadászott, a kutya pedig szüntelen a gazdi sarkában volt, hogy segítsen neki, amiben csak tud.

Rexből büszke, egyenes tartású kutya lett, a cicából pedig, aki attól kezdve nevet is kapott, egy dolgos, villámgyors egerész.




A furcsa sünike



Ősz volt. A fákról hullottak a levelek. Egy sűrű erdőben történt, az ősz tizenharmadik napján.

Született egy sünike, aki más volt, mint a többiek. Az édesanyja nagyon ügyesnek tartotta, és nem látott benne semmi csúnyát. A testvérei azonban, akik nagyobbacskák voltak, mint ő, egyvégtében csúfolták.

A sünike lassan kezdett felcseperedni. Ahogy nőtt, mind hosszabbak és hosszabbak lettek a tüskéi, és mind csúnyább és furcsább lett. Az édesanyja még most sem találta a kicsinyét csúnyának és furcsának. A testvérei viszont mind jobban és jobban csúfolkodtak vele, de ő nem tehetett róla, hogy olyan, amilyen.

Az édesanyjuk egyik reggel elküldte a két nagyobbikat eledelt gyűjteni, a kicsit pedig nem akarta elengedni a világ pénzéért sem. De ő addig-addig könyörgött, hogy végül őt is elengedte. A két nagyobbik testvér egyfolytában gúnyolódott: „Velünk nem jössz, mert te nem vagy olyan, mint mi, és a végén még az egész erdő kinevet miattad, s máskülönben is, mi többet tudunk nálad, és többet is fogunk hozni!”

Eltelt egy nap, és a két testvér összevissza verve tért haza. Mikor ezt meglátta a kisebbik süni, felkapta csomagját, elbúcsúzott az édesanyjától, és útra kelt. Az erdőben összeszedte az összes gyógynövényt, amit csak fellelt.

Otthon, édesanyjával borogatást készítve, meggyógyította mindkét testvérét.

Attól fogva, hogy megmentette az életüket, többé nem csúfolódtak vele, és a mai napig ő a család legmegbecsültebb tagja.




A hosszú szakállú tudós varázsló



Ez a mese egy öregemberről szól, akinek földig érő szakálla volt. A gyerekek nem győztek csodálkozni, hogy az a szakáll milyen hosszúra nőtt!

Egy esős nap történt, hogy amikor az öregember éppen a kocsmában ült, azt mondták a barátai: ők nem hisznek a varázslásban. Az öreg azt válaszolta, ő már bizony hisz benne, akármit is mondjanak neki, mert otthon van egy könyve, amelyben a varázslásról írnak. A barátai közt ott volt Fekete Péter is, aki azt mondta, ő nem hagyja, hogy elbolondítsák ilyen sületlenséggel! Majd’ ki nem tört a verekedés emiatt. Ekkor az öregember azt gondolta, az okos enged, a szamár szenved, és elindult haza. Bőrig ázott, amíg hazaért. Otthon pont nem volt több tüzelőfája, így arra gondolt, hogy átöltözik és befekszik az ágyba melegedni. Úgy is tett. Miután lefeküdt, elővette a varázslós könyvét, hogy olvassa... Kis idő múltán hirtelencsak felszökött, és azt kiáltotta: „Megvan!”. Sietve legyintett hármat a szakállával, miközben ezt mondta: „Legyen ide, legyen ide egy halom tüzelőfa, hipp és hopp!” Abban a szent pillanatban egy halom tűzifa került a kandalló mellé. Ezt a cselekvést még ő is csodálkozva nézte. Így megpróbálta több tárggyal is, és sikerült!

Másnap elment a kocsmába, és bemutatta tudományát. A barátai gúnyolva így szóltak hozzá:

– Ugyan áruld már el nekünk is a cseledet!

Az öregember azt mondta, hogy ő egyáltalán nem csellel csinálja.

– Akkor én valami hasznosabbat tennék, ha a helyedben lennék – mondta Fekete Péter.

– Mit? – kérdezte az öregember.

– Például gazdag embert varázsolnék magamból – felelte Péter.

– Nekem nem csak a gazdagságon jár az eszem, én beteg embereket fogok gyógyítani! – háborodott fel a varázsló.

Aznap délután bement a városba, és ott találkozott egy szeplős asszonnyal. Szegény néni annyit sopánkodott, hogy újabb és újabb szeplők jelennek meg az arcán, hogy a varázsló megsajnálta és eltüntette arcáról a szeplőket. Képzelhetitek, mekkora volt a néni öröme!

A varázsló azon a napon több mint 77 beteget gyógyított meg. Kapott is ám sok pénzt a betegek meggyógyításáért. De még azt a pénzt is szétosztotta a szegényeknek.

Így él még ma is a varázsló, ha hosszú életet varázsolt magának...




Fotó: Bartis Noémi



[Bizonyára szeretnétek többet megtudni kedves szerzőnkről... akkor hát azt javasoljuk, hogy kattintsatok ide!]