automatice















Őszidők

a szelídség ornamentikája


Az ősszel kapcsolatos, általános – úgymond a közfelfogásban (t)erjedő – tévedések eloszlatására már, úgy gondolom, nincs is értelme kísérletet tenni. Amiért érdemes felidézni egy, az ősz valódi pompáját, éltető, fiatalos és vidám halálugrását bemutató, történelmi felhangoktól megszabadított mitológiai sémát, az a saját jól felfogott érdek, az egzisztenciális kondíciók további, töretlenségre törekvő növelése. Annak a háznak ugyanis nincs egy meghatározott, rögzített formája, sem alaprajza. Hatalmas monstrumként, kivetve áll a tengerparton. A viharos parti szelekre tervezték, a falak ennek megfelelően, mint megannyi merev, csapkodó vitorla, mozdulnak, csúsznak el egymás mellett, mindig új és új formát kiadva. A vad, dühödt, sós légtömeg, az óceáni éghajlat addiktív lehelete akadálytalanul ronthat be és zúdulhat keresztül a házon, a neki feltárulkozó légfolyosókon, melyek egy-egy lassú, megmásíthatatlan koppanással nyílnak meg vagy záródnak el a szélirányoktól függően, egy bonyolult rendszert követve. Ugyanezekkel a koppanásokkal jelzik az idő múlását a japánkertek vízórái is, csak míg ezeknél a körbekerítettség és a bizton eljövendő jövő megnyugtató, várakozásában is szelíd csendje tölti ki a köztes időt, addig a háznál az elemeknek való kitettség és az ittésmost végességének ideges vibrálása, illetve a mozgó-záró falelemek szélbe hasadó sivítása az, ami taszítja el egymástól ezeket a koppanásokat. A meditatív, gyémánt-önazonossággal bíró keleti állandóság így engedi el békés belenyugvással a nyugat nyughatatlan, nekikeseredett impulzusait. Csak még ő sem tudja, hogy örökre. Egy tized foknyi eltérés is, az addigi széliránytól, már mozgásba hozhat egész fal-csapóajtó rendszereket a házban, de mindig úgy, hogy a lehető legtöbb vihar-gyermek válhasson felnőtté benne. Hasonlóan a tető is különálló, átláthatatlanul bonyolult szerkezeti elemekből áll össze egymástól független vagy esetlegesen egymásra rejtett módon ható, minden belátható periodikusságot semmibe vevően feltáruló, eltűnő, elzáródó tartományokra. Elhagyatott teraszok születnek meg és újjá, szobák lélegeznek föl vagy fordítanak hátat az óceánnak akár évszázadokra, ugyanis valamelyik fal évekig vagy akár évtizedekig sem mozdul, csuklyás alakok telepednek meg az aljukban, míg mások félóránként is változtathatják helyzetüket, elárasztva az addig védett térközöket érdes, tengeri levegővel, gyorsan lecsapó vijjogással. Divatos szóbeszéd viszont, hogy bárhonnan fúj is a szél, mindig van valahol egy szélvédett, nyugodt zug, ahol az erőgyűjtés büszke békéje honol. Senki nem tudja mikor építették, a legrégebbi írásos emlékek is már mint ősrégi építményről, sőt, statikai és technikai csodáról számolnak be róla. Vannak építészeti csodák, melyek például a Nap állását másodpercre pontosan mutatják és előrejelzik, vannak csillagászati eszközök, melyek tökéletes iránymutatást adnak és tájékoztatnak a belátható csillagokról, galaxis-rendszerekről, azok mozgásairól és esetleges hatásaikról. Ez a ház nem lép túl a Földön, nem lép túl azon a partszakaszon sem, aláveti magát az ott fellépő hatásoknak, az őt mozgató szélviharoknak. Nem utal semmi önmagán túlira, nem jelkép, nem szimbólum, nem iránytű. Nincs és nem is lehet soha állandó lakója, és ugyanaz se kétszer. Itt nincs megmaradás, és ide nincs visszatérés. Ebben a házban immúnissá válhatunk arra az odüsszeuszi álomra, a ciklikusság és az örök visszatérés könnyen befogadható, ám lomha bájára, melynek nem mond ellent sem isten- sem fejlődéshit. Ez a hirtelenharagú, a hideg, a zord Mózes háza. Innen indul el minden elem, isten és ember az ateista november szilaj, jókedvű fatalizmusával, hogy más, ismeretlen világokból hulljanak ki ugyanezzel a következetlenséggel. Beszélik, hogy régen, még az ezüstkor alkonyán, agg lovagok érkeztek, nagy garral és gőggel lerombolni a házat, csupa harcedzett, aszott vén keselyű. Vezetőjük egy hatalmas grált tartott a kezében, és korát meghazudtoló csengő hangon ítéletet hirdetett. Merev, bazedovos tekintetüket gyorsan magába szippantotta a ház, hogy ők maguk annál lassabban tünedezzenek el a falak között. Néma sikolyaik már nem érték meg, mikor pár száz évvel később nimfa-tündérek szálltak arra, gondtalan nevetéssel libegtek ki és be a nyílásokon, míg kacajukat és ruhájukat el nem mosta a víz szüntelen zúgása. Aztán Tudósok jöttek furcsa kalapban, dideregve kiáltoztak malaclopóik és körben forgó érveik mélyéről, vaskos könyveiket lobogtatva bizonygatták, árulták portékájukat: az energia-megmaradás törvényét, cserébe megígértek volna mindent. Szavaik lassan haltak el, papírjaik a parti növények közt rothadtak szét. A ház mindezek ellenére tovább mozgott és hullámzott, akár a hajtincsek egy női arc körül.



Fotó: Bartis Noémi