Szőcs Petra



Őszinteség nélkül

Anyám kérdi, hogy alszom mostanában.
Mondjam, hogy felváltva hallok
Trabantot és tenorénekest,
és amikor beteszem a Bachot,
hogy mindkettőt elnyomja,
csak felpörgök, pedig állítólag nyugtat?
Azt mondom, jól alszom.

Kérdi, hogy milyenek a fogaim.
Azt mondom, hogy jók, mert tényleg jók.
Szerinte a hollywoodi színészek fiatalon
kihúzatták a fogaikat, és protézist rakattak.
Előbb-utóbb nekem is döntenem kell.

Azt mondja, jót beszélgettünk,
de látom, hogy elégedetlen.
Álmomban egyszer megkért, hogy vigyem le a szemetet,
mire én átöleltem a karcsú, szürke zsákot,
és levetettem magam a harmadikról.
Ezt sem osztom meg vele,
csak leviszem a szemetet.



















De jól nézel ki

Görnyedt volt a háta, a keze reszketeg,
nem beszélt sokat, szobája falán
egy foszforeszkálós Szűzmária lógott.

Sándor bácsitól féltünk,
minden reggel meghempergett a kerítés mögött
a komposzttól magasra növő csalánbokrokban.
„De jól nézel ki, Sándor” –
mondta esténként a nagyanyám,
mikor Sándor karjáról már eltűntek a kiütések.
Sándor nem szólt semmit, két pléhvödörrel küzdött,
és kilötykölte a vizet.

„Sanyi, milyen jól nézel ki”,
mondta a nagyanyám azon a reggelen is,
amikor holtan találták a bokorban.
Kiütései egyre vörösödtek,
újabb és újabb sebek nyíltak karján,
a halottkém nem tehetett semmit.
A hullamerevség sokáig nem állt be,
a reuma tovább gyógyult.


















Kép: Fenyvesi Orsolya



Szabó Róbert Csaba


A rettenetes víz urai

(Részlet A közeli erdő című rémtörténet-gyűjteményből)


Manuel, végre elárulhatnád, kik ezek a halászok.

A fényt a sötétségtől elválasztó gránicon állunk, ahová kizárólag az igazi, például a hajnali halászok első meglepett kiáltásai érhetnek el hozzánk. A földreszállás okozta, és most egészen mindegy, hogy angyal avagy vasszerkezetű gépek általi, hosszú süketségbe igyekeznek ezek a szúró kiáltások belevegyülni, de ha nem volnánk rá kíváncsiak, akkor is zúgnának, és a visszhang végtelenített fonákjába térve nem hagynának pihenni sohasem, ahogy a felénk igyekvő hullámok is újuló erővel, fenyegetve nyaldossák a partot.

Napkeltével, amikor a csónakok megérkeznek, és a halászok egyenként ugrálnak a vízbe, hogy a homokos partra kirohanva, nyakukban maguk után húzva ladikjaikat egy borzas emberfőt, egy halott embert terítsenek a nehéz hálók mellé, majd elbabrálva felszereléseikkel, szokásos halászat utáni tevés-vevéseikkel, érezhetően zavart értetlenség lesz úrrá a parton.

Kinek a holttestét, kinek a borzas fejét teríthették a fövenyre, Manuel, valamivel följebb, de csak centiméterekkel a hullámok nyaldosásától, hogy a halott ember testét nem, de szokatlanul hosszú, a víz felé kúszó, kibomlott cipőfűzőjét megemeli a tenger, és úgy lebegteti pillanatokig és pillanatonként, mintha a parton tapasztalható mérlegelést fordítaná le valami érthetetlen nyelvre. Az ő nyelvére, ami azt sem árulhatja el, az a halott ember miként kerülhetett a birodalmába, miként vettetett martalékul a nagy vízben cirkáló halaknak, azoktól hogyan szabadult meg és hogyan akadhatott a halászok mérhetetlen hálójába, és mindezt miért, kinek az akaratából.













Innen föntről, ahol állunk, a partnak egy hangsúlyos kiszögelésén, ami az emelkedő föveny fölött méterekkel magasodva kínál rálátást a beláthatatlan, végtelen víztömegre, de főleg a part hosszú sávjára, mely jobb és bal kéz felé is elnyúlva, úgy tűnhet, a vízzel újra szövetségre lépve vész bele a kék látóhatárba, mintha oldalról, és nem csak szemből is a tenger kínálta cseppfolyósság határolná létezésünket, álldogálásunkat, és azt a semmittevést, amibe hajnalban először a kiáltások, majd a fövenyre kiterített hulla ékelődött bele szúrós szilánkként. Arra sem számíthatunk már, hogy amiért idejöttünk, amiért kisétáltunk még hajnal előtt a partra, a napkorong fölbukkanása enyhíteni fog a látványon, hogy valamiképp tündöklő erejével fölfüggeszti, kiégeti a homokpadon heverő hullát, időn és főleg téren kívül helyezi őt, de alig is lehet levenni tekintetünket a hálóikat rendezgető halászokról, és a tőlük pár méternyire hagyott testről, ami, úgy tűnhet föntről, türelmesen várakozva hever, tárgyként, amit egyelőre letettek, vagy zsákmányként, amit nemsokára földolgoznak valamelyik partmenti hentesboltban. De hát zsákmánynak sem mondható mégsem, hiszen a halak, amelyeket valószínűleg a holttesttel azonos időben, közös hálóban emeltek ki a vízből, most mégis külön hevernek, gondosan elválasztva attól, amivel vagy akivel sokáig közösködni kényszerültek, előbb a rettenetes vízben, később a nyomasztó, reménytelen kétségbeesést szülő csapdában, a háló bénító kuszaságában.

Az értetlenség, a zavarodottság azonban, amelyet nem sokkal előbb a parton a dolgukat végző halászoknak tulajdonítottunk, úgy ragad át ránk, mintha a felkelő nap mázolná ránk, és őróluk fokozatosan választaná le, hiszen természetes, mondhatni, kényelmes, alig sietős mozdulataik csakis felszereléseik tisztogatására, elrakosgatására irányulnak, semmiféle jelből nem lehet a tőlük karnyújtásnyira heverő holttestre következtetni, ha nem látnánk a kiterített embert, ha valami eltakarná szemünk elől, akkor azt sem feltételezhetnénk, hogy ott fekszik. Mivel mégis ott fekszik, és a fekvése, maga a tény, hogy egy vízből kifogott hullával szembesülünk első hajnali sétánk alkalmával, fokozatosan erősödő, nem szűnő remegésre késztet, hogy itt, a gránicon állva, ahol sötétség és világosság pár perccel korábban egy pillanatra pontosan különvált, illetve egyszerre mutatta meg magát, a halászok gyökeresen ellentétes természetű tevékenységei hatására reszketés fogjon el, és a nap gyógyító sugaraira sem számítva térjünk vissza a panzióba, visszahúzódva a sós tengeri levegőt szállító szelek elől is, amelyek utolsó kísérletként szegődtek a nyomunkba, kedveskedve, mielőtt még szállodánk ajtaját végképp becsuktuk volna.

Mindez azonban mégis semmiségnek tűnhetne, véletlen balesetnek, hogy utunk éppen ott és éppen akkor vezetett el, amikor a hullát kifektették a partra, azonban már dél előtt, a nap delelője előtt két órával meggyőződhettünk, hogy nem lehet véletlen közrejátszása a dolgoknak az, hogy láthattuk, mert később akár találkozhattunk is volna a halott férfival, mert nem sokkal a hajnali sétánkat követően utánunk hozták a férfit a panzióba, mint ahogy arról a friss kenyeret és tejet a szobánkba szállító fiútól, Manueltől megtudtuk. A fiú azt is elárulta, hogy a halászok egy része a zsákmányolt halakat vitte a piacra, másik része pedig egyenesen ide, a panzióba hozta a férfit, akit először a hotel előterében helyeztek el, majd a recepción tapasztalható, általában hosszas huzavona és bejelentkezési kínzások után, amikor nem csak az adatainkat, hanem jövőbeni terveink rövid leírását is elkérik, kirándulási útvonalakkal és gasztronómiai beállítottságainkkal vegyesen, a férfi testét meglepő ügyintézési gyorsasággal a velünk azonos emeletre hozták, egyenesen a mellettünk lévő szoba ágyára fektették, míg sorsáról az arról illetékesek dönteni hivatottak, állította a tejet és a zsemlét szobánkba szállító fiú, Manuel.

Ha a parton tevékenykedő halászok módszeres munkavégzése természetesnek hatott, úgy a fiú előadásmódja, amivel a hulla panzióba érkezését ecsetelte, egyenesen megszokottnak, begyakoroltnak, számtalanszor elismételtnek tűnt, és megdöbbenésünket tovább növelte, ahogy Manuel valamiként sejthetően régi ismerőseként beszélt a férfiról, megkockáztatjuk, úgy, mint akivel a vízbefúlás naponta, vagy akár igen gyakori alkalommal megesik, és hogy ez a férfinak alapvető tulajdonsága, mondhatni szokása, amiről nemhogy lebeszélni nem lehet, de egyenesen segíteni kell, különben még nagyobb szerencsétlenség érheti, ha nem is a férfit, de magát az egész közösséget, esetleg mindazokat, akik ellen kívánnának szegülni a férfi bolondos hóbortjának.













Vagyis mindez azt jelenthette számunkra, a férfi mégsem halt meg, mégsem fulladt bele a rettenetes vízbe, csupán eszméletét veszítette, elájult, netalán mély öntudatlanságba zuhant, ami nem ritka, ha az agy túl soká marad oxigén nélkül, ám azt semmiképpen sem gondoltuk volna, nem mertünk volna arra célozni sem, hogy a férfi igenis meghalt, és most éppen feltámadni készül, mintha csak egy régi álomból ébredne fel, fokozatosan, lassan, mert hát Manuel ezt állította beszámolója további részében, és nem tágított, hiába győzködtük, hiába ellenkeztünk, nem lehetett hatni rá, olyannyira, hogy végül elintézte, valamiképp megszerezte a kulcsot a halott férfi szobájához, és az ágya elé tessékelt bennünket, hogy mi is meggyőződhessünk igazáról.

A férfi azonban valóban halott volt, ezt rögtön, első pillantásra meg lehetett állapítani, a sápadt, vértelen arcszín, a reménytelenségbe és a megnyugvásba egyszerre belefeledkezett, üreges tekintet mind-mind erről tanúskodott, és nyomát sem lehetett fölfedezni semmiféle újjászületésnek, az újraéledés semmilyen nyoma nem volt látható rajta, a lábfejben nem indult meg a vérkeringés, ahogy Manuel állította, és a lélegzését, bármilyen halványan is, de nem lehetett érzékelni, és mostanra meg kellett győződnünk róla, hogy nem a férfi amúgy is érthetetlen, zavaros és természetesen lehetetlen szokásának kell vízbefúlását tulajdonítanunk, hanem a fiú, és egyáltalán, a halászok, talán a panziós és mindenki, aki nem csodálkozik a vízbefúlás tényén, szóval mindezen emberek számára tűnhetett és tűnik természetesnek, megszokottnak és követendőnek a halál eme formája, avagy pontosan ők a kiváltói.

A férfi holmijai különben is a szállodai tartózkodás legjellemzőbb nyomai szerint foglalták el a szobát, azt a megszokott rendetlenséget tükrözték, amivel az ember belakja vagy nem lakja be a frissen birtokba vett, idegen szállást, amikor nem tudja még eldönteni, mit hová pakoljon, és a szoba elfoglalásánál egyelőre fontosabb számára, hogy új helyzetét felfogja és megértse, elutazásának és megérkezésének körülményeit feldolgozza, hogy aztán ennek tükrében rendezkedjen be ideig-óráig a panziószobában, az átmeneti állapotnak eme szörnyű bugyrában. Arra tippeltünk, hogy a férfi nem sokkal előttünk érkezhetett, és ahogy magunk is, első hajnali sétája a partra vezethetett, vagy még korábban, még az este folyamán csónakot bérelt, kivitette magát a nyílt tengerre, bámulta és élvezte a rettenetes víztömeget, amikor beleeshetett, belelökhették vagy csak egyszerűen önmagát rászánva fordult át a bárka peremén, hogy aztán a halászok hálóiba fönnakadva íme, visszakerüljön saját ágyába, amiért fizetett ugyan, de életében sohasem használta.

Akkor még nem sejtettük, hogy a következő, a második és a harmadik, valamint a szemközti, sőt az emelet összes szobáiban egy-egy vízbefúlt ébredezik lassan, de minden kétséget kizáróan, legalábbis a fiú és a panziós szerint, mert egyelőre lekötött az előttünk heverő férfi látványától való borzongás, és Manuel szenvtelen, közönyös elbeszélése, magabiztos fogadkozása és magyarázatai az újjáéledés látható jeleiről. A szobát átjáró nyirkos hűvösségtől, az élettelen test közelségétől szerveinket eltompító bénultság borult ránk, és lehetetlennek tetszett elhagyni a szobát, mert Manuel folyton a hamarosan bekövetkező csodáról beszélt, és zavarodottságunkat biztató jelként értelmezve mesélt, egyre csak mesélt a rettenetes víz urairól, akik a mélységet megjárva térnek vissza, és emberhalászként folytatják életüket, és beszélt a megváltás örömeiről, feltámadásról, akárha a prófétákat idézné, ekkor tehát még nem sejtettük, hogy körülöttünk az összes szobákat holtak bérlik, mert a tenger szaga, a mélység furcsa érzékelhetősége és a zöldes félhomály egyetlen vágyat és parancsot juttatott el hozzánk, hogy mielőbb csónakba szállva csatlakozzunk a hotelszobák bérlőihez.













Fotó: Fekete Zsolt




András Adél



Táncórák pihenővel